Tegnap, keresvén valami alig fontosat, könnyelműen a könyvek közé túrtam, aminek az lett a kellemes következménye, hogy végül, bár nem volt tervbe véve, három, könyvekkel több sorban megrakott polcot rendeztem át és persze böngészgettem végig. A polc környéke percek alatt csatatérré változott, én pedig ültem a lövészárokban és olvastam. Olvastam ezt, fellapoztam azt, belenéztem amabba, elcsodálkoztam, hogy nini, ez is megvan, nocsak, erre se emlékeztem - aztán így remek hangulatban telt a nap.
Találtam például egy ősrégi füzetkét, zöld papírborító, rajta a cím: Rákosmenti hétköznapok, kiadták 1958 januárjában. Amolyan választási előkészülethez tartozó, ma úgy mondanánk, kampányanyag. Most nem térnék ki ama jelentéktelen tényezőre, hogy akkortájt a választás a valóságban csak szavazást jelentett (ugyanis tényleges választék nem volt), mindegy, mindenesetre az év elején kiadták ezt a füzetet, melyben részletesen taglalták a kerület életét, fejlődését az utolsó néhány évben. A papír nagyjából újságpapír-minőségű, ennek megfelelően a fotók is gyatrák, no meg az eltelt fél évszázad se használt nekik, de van ebben a füzetben egy kép, melynek értéke felbecsülhetetlen.
Ott vagyunk ugyanis rajta mi, az ötödik á osztály - legalábbis két padsornyi belőlünk - a rákosligeti leányiskolában 1958 őszén, ülünk, tessék figyelni: hátratett kézzel, úgy ám! és minden bizonnyal Magdi nénire figyelünk, míg a fényképész kattintgat. Kantáros szoknya, fehér pikégalléros köpeny, mackófelső és persze masnik a hajban minden mennyiségben. Ahogy ránéztem a képre, azonnal mindenkit felismertem. Gondolatban soroltam a neveket (egy kivételével, akire emlékszem ugyan, csak a nevére nem) és az jutott hirtelen eszembe, hogy milyen élesen leképeződött bennem a gyerekkori mivoltuk, bezzeg ha most hatvankét évesen kerülnének elém, aligha ismernék rájuk és persze ők sem énrám.

Egyébként belőlem nem sok látszik: ott vagyok a fal mellett az utolsó előtti sorban a nagy fehér masnival és a padtársam, Nagy Anikó éppen felém fordul. Pillanatfelvétel az örökkévalóságnak 1958-ból.

Ma minden híradásba beszerkesztették ama rendkívüli közleményt, hogy a múlt heti nagy havazás eddig 150 millióba került a fővárosnak. És? Ki tehet róla, csak nem tettest kéne erre is találni? Télvíz idején már csak így van ez, hózik, azt pedig el kell takarítani. Igen, pénzbe kerül, de ez mitől hír itt Európa közepén, kontinentális éghajlaton? A sok baromságra bezzeg mehetnek a milliók, csak pont ez a százötven milla akkora érvágás, hogy be kell mondani a rádióban-tévében.

Amikor felébredtem, rögtön sejtettem, hogy hóesés esete forog fenn. Olyankor szoktam ilyen mélyen aludni, sőt jó későig elaludni. Nyolc óra tíz, feltápászkod, ablakhoz támolyog, redőny felhúz és lám, esik a hó sűrűn és átláthatatlanul, mintha fizetnének neki érte. Nosza, semmi flanc, semmi reggeli, beöltözés és gyerünk tolni.
Déli egy órával bezárólag háromszor mentem és takarítottam a havat. Amikor harmadszor kint voltam, a fél utca ügyködött már, de kellett is, mert addigra például előttem a járda két oldalán térdig érő hegy- és dombvidék keletkezett és hiába volt már plusz négy fok, csak esett és esett. Aztán egy óra tájban egyszercsak abbahagyta és nagyon remélem, ez most már így is marad és nem kezdi újra. 11 óra 44 perckor bekövetkezett a nagy esemény, mely igazán a helyi krónikába kívánkozna, ugyanis ebben a téli szezonban (nem az idén, hanem beleértve a decembert is!) első alkalommal végigment az utcán egy hókotró és igazolhatom, hogy le is volt eresztve a micsodája és kotort. Legalább egyszer, ez is valami.
Az előbb pedig elrohant itt egy igazi lovas szán, nem is akármilyen, hanem utánfutós, ugyanis a rendes nagy szán mögé egy normál szánkó volt kötve és mindkét szán telistele volt csivitelő gyerekhaddal.
Szóval, tél van, akárki meglássa.

Már nem azért, de minden rendben van ma a középiskolai magyartanítással? Vetélkedő megy a tévében és az előbb két huszonéves ifjú hölgy hosszasan tanakodott, vajon miről szólhat a Tiszta szívvel, ha e vers miatt rúgták ki József Attilát az egyetemről. Töprengtek, hogy mikor születhetett a vers (ha beugrik nekik belőle, hogy "Húsz esztendőm hatalom...", akkor ezen se kellett volna sokat gondolkodni, dehát honnan is ugrott volna be?), aztán elkezdtek kizárólag a címe alapján következtetni a tartalomra, ilyeneket mondtak, hogy ez biztosan egy nagyon őszinte vers, úgyhogy éppenséggel lehetett ez a kirúgás oka. Világos volt, hogy sort, na azt aztán nem tudnának belőle idézni - és persze amint ez már az életben oly sokszor lenni szokott, vak tyúk is talál szemet alapon eltalálták. Mondom, anélkül, hogy halvány fogalmuk lett volna magáról a versről. Ezek a leányok néhány éve érettségiztek, itt állnak, szépek, fiatalok, viszonylag értelmesek, az egyik ilyen menedzser, a másik amolyan reklámszakember és nem ugrik be nekik, hogy "Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök", és fogalmuk sincs, hogy például ez a sor bökte a szemét oly nagyon Horger professzor úrnak, hát ezért kérdem, mit tanultak a középiskolában magyarból? Jól nézünk ki.
(Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor épp az imént ugyancsak ők Joseph Haydnt kapcsolták a martonvásári Brunszvik-családhoz.)

