Odáig süllyedtem, hogy a héten minden este megnéztem a Vacsoracsatát. A vendégek eléggé értelmes és kellemes egyéniségek voltak - egy kivétellel -, mégis időnként megdöbbentem, miket nem tudtak. Nem tudták például, hogy a gouda az egy sajtféle, valamint fogalmuk sem volt, mi a pityóka, illetve, hogy mi a tinóru. Ez utóbbira egyenesen olyan szófejtő találgatás hangzott el, hogy tinó, az ugye marha - mire mondtam félhangosan, hogy jól mondod, az vagy, édes fiam.
Az a bizonyos egy kivétel pedig Hajdú Péter volt, akitől a hideg lel ki, mióta csak előfordul a képernyőn (már hosszú ideje, mivel szinte tejfölösszájú kölyök kora óta működik ott) és megállapítottam, hogy az idő múlása semmi pozitív változást nem hozott ez ügyben, sőt, ilyen tenyérbemászó tahót tényleg ritkán hord hátán a Föld. Az óertété igazán foglalkozhatna ezzel a környezet- akarom mondani képernyőszennyező tényezővel is.

És ha már puffogok itt, akkor áttérek másik vesszőparipámra, a reklámokra. Van most egy egészségvédelmi reklám azzal a szöveggel, hogy "Brigi már két hónapja rendszeresen mozog," meg hogy sose késő elkezdeni, vagy valami ilyesmi. Amikor is azt látjuk, hogy a csaj fut, mint a mérgezett egér, közben nyikkan, liheg, átugrál padokon, emiatt gyalogbéka stílusban akkorát esik a betonozott placcon, hogy rossz nézni, de föltápászkodik és szalad tovább. Na most, szerintem elég idióta ötlet a nem-mozgóknak azt sugallni, hogy aki eddig csak a fotelban tehénkedett, nyugodtan kösse fel a nyúlcipőt és egyből teljes svunggal kifulladásig akadályfutást rendezzen a betonon, mert ettől nemhogy egészségesebb nem lesz, hanem az első menetben minimum ínszalagszakadást fog szerezni, a szó szerinti pofáraesés következtében bekövetkező sérülésekről már nem is szólva.

Végül egy szolgálati közlemény: visszatértem a régi emailcímemhez, marad minden, ahogy volt, ugyanis a Firefox újabb verziója tudja kezelni a yahoo-t, éljen.

Nem, már nem vágyom sem Izlandra, sem Skandináviába, sem Kanadába. Ha azt kérdezték, hol tudnék élni, mindig azt mondtam, nekem nem kell semmiféle meleg tenger vidéke, már a mediterráneum is idegen számomra, én inkább élnék északon. Mostantól nem. Inkább jöjjön a meleg tenger, akármi, valami olyan vidék, ahol a tél is csak jelzés értékű és csak azért van, hogy legyen valami más évszak is, ne csak mindig nyár, de tulajdonképpen az a pár fokos eltérés elhanyagolható.
A tél pedig monnyon le. Az ősz is - na jó, amíg huszonfokos és szép színes, addig maradhat, dehát ennek, ahogy látom, már vége. Utálom. Jöjjenek a házfalakon mászó műmikulások, műzenét játszó nyomkodható rénszarvasok, zenélő csilivili harangok, angyalkák, lámpafüzérek, gyerünk, gyerünk, haladjunk, minél hamarabb essünk túl a télen, aztán jöhet a tavasz.

Türelmet kérek mindazoktól, akik emilt várnak tőlem, de szabad időm tetemes részét az tölti ki, hogy exportálgatom a yahoo-s leveleimet máshová, mert újabban nem tudom megnyitni őket. Sőt a gmail-es leveleimet is csak akkor láthatom, ha a gmail felületén átváltok html nézetre. Gyanítom ugyan, hogy ez a Firefox-tól van (bár Operával ugyanez a helyzet), meg persze attól, hogy például a yahoo mostanában megújult, más dizájn, meg fícsörök, meg minden, de ne má', hogy a böngészőkompatibilitás néven elhíresült kőkorszaki problémamaradvány mondja meg, hogy milyen böngészőt használjak. Úgyhogy egyrészt regisztráltam egy új emailcímet ehhez a bloghoz (lásd az oldalsávban jobbra), pedig változatlanul nem szeretem a gmail kinézetét, másrészt pedig mégis megkísérlem megoldani ezt a gondot a rókával. Tehát egy szó, mint száz, levelek hamarosan mennek, mondjuk holnap este, bocs.