Megnyugodva látom, hogy másnál sem működik az a fajta boxnetes zenedoboz, ami ezelőtt nálam is volt, de nemrég kicseréltem, merthogy egyszercsak elkezdett nem működni. Na nem azért vagyok megnyugodva, mert örülök, hogy másnak se jobb, mint nekem, hanem most már legalább biztos, hogy boxnetéknél van valami grimbusz. Úgyhogy sajna, csak ez a fajta, sokkal csúnyább, ide nem illő, megváltoztathatatlan színű és arculatú doboz zenél itt, nem tudok mit tenni, ez legalább szól.

Egyébként pedig úgy néz ki, kínomban rákényszerülök, hogy bő másfél éve fáradságos munkával összegyűjtött családtörténeti adataimhoz végre visszasompolyogjak. Valami értelmeset (értelmeset? hmmm...) véghez kell vinnem, ha már be vagyok ide szorítva, tevékenységem nem merülhet ki a végtelenségig a főzés-mosás-takarítás-hólapátolás és hasonlók végzésében, beleértve Charly majmot is (melynek mai epizódjában a legnagyobb poénnak az számított, amikor a kedélybeteg papagáj csak Karel Gott németül énekelt dalaitól nyugodott meg, na itt döntöttem el, hogy Charly majomból ennyi elég is). Szóval, beindulok, mint az úthenger, átgondolok, rendszerezek mindent, és újra beleásom magam az árván, parlagon heverő anyagba, szépanyáim, ükapáim és társaik világába. Gyanítom, jobban is fogom érezni magam a tizenkilencedik századi hangulatban, aztán majd lesz valahogy.

Megint az a helyzet állt elő, hogy ha most nem veszek erőt magamon és nem írok ide, akkor félő, hogy már sose fogok. Úgyhogy inkább írok.
Remélem, ez a tél már nem tart tovább egy hétnél, na jó, 8-10 napot még kibírok, de aztán legyen vége. Senki nem panaszkodhat, nem mondhatjuk, hogy túl enyhe vagy túl rövid volt a tél, mert most aztán volt tél rendesen. A mezőgazdák meg lehetnek elégedve, már decemberben is volt hótakaró, most is van, nem fázik meg a vetés és kap nedvességet is majd az olvadáskor. Aki síelni akar, azt is tud, a pici gyerekek is megismerhették a havat, lehetett szánkózni, hóembert építeni, szóval most már elég.
Ma terápiás célból megnéztem a Pretty womant, mert hiába tudtam, miről szól, eddig valahogy kimaradt az életemből. Úgy képzeltem, hogy végignézem, aztán ez is olyan egyszer nézhető, felejtős lesz, mint annyi más tucatamerikai film. De nem, ez tulajdonképpen nem is volt rossz. És visszavontam ama régi állításomat, hogy Julia Roberts nem szép nő, valamint megállapítottam, hogy Richard Gere, bár személy szerint nekem nem az esetem, de tényleg nagyon jóképű pasas, ám az egész filmben a legjobb fej mégis Hector Elizondo volt a szállodaigazgató szerepében - nem a külseje okán, hanem ahogyan játszotta azt az epizódszerepet. Na és persze mindenki húsz évvel (húsz évvel!!!) volt fiatalabb, merthogy a film 1990-ben készült.
Egyébként pedig nem csak ilyen nevezetességeket nézek, hanem tévét is. Szokásomtól eltérően sokat. Képes vagyok még a Charly majmot is megnézni (amiből egyedül a majom ér valamit), már amikor, mert ma például félbehagytam. Valamint folyamatosan módom van összehasonlítani a kincstári tévé beszélgetős műsorainak műsorvezetőit, - mivel ezeket késő este naponta megismétlik, nem nehéz beléjük botlani - hát mit mondjak, kevesen mennek át a követelményeim rostáján.
Szóval, egy szó mint száz, ha azt akarom, hogy szellemi szintem ennél mélyebbre már ne süllyedjen, akkor csak azt kívánhatom tiszta szívemből, hogy a tél pedig monnyon le.

Kérem a panaszkönyvet, reklamálni akarok! Erről nem volt szó, hogy ma reggelre ekkora hó esik. Az OMSZ előrejelzéseiben nem volt sehol hó, biztosra vettem, hogy ez a hét is télies, de száraz lesz és szabadon mozoghatok, sőt az is megfordult a fejemben, hogy lassacskán majdcsak jön a tavasz. És most mi van? Jó nagy hó van, hótakarítás van, szobafogság és házi őrizet, az van.
Viszont a reggeli söprögetés alatt a nagy csendben végre jól megfigyelhettem, milyen zenét játszik az utcákon keresztül-kasul guruló, etyeki házi tejet árusító autó. Mit is játszana? Hát stílusosan a Boci, boci tarkát.

Átírogattam a telefonomban újmódira a mobilszámokat, most már rendben van minden, jöhet a január tizenhatodika. Csak egy dolog nyugtalanít: ugyan ki lehet az a két tökismeretlen név a listában? Hiába agyalok, képtelen vagyok rájönni, kik azok, egyáltalán milyen kategória, mesteremberek, hivatalos személyek, vagy kicsodák? Sejtelmem sincs, váááá ...

***********
Kedves érdeklődőknek itt egy link, ahonnan minden kiderül.
(Egyébként ma agytornaképpen addig gondolkoztam, gondolkoztam, míg rájöttem az egyik rejtélyes illető kilétére: a legutóbbi potenciális vevőm volt, úgyhogy lehetett nyugodtan törölni a számát. A másik továbbra is rejtély maradt.)

Törtem a fejem, mit kezdjek a zenedobozzal. A karácsonyi muzsika némileg elavult már, túl vagyunk mindenen, valami újabb kellene. Ekkor meghallottam a rádióban, hogy Elvis Presley ma lenne 75 éves, nosza ebből az alkalomból lecseréltem a zenedobozban a dalokat, természetesen Elvisre. Lehet ropni, kedveskéim. Én maximum vele dünnyögök és ha éppen szabad mindkét kezem, léggitározok. :-)

Azt mondta ma reggel a horoszkópom, hogy telve vagyok tetterővel és feladataimat olyannyira remekül teljesítem, hogy ezzel mások elismerését is kivívom.
Ezek után beöltöztem hóhányónak, kimentem és szakszerűen eltakarítottam a havat mindenhonnan, ahonnan csak kellett. Remekül. Azonban elismerés sehonnan sem érkezett, közel s távol egy lélek sem volt, csak a nagy-nagy fehérség. Ennyit a horoszkópról.

Boldog új évet mindenkinek!

Kies mezővárosunkban csak lassan indul be az élet az ünnep elmúltával. A buszon odafelé mindössze ketten voltunk, majd pedig felszállt Karcsi egy másik hasonló korú kis sráccal. Ők persze sose ülnek le, sőt hátrébb se mennek, hanem a vezető mellé állva társalognak vele. Miska kiokította őket, hogy holnap és holnapután nem ő jön, hanem Balázs bácsi. "Balázs bácsival kiabálni kell, tudjátok, jó hangosan beszéljetek neki!" - mondta halálosan komoly képpel. (Szerintem a helyettes kolléga holnap imáiba foglalja majd Miskát, ha ezek a kölkök gyanútlanul elkezdenek ordibálni vele.) Majd pedig hallom ám, hogy megint szóba kerül a katapult és ekkor vált világossá számomra, hogy Miska bizony már egy ideje elhitette a kis muksókkal, hogy a másik buszon katapult van. Ezen a mostanin nincs, mondta, de egyébként is - és ekkor kezdtem visszafojtva vihogni - "Balázs bácsi nem tudna katapultálni, mert mindig rajta van a Surda-kalap, attól nem férne ki".

Hazafelé pedig egyenesen különbusszal jöttünk Karcsival, ugyanis csak ketten szálltunk fel a központban az üresen érkező járgányra és ez mindvégig így is maradt. Ezért aztán Miskával hármasban társalogtunk, valahogy szóba kerültek a hidak, ja igen, Karcsi mondta, hogy ha Budapesten járnak, fél átmenni a Dunán egy hídon, majd szégyenlősen elárulta, mindig attól fél, hogy a híd leszakad. Persze megnyugtattuk, majd szó szót követett és a hátralevő úton szépen (pedagógiailag, hmm...) végigsoroltattuk Karcsival a budapesti hidakat. Egész jól ment neki, csak a Szabadság hidat és az Erzsébet hidat hagyta ki elsőre, de kis segítséggel végül szépen abszolválta a feladatot. Karcsi még csak harmadikos, úgyhogy ez nem kis teljesítmény tőle. Hozzáteszem, hogy persze a szonieriksszon telójának tévedhetetlenül tudja a típusszámát, valamint az összes extráit is, dehát Istenem, ő már a huszonegyedik század gyermeke.
Aztán Miska elhozott a sarokig - ha már különbusz, ugye - ott én leszálltam, Karcsi pedig még ment két megállónyit. Vakációs busz, vidéki idill.
Azt pedig még el is felejtettem mondani, hogy újabban a jármű saját, egyedi névvel bír, az ám! Valódi, címfestő által szakszerűen készített tábla van a szélvédő mögé szerelve, rajta csupa nagy betűvel a felirat: MISIBUSZ. Hát így megy ez itt mifelénk.

Minden kedves olvasómnak
békés, boldog Karácsonyt kívánok!

Folytatva a délelőtti eseményeket: kimentem, kiástam a bejárati ajtót és a lépcsőt, mert teljesen befújta őket a hó, majd pedig elküzdöttem magam a kapuig. Előbb azt terveztem, hogy a kaputól bejövök kicsit melegedni, de aztán meggondoltam magam és kiástam a kaput is, majd pedig lekotortam a járdát és csak ezután menekültem vissza a lakásba.
Odakint persze körbetekintettem és megállapítottam, hogy ameddig a szemem ellátott az utcánkban, összesen ketten tolták el a havat maguk előtt, én voltam a harmadik. Hát hiába, ezek szerint én vagyok itt a környéken az egyik leginkább dzsénfonda-fittségű egyén. Még ennyi egoista barmot nem hordott a hátán a föld, amennyivel itt körül vagyunk véve. Senki nem számít, csak én, én, én, én, én hadd lépjek be az autómba száraz lábbal, aztán hajtsak ki a telekről, a többi, aki netán nem négy keréken, hanem két lábon menne el a járdán, magasról le van ejtve. Jó példa erre egyik közvetlen szomszédom, aki (amint hallom éppen a kotorászást) most este hatkor kezdi a hólapátolást, amit persze mondanom sem kell, csak azért nem halaszthat tovább, mert holnap reggel ki kell állnia a kocsival, hogy munkába menjen. Hogy reggel óta mindenki bokáig érő havat taposott előttük, az meg se fordult a fejében egész nap, míg bent sunyított a melegben. Kérdem én, hogy én vagyok-é az antiszociális, mert ki nem állhatom az ilyeneket, vagy ők azok, akik mások iránt soha, semmiféle kötelezettséget nem éreznek?