Lassan úgy leszokom a netezésről, mint a régi vicc szerint a cigány lova az evésről. Aztán mire leszokott, mi is lett vele? - na, jobb, ha ezt inkább hagyjuk. Tényleg, nem elég, hogy rendszeresen csak este kapcsolom be a gépet (ez a mai délelőtt a kivétel), de mire megnézem a leveleimet, a blogokat, meg esetleg utánanézek valaminek, már ha addigra el nem felejtem, szóval, mire ezekkel készen vagyok, már csak bámulom a képernyőt és nem tudom, mihez kezdjek vele. És ilyenkor még tíz óra sincs, gyerek az idő. Ekkor madzsongozok egyet, eljutok 5-6 szintig, addigra förtelmesen megunom és becsukom a bótot. Kóros ez, legalábbis amennyire hozzátartozott az életemhez a net sok éven keresztül, ahhoz képest feltétlenül ijesztő. Én ugyanis nem éreztem magam netfüggőnek, nagyon jól elvoltam vele, eszem ágában sem volt leszokni róla, kérem szépen, akkor most mi ez?
A bloggal meg nagyon erősen úgy vagyok, hogy tényleg nem tudom, mit kezdjek már vele. A napi események naplózása nem a műfajom, szellemes szösszenetekre meg mostanában nincs kedvem. Mert mit meséljek? Hogy utálom a közeledő telet? Hogy irtózom a gondolattól, hogy még ezt a telet is itt kell töltenem, meg egyáltalán, minden perctől rosszul vagyok, amit itt kell töltenem és reményem sincs, hogy megszabaduljak végre innen? Hogy a beígért munkából úgy tűnik, semmi sem lesz, mert a felkínált feltételek mellett bolond lennék, ha belemennék? Hogy megint vágva-szabva-varrva vagyok, pedig még az előző stoppolásom se gyógyult be és már nagyon elegem van ebből az egész sebészesdiből, bármennyire is jó fej a dokibácsi és a nővérke? Hogy unom már, hogy mindenki lelke elém van öntve, ki-bejárok bennük, akár érdekel a mélységük, akár nem, de az enyémre valahogy senki se, vagy legalábbis igen kevesen kíváncsiak?
Egyre gyakrabban állapítom meg elszoruló szívvel, hogy minél tovább él az ember, annál több az olyan téma, melyet nem tud kifejteni higgadtan, mint egy író, mint egy elbeszélő, szóval, sem beszédben, sem írásban nem megy kiborulás nélkül. Akartam például a legutóbbi ünnep kapcsán arról írni, mit jelentett nekem október huszonharmadika régen, azelőtt, mármint a három évvel ezelőtti október huszonharmadikát megelőzően és mit jelent nekem azóta - aztán pillanatok alatt kiderült, hogy csak magamnak ártok, ha megírom. Mert tán leírni sem sikerülne, ha pedig mégis, évekig kerülgethetném azt a bejegyzést, bele ne olvassak, mint ahogy máris évek óta kerülgetek sok-sok bejegyzést. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, fogalmam sincs, hogy nem fojtja meg őket a sok elhessegetni való élmény, de én sokszor úgy érzem, előbb-utóbb belefulladok az ilyenekbe.
Szóval, felebarátaim, nemcsak írói válságom van pillanatnyilag, hanem globalice padlón vagyok, azt hiszem. Nem szösszenek tehát semmiről, mostanság már fejben sem blogolok. De még mielőtt valaki elkezdene győzködni, közlöm, hogy juszt se hagyom abba, majd gyüvök. Most pedig megyek, kifőzöm a túrógombócot, prézlit pirítok, megforgatom benne a gombócokat, rá tejföl, só és nyamm. Pá!