Na, a másik meg, amitől kiakadtam: reggel minden híradásban bemondták, hogy ha majd eláll a hóesés, akkor elkezdik takarítani az utakat, mármint az a vállalat, akinek ez a dolga. Érted: ha majd eláll. És ha most két napig esett volna egyfolytában? Akkor két nap múlva kezdenék a takarítást? A méteres havat? Az igencsak érdekes lenne. Hadd világosítsam fel közterületokoskáimat, hogy minél többször tolják el, annál könnyebben megy, mondjuk, ha folyamatosan cirkálnának azok a kotrómonstrumok, akkor esetleg nagyobb eséllyel lehetne havazás közben is közlekedni az utakon. Én például tegnap délután a legnagyobb hóesésben is kimentem és ellapátoltam, mert tudtam, hogy ha megvárnám, míg majd valamikor ma eláll, akkor már sokkal, de sokkal nehezebb dolgom lenne, dupla annyit kellene emelgetnem, nem szólva arról, hogy közben az a pár ember, aki halált megvető bátorsággal elmegy erre, még le is taposná, úgyhogy csak magammal szúrnék ki. Egyébként is, Közép-Európában már csak ilyen az éghajlat, télen esik a hó, nincs ebben semmi meglepő, ez igazán nem írható még a globális felmelegedés számlájára sem és fogalmam sincs, a közterületeseket miért éri ez minden egyes alkalommal annyira váratlanul.

Ilyen világ volt nálunk reggel, út sehol, csak a nagy kavargó fehérség (az a homály a képen nem csak a szúnyogháló, hanem a hófúvás). Havat takarítani semmi értelme ilyenkor, mert ahogy tolod a lapáttal, már fújja is vissza a szél. Na nem is volt nagy igény a járdára, másfél óra alatt három lábnyom keletkezett, abból is kettő ugyanahhoz az Erzsihez tartozott, aki egyszer odafelé ment, egyszer pedig visszafelé jött, mert neki sajnos muszáj a legzordabb időben is kimozdulnia, az édesapját ápolja ugyanis a másik utcában és naponta többször is megteszi az utat, ha esik, ha fúj.

Azt igazolandó, hogy nem üres szöveg, ha azt mondom, az utcában jár a railjet, itt van tinéktek a bizonyíték: kb. negyedórája suhant el ő, a nagy bordó-fekete csoda. Most tehát beöltözöm amúgy szibériásan és kimegyek lapátolni, mielőtt letapossák a boldog családok a szánkóikkal, aztán odafagy nekem. Viszont most már legalább a Nap süt, ez is valami. Mit mondott ilyenkor a nagymamám? "Süt a Nap, de foga van." Pá!

A dokumentáció kedvéért ideírom tehát, hogy az idén nálunk e héten hétfőn esett az első kiadós hó, aztán a második meg szerdán, de akkor igazán kiadósan. Igaz, szerdán nemcsak a hó esett, hanem én is, de nagy szerencsével, mivel azóta csak a térdemet kell borogatnom (mert ugye mire essek én, a legleamortizáltabb testrészemre, csakis), végződhetett volna sokkal rosszabbul is ez a dolog. Nagyjából most kezdtem meg a berendezkedést amolyan igazi tanyasi magányra, magyarul ki se dugom az orrom a kapun túl. Nem nekem való a tél, főleg ha hideg és havas vagy jeges, márpedig a rendes tél az már csak ilyen.
Viszont vagy én tévedek a naptárt illetően, vagy valaki errefelé azt hiszi, már itt a szilveszter, de ma este fél kilenc tájt olyan komplett tűzijátékot nézhettem az ablakból, hogy annál jobb se kell, legalább tíz percig tartott és tényleg gyönyörű volt.

Tudtam én, hogy előbb-utóbb mégiscsak írni kell ide, mert hogy közhelyeket soroljak: soha ne mondd, hogy soha, valamint navigare necesse est, meg hogy felelős vagy azért, amit/akit megszelidítettél, és így tovább. Írni kell, ha nem másért, hát terápiás célzattal mindenképpen.
Na szóval, mindjárt vége az évnek, még párat alszunk és hipp-hopp máris kétezertízet írunk, de előbb még gyúrunk kicsit az ünneptúlélő sejtjeinkre és átgyűrjük magunkat az ünnepnapokon. A boltokban csak óvatosan forgatjuk a kosarakba ömlesztett plüssfigurákat, rénszarvasokat, mikulásokat és hóembereket, mert sose tudni, melyiknek a hasában indul be a stillenacht vagy a jinglebells, a médiából pedig egyre tolakodóbban ömlik a karácsonyi émelygés. És még hogy nincs pénzük az embereknek! na hiszen, aki ezt mondja, nem látta ma kies mezővárosunkban a nyüzsgő tömeget a hipermarketben, a drogériában, a piacon és egyáltalán mindenütt, de mindenütt, ahol csak vásárolni lehet, pedig aki a mi vidékünkön lakik, igazán nem nevezhető milliomosrétegnek, mégis, ami pénze csak van, azt költi és költi.
Részemről átgondoltam, mi lenne számomra még az idén a legfontosabb beruházás. Ötleteim persze voltak, nevezetesen: öntöttvas edény (a harmincvalahány éves régi orosz helyett, melynek belső zománcán egyre több a folytonossági hiány), nyomtatópatronok (ha már egyszer olyan nyomtatóm van, melynek fenntartása csillagászati összegeket igényel), téli dzseki (mert a régiben, edzettségem csökkenvén, időnként megfagyok), kenyérpirító (mert a régi nemrég egy hűvös reggelen kettőt szikrázva kilehelte lelkét), valamint egy új szemüveg a monitorhoz (mert a jelenlegi lencséi már homályosra koptak az évek során és lassan többet ártanak, mint használnak).
Legelőször az öntöttvas edényről mondtam le. Utánanéztem és egyedül az Ikeában láttam a régihez hasonlót, majd ezután elkövettem azt a hibát, hogy el is mentem megnézni. Ezt nem kellett volna, mert az Örs vezér téri áruház egy potenciális vevőt már biztosan elveszített a jövőre nézve, ugyanis azt a gyalogtúrát, amit ott kell abszolválni ahhoz, hogy megtaláld, amit keresel, nem nekem találták ki. Miután már háromszor végigjártam (jártam? sodort a tömeg!) az összes termet számomra érdektelen cuccok között, rádöbbentem, hogy sose találok ki innen, és valóban, még tán ma is ott keringenék, ha nem találok végre egy odatartozónak látszó szakit, aki felvilágosított, hogy ne a zöld kivilágított piktogramokat nézzem, hanem a padlóra festett nyilakat kövessem a pénztárakig. Ja, az edény pedig nem olyan volt, amilyen nekem kell, tehát őt illetően nem volt szívfájdalom lemondani róla. Állítólag a Maglódi úti piacon az ukrán soron kapható rendes békebeli öntöttvas edény, de ez a kirándulás most inkább elmarad.
Aztán némi hezitálás után lemondtam a nyomtatópatronokról is. Durván tizenötezret összesen egy feketéért és egy színesért? Na nem, nem nyomtatok és kész.
Ellenben a héten igenis vettem egy kenyérpirítót, tegnap pedig egy helybéli outletben találtam magamnak kabátot négyezerötért, ami tényleg telitalálat volt.
Ma pedig mégis belevágtam a szemüvegprojektbe és csodák csodája, még volt egy szabad időpont a szemészeten, idegen doktornéni normális volt, nem röhögött, hogy vittem magammal a centit és ragaszkodtam a hatvan centis távolságomhoz, odaültetett a saját gépéhez és szépen türelmesen addig próbálkozott a lencsék cserélgetésével, míg meg nem találtuk a jó variációt. A földszinti optikába is odaértem még zárás előtt, úgyhogy ha minden igaz, jövő héten lesz nekem vadiúj látós szemüvegem, legalábbis nagyon remélem, hogy el is fogok látni vele a monitorig.
Ami pedig a helybéli társadalmi életet illeti, ma délelőtt a buszon is zajlott az élet, a jármű dugig volt pénzt költeni igyekvőkkel, majd pedig a híd után utolértük az óvodáscsoportot, akik két óvónéni kíséretében caplattak a sárban és esőben az esedékes adventi gyertyagyújtásra a városközpont felé. Miska lefékezett, kinyitotta az ajtót és kiszólt nekik: "Hova mennek?" - és hát persze hogy felvette őket, a busz közönsége pedig vígan szorított helyet a kis klambóknak, minekutána még vidámabban telt a hátralevő út, mindenki hangos, nagy helyesléssel tárgyalta az esetet, a gyerekek pedig megilletődve pislogtak körbe.
Hát, ilyenek mennek mifelénk mostanában.

Hoppá, Malbunban pillanatnyilag ilyen nagyon hózik!

Mostanában szokatlanul gyakran megy nálam a tévé, nem mintha folyton nézném, hanem csak bekapcsolom, aztán úgy marad és hangszennyez a lakásban. Ennek következtében elég sok reklámot nem is látok, csupán hallok és legtöbbjükre csak a sokadik alkalommal nézek rá, vagy azért, mert annyira idegesít már, hogy kíváncsi vagyok, hogy néz ki, vagy pedig azért, mert tetszik és ez tesz kíváncsivá.
Sok reklám alapja valami kis történet, pár snittből összevágott néhány másodperces mini-sztori, aminek fel kell hívnia a figyelmet a reklámozandó cikkre. Na mármost, én olyan vagyok, hogy szeretem érteni, mi ez a sztori, kik a szereplők, mit mondanak, mit csinálnak, de ez nem mindegyiknél sikerül, nézhetem akár többszáz alkalommal is, akkor se értem némelyiket.
Például a lila színű mobilszolgáltató téli reklámja, ha megfeszülök, se jut el az értelmemig. Nagyon aranyoska az a leány, aki beleénekel a nagy behavazott és bedugult forgalomba, miközben egy verandán ringatózik nyugágyban a hóesésben, de mondja már meg valaki, hogy mitől száll a hangja kihangosítva az álló kocsisorok fölött? Telefonál, de kinek, hova? Ő az útinformos tudósító, vagy mi? Milyen élethelyzet ez, és egyáltalán, életszerű ez? Hallott már valaki behavazott, álló forgalomban helyzetjelentést a nagy magyar téli ájerban? Kacagnom kell. Persze tudom, most szemfülesebb reklámzabálók felhorkannak, hogy a srác a kocsiban kihangosítja, amit kell, na de attól az még nem hallatszik a fél városban.
Viszont a legújabb R... bankos reklámban nagyon bírom azt a szemüveges csajt, aki a másik lelkendezésére (mármint hogy amaz a konyháját szuper bióvá varázsolandó azt lihegi, hogy "csajok, jövő ilyenkor probiotikus kenyeret eszünk!") kinéz a szemüvege fölött és azt dörmögi: "Aha aha ... hát én nem érek rá jövőre" - ezen minden alkalommal nagyon tudok röhögni.

Hogy legyen már itt valami békés, szép dolog is, hallgassatok Vivaldit. Mert nem csak a gugli, hanem a jutyúb is a barátom ugyebár, ahol is végre megtaláltam azt a darabot, melyből csak arra emlékeztem, hogy Vivaldi és hogy g-dúr hegedűverseny. Ez volt hetedikes koromban az utolsó nagyobb mű, mellyel birkóztam hegedűtanulmányaim közepette. Kerestem, kerestem, mert tudtam, ha meghallom a dallamot, biztosan ráismerek. És végül így is történt, íme ő az (pontosabban, az első Allegro tétele).