Lesz, aki a szívéhez kap, ha megmutatom, mit lőttem a pénteki piacon kedvenc turkálós standomon. Úgy látszik, waltdiznire vagyok beállítódva, mert ez ugyan nem világít, de valami híres kiskacsa van rajta (nem tudom, van-e magyar neve ennek a Tweety-nek, egyáltalán, egy kiskacsa van abban a filmben, vagy hat?), és még a címkéje is aszongya, hogy Warner Bros. Studio Shore. De ami a lényeg, vastag, puha, belül bolyhos és a zöldnek ez az árnyalata a kedvencem, szóval, megfogtam és el se engedtem, mert tudtam, hogy nem lehet otthagyni. Háromszázért meg pláne megéri a hülyének is, hát még nekem.

Nyugi, nem megyek ki benne az utcára. :-) Viszont itthon a téli zimankóban milyen jó lesz belebújni!

Hát mégse jött be, amit az az ismeretlen néni mondott nekem valamikor szeptemberben a főtéren a padon: "Szép hosszú ősz lesz, mert másodszor virágzik az agácafa." Így mondta, agácafa, sose hallottam még ezzel a szóval illetni az akácfát. Amikor hazajöttem, hátramentem a kertbe, megnéztem a saját agácafámat, és tényleg, bizony virágzott az is, másodszor.
Nem lett hosszú ősz, inkább rendkívülien hosszú nyár. Most meg ... most meg jól pofáraestünk, mert itt a tél, egyenesen a nyár után. Tévedett mindenki, a néni is, az akác is. Úúúútálom, brrr.

Tegnapi életkép a buszon. Az iskolánál gyerekek rohamozzák meg a járművet, általános iskolás, de anyányi lányok. Nyolc-tíz közül csak kábé a fele mutatja a bérletét, a többi, mint a szélvész nyomul hátra. Miska leállítja a motort és megszólal: "Amíg nem mutatjátok a bérletet, nem megyünk sehova, az biztos." Döbbent csend, aztán Miska megismétli nagyjából ugyanezt. Erre egy, azaz egy darab lány előrefut és mutatja a bérletet, hozzátéve, hogy "bocsánat", majd teli szájjal röhögve visszaszalad a többiek közé. Miska ugyan feltételezte, hogy nem is a sajátja volt, hanem valamelyik másik kölyök odaadta neki (ugyanis a bérletek nem arcképesek és számot se kell ráírni), a tanulóifjúság nem is tiltakozott a feltevés ellen és mint tudjuk, a hallgatás beleegyezés, dehát Miska végül elindult, mert mit csináljon, a fiatalok pedig abban a pillanatban túlléptek az intermezzón.
Ettől kezdve hangosan kitárgyalták a két matektanárt, miért utálják egyiket jobban, mint a másikat, aztán kielemezték, hogy az új tanár ki helyett jön - "azt lecserélik, naná, mert nem szereti senki", hát ők már csak tudják - majd pedig egy leány elbeszélése hallatszott, hogyan volt képes a matektanár azt mondani, hogy csak egyedül neki kell megírnia újra a felmérőt, mire az ő anyja másnap bement a suliba és számonkérte a tanárnőt, szó szót követett, aztán "anyám már majdnem megütötte".
Hát igen, szülők is, gyerekek is néznek tévét és pontosan tudják, hogy manapság ez a divat. Melyik iskolába melyik szülő ment be éppen megtépni, felpofozni a tanárt, ebből állnak a híradások, akkor miért is csodálkozom én itten?

*************************

Egyébként pedig úgy látszik, a múlkori katapultos bejegyzésem anélkül, hogy tudtam volna, a régi busz nekrológja is volt. Új buszunk van ugyanis - na, azért életkorát tekintve nem annyira új, de nívója ahhoz a rozogához képest fényévnyire van, ez rendes Ikarusz, viszonylag ép kívül-belül, gurul is, mit akarunk még? Valamint Miska is visszajött, mert a múlt héten ugyenezt az új buszt egy idegen sofőr vezette, aki szimpatikus volt ugyan, de azért mindenki Miskát emlegette.
Szóval, katapult nincs többé, egy színfolttal kevesebb. A többi körülmény változatlan.