Ezzel a sok összevisszabeszéddel sikerült teljesen megzavarni a népet, most meg könyörögni kell nekik, hogy ugyan oltassák már be magukat. Tapasztalatom szerint a magyarnak egyébként is van egy olyan tulajdonsága, hogy hiába minden szó, vár és vár, hátha mégse lesz az úgy, hátha mégse következik be semmi, hátha ránk nem fog vonatkozni az, ami az egész világra, csak várjunk, ne törődjünk semmivel - ahogy a régi vicc mondja: hátha leszakad a csillár (tudod, a viccben a színikritikus lustaságból nem akart elmenni a színházi bemutatóra, melyről írnia kellett volna, mondván: hátha leszakad a csillár és elmarad a premier). Hát nem szakadt le a csillár, nem állt meg a járvány az országhatároknál, ebben a nagy bolond szabad világban, ahol pár óra alatt bárki bárhova eljut és viszi magán/magában a bacikat, vírusokat akár a másik földrészre, hogyan is állhatott volna meg? De a magyar nem oltat, sőt saját környezetemben naponta hallom döbbenten, ahogy értelmes emberek belemondják a képembe, hogy na de hát nem hallottad, miket mondanak? Hogy rajta volt az interneten, hogy az USA-ba szándékosan vitték be Mexikóból a vírust (!), meg hogy nincs is kikísérletezve rendesen ez az oltóanyag és hogy hát nem hallottad, hogy állítólag módosítja a dns szerkezetét? Na ezen a ponton sikoltottam bele a telefonba, hogy normális vagy? hogy hihetsz el ekkora marhaságot, talán kevesebb bizonyos oldali tévét meg körlevelet kéne nézned, és nem kéne elhinni mindent, amit valami barmok fölraknak a netre, nem gondolod?
És abban is biztos vagyok, hogy a magyar nem fog védőmaszkot hordani, soha a jószagú életben föl nem veszi, mert ugyan már minek az, olyan ciki, kényelmetlen, nem is megy a ruhájához, meg őt úgyse fogja a golyó ... akarom mondani a vírus. Hozzáteszem, én sem vettem maszkot - elég érdekes látványt nyújtanék, amint képemen a védőmaszkkal gyalogolok a néptelen mezővárosi utcán, ahol legfeljebb az idei rókánk lehelhet rám -, de én megtehetem, hogy nem szállok fel vonatra, buszra, nem megyek tömegbe, plázába és a lehető legkevesebb időt töltöm emberek között, de aki naponta dolgozni jár, utazik, aztán egész nap idegenekkel egy légtérben tartózkodik, annak egész más a helyzete. Kíváncsi lennék a patikusok statisztikájára, ugyan hány maszkot adtak el magánembereknek, szerintem nem sokat. Ja, és a nagyvárosiak igazán strigulázhatnák, hány maszkost látnak közlekedni, köszi előre is. :-)

Odáig süllyedtem, hogy a héten minden este megnéztem a Vacsoracsatát. A vendégek eléggé értelmes és kellemes egyéniségek voltak - egy kivétellel -, mégis időnként megdöbbentem, miket nem tudtak. Nem tudták például, hogy a gouda az egy sajtféle, valamint fogalmuk sem volt, mi a pityóka, illetve, hogy mi a tinóru. Ez utóbbira egyenesen olyan szófejtő találgatás hangzott el, hogy tinó, az ugye marha - mire mondtam félhangosan, hogy jól mondod, az vagy, édes fiam.
Az a bizonyos egy kivétel pedig Hajdú Péter volt, akitől a hideg lel ki, mióta csak előfordul a képernyőn (már hosszú ideje, mivel szinte tejfölösszájú kölyök kora óta működik ott) és megállapítottam, hogy az idő múlása semmi pozitív változást nem hozott ez ügyben, sőt, ilyen tenyérbemászó tahót tényleg ritkán hord hátán a Föld. Az óertété igazán foglalkozhatna ezzel a környezet-... akarom mondani, képernyőszennyező tényezővel is.

És ha már puffogok itt, akkor áttérek másik vesszőparipámra, a reklámokra. Van most egy egészségvédelmi reklám azzal a szöveggel, hogy "Brigi már két hónapja rendszeresen mozog," meg hogy sose késő elkezdeni, vagy valami ilyesmi. Amikor is azt látjuk, hogy a csaj fut, mint a mérgezett egér, közben nyikkan, liheg, átugrál padokon, emiatt gyalogbéka stílusban akkorát esik a betonozott placcon, hogy rossz nézni, de föltápászkodik és szalad tovább. Na most, szerintem elég idióta ötlet a nem-mozgóknak azt sugallni, hogy aki eddig csak a fotelban tehénkedett, nyugodtan kösse fel a nyúlcipőt és egyből teljes svunggal kifulladásig akadályfutást rendezzen a betonon, mert ettől nemhogy egészségesebb nem lesz, hanem az első menetben minimum ínszalagszakadást fog szerezni, a szó szerinti pofáraesés következtében bekövetkező sérülésekről már nem is szólva.

Végül egy szolgálati közlemény: visszatértem a régi emailcímemhez, marad minden, ahogy volt, ugyanis a Firefox újabb verziója tudja kezelni a yahoo-t, éljen.

Nem, már nem vágyom sem Izlandra, sem Skandináviába, sem Kanadába. Ha azt kérdezték, hol tudnék élni, mindig azt mondtam, nekem nem kell semmiféle meleg tenger vidéke, már a mediterráneum is idegen számomra, én inkább élnék északon. Mostantól nem. Inkább jöjjön a meleg tenger, akármi, valami olyan vidék, ahol a tél is csak jelzés értékű és csak azért van, hogy legyen valami más évszak is, ne csak mindig nyár, de tulajdonképpen az a pár fokos eltérés elhanyagolható.
A tél pedig monnyon le. Az ősz is - na jó, amíg huszonfokos és szép színes, addig maradhat, dehát ennek, ahogy látom, már vége. Utálom. Jöjjenek a házfalakon mászó műmikulások, műzenét játszó nyomkodható rénszarvasok, zenélő csilivili harangok, angyalkák, lámpafüzérek, gyerünk, gyerünk, haladjunk, minél hamarabb essünk túl a télen, aztán jöhet a tavasz.

Türelmet kérek mindazoktól, akik emilt várnak tőlem, de szabad időm tetemes részét az tölti ki, hogy exportálgatom a yahoo-s leveleimet máshová, mert újabban nem tudom megnyitni őket. Sőt a gmail-es leveleimet is csak akkor láthatom, ha a gmail felületén átváltok html nézetre. Gyanítom ugyan, hogy ez a Firefox-tól van (bár Operával ugyanez a helyzet), meg persze attól, hogy például a yahoo mostanában megújult, más dizájn, meg fícsörök, meg minden, de ne má', hogy a böngészőkompatibilitás néven elhíresült kőkorszaki problémamaradvány mondja meg, hogy milyen böngészőt használjak. Úgyhogy egyrészt regisztráltam egy új emailcímet ehhez a bloghoz (lásd az oldalsávban jobbra), pedig változatlanul nem szeretem a gmail kinézetét, másrészt pedig mégis megkísérlem megoldani ezt a gondot a rókával. Tehát egy szó, mint száz, levelek hamarosan mennek, mondjuk holnap este, bocs.

Lassan úgy leszokom a netezésről, mint a régi vicc szerint a cigány lova az evésről. Aztán mire leszokott, mi is lett vele? - na, jobb, ha ezt inkább hagyjuk. Tényleg, nem elég, hogy rendszeresen csak este kapcsolom be a gépet (ez a mai délelőtt a kivétel), de mire megnézem a leveleimet, a blogokat, meg esetleg utánanézek valaminek, már ha addigra el nem felejtem, szóval, mire ezekkel készen vagyok, már csak bámulom a képernyőt és nem tudom, mihez kezdjek vele. És ilyenkor még tíz óra sincs, gyerek az idő. Ekkor madzsongozok egyet, eljutok 5-6 szintig, addigra förtelmesen megunom és becsukom a bótot. Kóros ez, legalábbis amennyire hozzátartozott az életemhez a net sok éven keresztül, ahhoz képest feltétlenül ijesztő. Én ugyanis nem éreztem magam netfüggőnek, nagyon jól elvoltam vele, eszem ágában sem volt leszokni róla, kérem szépen, akkor most mi ez?
A bloggal meg nagyon erősen úgy vagyok, hogy tényleg nem tudom, mit kezdjek már vele. A napi események naplózása nem a műfajom, szellemes szösszenetekre meg mostanában nincs kedvem. Mert mit meséljek? Hogy utálom a közeledő telet? Hogy irtózom a gondolattól, hogy még ezt a telet is itt kell töltenem, meg egyáltalán, minden perctől rosszul vagyok, amit itt kell töltenem és reményem sincs, hogy megszabaduljak végre innen? Hogy a beígért munkából úgy tűnik, semmi sem lesz, mert a felkínált feltételek mellett bolond lennék, ha belemennék? Hogy megint vágva-szabva-varrva vagyok, pedig még az előző stoppolásom se gyógyult be és már nagyon elegem van ebből az egész sebészesdiből, bármennyire is jó fej a dokibácsi és a nővérke? Hogy unom már, hogy mindenki lelke elém van öntve, ki-bejárok bennük, akár érdekel a mélységük, akár nem, de az enyémre valahogy senki se, vagy legalábbis igen kevesen kíváncsiak?
Egyre gyakrabban állapítom meg elszoruló szívvel, hogy minél tovább él az ember, annál több az olyan téma, melyet nem tud kifejteni higgadtan, mint egy író, mint egy elbeszélő, szóval, sem beszédben, sem írásban nem megy kiborulás nélkül. Akartam például a legutóbbi ünnep kapcsán arról írni, mit jelentett nekem október huszonharmadika régen, azelőtt, mármint a három évvel ezelőtti október huszonharmadikát megelőzően és mit jelent nekem azóta - aztán pillanatok alatt kiderült, hogy csak magamnak ártok, ha megírom. Mert tán leírni sem sikerülne, ha pedig mégis, évekig kerülgethetném azt a bejegyzést, bele ne olvassak, mint ahogy máris évek óta kerülgetek sok-sok bejegyzést. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, fogalmam sincs, hogy nem fojtja meg őket a sok elhessegetni való élmény, de én sokszor úgy érzem, előbb-utóbb belefulladok az ilyenekbe.
Szóval, felebarátaim, nemcsak írói válságom van pillanatnyilag, hanem globalice padlón vagyok, azt hiszem. Nem szösszenek tehát semmiről, mostanság már fejben sem blogolok. De még mielőtt valaki elkezdene győzködni, közlöm, hogy juszt se hagyom abba, majd gyüvök. Most pedig megyek, kifőzöm a túrógombócot, prézlit pirítok, megforgatom benne a gombócokat, rá tejföl, só és nyamm. Pá!

Lesz, aki a szívéhez kap, ha megmutatom, mit lőttem a pénteki piacon kedvenc turkálós standomon. Úgy látszik, waltdiznire vagyok beállítódva, mert ez ugyan nem világít, de valami híres kiskacsa van rajta (nem tudom, van-e magyar neve ennek a Tweety-nek, egyáltalán, egy kiskacsa van abban a filmben, vagy hat?), és még a címkéje is aszongya, hogy Warner Bros. Studio Shore. De ami a lényeg, vastag, puha, belül bolyhos és a zöldnek ez az árnyalata a kedvencem, szóval, megfogtam és el se engedtem, mert tudtam, hogy nem lehet otthagyni. Háromszázért meg pláne megéri a hülyének is, hát még nekem.