Valaki szólhatna a fríblogos főfő gurunak, hogy a kommentdobozba beírandó, robotoktól védő kódokat a robot akkor sem tudná elolvasni, ha normálisan láthatók lennének a betűk, nem ilyen baromi halványak és főleg nem ilyen eltorzítottak. Így viszont mi, nem robotok se mindig tudjuk elolvasni és csak dühöngünk, amikor a szokásos, bicskanyitogató szellemességgel visszadob az egész francos rendszer. Annyira, de annyira hülye megoldás ez! A robot a szépen olvasható értelmetlen betűkapcsolatot sem tudná reprodukálni, nem bizony, azért robot, mr.a!

Ha az ember a medvelakban tartózkodik a Könyves Vasárnapon, nem is kell sehová mennie, elég kiállni az ablakba és páholyból nézheti az eseményeket, ugyanis egyenesen a könyvtár emeleti termébe láthat be. Ahol is sakkszimultán zajlott, egymáshoz tolt L-alakú asztalsornál ültek az amatőrök gyerektől felnőttig több korosztályból, a sakkmester pedig - ahogy egyhangúlag megállapítottuk, Lékó Péter lehetett, bizony - lazán sétálgatva adta a lépéseket sorban minden táblán vagy két órán át. Nem tudjuk, hány amatőrnek adott mattot, vagy hány amatőr adott neki, de egyszercsak minden játszma véget ért, a résztvevők felálltak, társalogtak még egy kicsit, aztán szétszéledtek.
Mi pedig ott az ablakban tanakodva pár percre tipikus szőkenős kérdéseket és megállapításokat voltunk képesek feltenni - mindegy is, melyiket ki mondta - ilyet például, hogy azt a bábut, amit leüt, azt elteszi? Meg ilyet, hogy már hogy tenné el, hát meg kell maradnia a 64 (!) bábunak. Persze mindkét hülyeséget azonnal felfedeztük, de nagyon jólesett magunkon nevetni.

Legközelebb az élmény fokozása céljából beszerzünk egy rendes színházi látcsövet, hehe.

Közkívánatra, íme a póló nyugalmi állapotában:

... és ilyen, amikor világít (alig látszik a képen, de jobbat nem tudtam produkálni belőle):

Kedves naplóm! Immáron öt éves lettél, nagycsoportos. Boldog születésnapot!

Update: ezt Mandulkától kaptam, köszönöm! :-)

Ha lenne twitterem,

... ezt írnám bele: szövettan rendben, hurrá.

Tegnap délután, amikor úgy döntöttem, hogy még utoljára kicsit beteg vagyok, lazításképpen megnéztem az Airport '75-öt. Na, ez az a szint, amit katasztrófafilmből még elbírok, sőt tetszik. Mert katasztrófafilmnek jelzik mindenütt, pedig hol van ez a műfaj későbbi darabjaitól! Persze elsősorban azért néztem meg, mert láttam annak idején és halványan emlékeztem is rá, de most is nagyon élveztem. A 69-es Airportnál sokkal izgalmasabb, eléggé látszik rajta az a hat év különbség, szóval, ez már lényegesen jobban sikerült.