Nyugi, nem megyek ki benne az utcára. :-) Viszont itthon a téli zimankóban milyen jó lesz belebújni!

Hát mégse jött be, amit az az ismeretlen néni mondott nekem valamikor szeptemberben a főtéren a padon: "Szép hosszú ősz lesz, mert másodszor virágzik az agácafa." Így mondta, agácafa, sose hallottam még ezzel a szóval illetni az akácfát. Amikor hazajöttem, hátramentem a kertbe, megnéztem a saját agácafámat, és tényleg, bizony virágzott az is, másodszor.
Nem lett hosszú ősz, inkább rendkívülien hosszú nyár. Most meg ... most meg jól pofáraestünk, mert itt a tél, egyenesen a nyár után. Tévedett mindenki, a néni is, az akác is. Úúúútálom, brrr.

Tegnapi életkép a buszon. Az iskolánál gyerekek rohamozzák meg a járművet, általános iskolás, de anyányi lányok. Nyolc-tíz közül csak kábé a fele mutatja a bérletét, a többi, mint a szélvész nyomul hátra. Miska leállítja a motort és megszólal: "Amíg nem mutatjátok a bérletet, nem megyünk sehova, az biztos." Döbbent csend, aztán Miska megismétli nagyjából ugyanezt. Erre egy, azaz egy darab lány előrefut és mutatja a bérletet, hozzátéve, hogy "bocsánat", majd teli szájjal röhögve visszaszalad a többiek közé. Miska ugyan feltételezte, hogy nem is a sajátja volt, hanem valamelyik másik kölyök odaadta neki (ugyanis a bérletek nem arcképesek és számot se kell ráírni), a tanulóifjúság nem is tiltakozott a feltevés ellen és mint tudjuk, a hallgatás beleegyezés, dehát Miska végül elindult, mert mit csináljon, a fiatalok pedig abban a pillanatban túlléptek az intermezzón.
Ettől kezdve hangosan kitárgyalták a két matektanárt, miért utálják egyiket jobban, mint a másikat, aztán kielemezték, hogy az új tanár ki helyett jön - "azt lecserélik, naná, mert nem szereti senki", hát ők már csak tudják - majd pedig egy leány elbeszélése hallatszott, hogyan volt képes a matektanár azt mondani, hogy csak egyedül neki kell megírnia újra a felmérőt, mire az ő anyja másnap bement a suliba és számonkérte a tanárnőt, szó szót követett, aztán "anyám már majdnem megütötte".
Hát igen, szülők is, gyerekek is néznek tévét és pontosan tudják, hogy manapság ez a divat. Melyik iskolába melyik szülő ment be éppen megtépni, felpofozni a tanárt, ebből állnak a híradások, akkor miért is csodálkozom én itten?

*************************

Egyébként pedig úgy látszik, a múlkori katapultos bejegyzésem anélkül, hogy tudtam volna, a régi busz nekrológja is volt. Új buszunk van ugyanis - na, azért életkorát tekintve nem annyira új, de nívója ahhoz a rozogához képest fényévnyire van, ez rendes Ikarusz, viszonylag ép kívül-belül, gurul is, mit akarunk még? Valamint Miska is visszajött, mert a múlt héten ugyenezt az új buszt egy idegen sofőr vezette, aki szimpatikus volt ugyan, de azért mindenki Miskát emlegette.
Szóval, katapult nincs többé, egy színfolttal kevesebb. A többi körülmény változatlan.

Valaki szólhatna a fríblogos főfő gurunak, hogy a kommentdobozba beírandó, robotoktól védő kódokat a robot akkor sem tudná elolvasni, ha normálisan láthatók lennének a betűk, nem ilyen baromi halványak és főleg nem ilyen eltorzítottak. Így viszont mi, nem robotok se mindig tudjuk elolvasni és csak dühöngünk, amikor a szokásos, bicskanyitogató szellemességgel visszadob az egész francos rendszer. Annyira, de annyira hülye megoldás ez! A robot a szépen olvasható értelmetlen betűkapcsolatot sem tudná reprodukálni, nem bizony, azért robot, mr.a!

Ha az ember a medvelakban tartózkodik a Könyves Vasárnapon, nem is kell sehová mennie, elég kiállni az ablakba és páholyból nézheti az eseményeket, ugyanis egyenesen a könyvtár emeleti termébe láthat be. Ahol is sakkszimultán zajlott, egymáshoz tolt L-alakú asztalsornál ültek az amatőrök gyerektől felnőttig több korosztályból, a sakkmester pedig - ahogy egyhangúlag megállapítottuk, Lékó Péter lehetett, bizony - lazán sétálgatva adta a lépéseket sorban minden táblán vagy két órán át. Nem tudjuk, hány amatőrnek adott mattot, vagy hány amatőr adott neki, de egyszercsak minden játszma véget ért, a résztvevők felálltak, társalogtak még egy kicsit, aztán szétszéledtek.
Mi pedig ott az ablakban tanakodva pár percre tipikus szőkenős kérdéseket és megállapításokat voltunk képesek feltenni - mindegy is, melyiket ki mondta - ilyet például, hogy azt a bábut, amit leüt, azt elteszi? Meg ilyet, hogy már hogy tenné el, hát meg kell maradnia a 64 (!) bábunak. Persze mindkét hülyeséget azonnal felfedeztük, de nagyon jólesett magunkon nevetni.

Legközelebb az élmény fokozása céljából beszerzünk egy rendes színházi látcsövet, hehe.