Játszik benne egy pasas (ugyan nem sokáig, mert elég hamar meghal az a szereplő), akiről rögtön tudtam, hogy valahonnan nagyon régről ismerem, de nem ugrott be se a neve, se a film, ahol láthattam. Ahogy a végén fut le a stáblista, látom ám: Roy Thinnes - és abban a pillanatban asszociáltam: Hosszú, forró nyár. De mondom, ááá, az nem lehet. Aztán most utánanéztem és yesss, az első megérzés volt a jó, mégis igazam volt! És egyúttal jött a két-legyet-egy-csapásra fíling, ugyanis nem hiába volt tavaly óta (amikor is megszereztem a Hosszú forró...-t dvd-n) olyan érzésem, hogy az én emlékeimben a Hosszú forró nyárhoz sehogy se kapcsolódik Paul Newman.
Megmagyarázom. Amit tavaly letöltöttem, annak is Hosszú, forró nyár a címe. Belenéztem pár helyen, a sztori ismerős volt, a férfi főszereplő Paul Newman, úgy tűnt, minden stimmel, csakhogy egyáltalán nem éreztem, hogy én ezt valaha is láttam volna. A legfurcsább pedig az volt, hogy határozottan úgy emlékeztem, ez annak idején sorozat volt, több hétig tartó sorozat, melyet amíg vetítettek, a hétnek azon a napján Magyarországon elnéptelenedtek az utcák és mindenki a képernyőkre meredt - olyan nagy siker volt, hogy nem sokkal utána valamely élelmes magyar slágerszerző még dalt is írt ezzel a címmel, amit azóta többször is feldolgoztak és többen elénekeltek már - a lényeg az, hogy emlékezetem szerint semmiképpen nem egyetlen egy dévédére ráférő film volt. A szép kékszemű Paul Newman pedig végképp nem rémlett nekem a filmből, pedig P. N. azért mégiscsak szokott rémleni.
Hát, nem véletlen, hogy nem emlékeztem Paul Newman-re, mivel mi 1966-67 táján nem azt az 1958-as filmet láttuk, hanem egy másik, ugyanabból a Faulkner-regényből 1965-66-ban készült feldolgozást, egy huszonhat részes sorozatot, melyben ez a Roy Thinnes játszotta a férfi főszerepet, aki itt nekem tegnap mint másodpilóta halálozott el a repülőszerencsétlenségben. A rejtély megoldódott, azt a bizonyos egyfilmes Hosszú forrót sose láttam, ebből a huszonhat részesből viszont negyvenegynéhány év múltán is megmaradt valahol a fejemben az emléklenyomatok közt Roy Thinnes. Ha tudná, értékelné biztosan. Egyébként 1938-ban született, az orra olyan, mintha fiatalon beverték volna boksz közben, de megkockáztatom, hogy mégis van valami pólnyúmenes benne, nem véletlenül lehet összemosni a két filmet.

Az első kép a Hosszú, forró nyár-ból való (partnere Nancy Malone), a második pedig az Airport '75-ből, ahol ő Urias, a másodpilóta.

Van nekem egy waltdiznis pólóm, megvan már egy ideje, de eddig valahogy nem használtam, viszont tegnap óta abban pompázom itthon, merthogy élemedett koromra való tekintettel ilyenben nem megyek emberek közé. Ifjan se hordtam hasonlót, most meg már minek kezdjem el, ugye. Az eleje valami Walt Disney Magic Music Days-t hirdet színes kottafejekkel, csillagokkal, stilizált tűzijátékokkal körített felirattal, nincs ebben semmi különös. Ám ma megdöbbentő élményben volt részem: bementem a fürdőszobába egy pohár vízért, a villanyt nem kapcsoltam fel, a nyitott ablak elég fényt adott, bár félhomály volt odabent. Engedem a vizet, közben felnézek a tükörre ... mi van??? Világít rajtam az összes hóbelevanc, a csillagok, a tűzijátékok, a kottafejek, a betűk kontúrja! Minden kékes és zöldes fénnyel ragyogott, először azt se tudtam, jól látom-e, de igen, jól láttam. Most akkor nem tudom, ez pizsamának készült, hogy éjjel fényt adjon, vagy esetleg diszkóba menjek benne?

Valamelyik este Vackorral továbbgörgettük a katapultos busz esetét és menten beindult az agyunk. Ilyeneket ötlöttünk ki például, hogy a buszunk legközelebb már nem is az úton megy majd, hanem csak úgy süvítve elszáll az utcák fölött, se megállni, se ajtót nyitni nem kell, hanem Miska minden megálló környékén katapulttal kilövi az éppen leszállni szándékozó utast, gondosan ügyelve, hogy mindenki a házához legközelebb landoljon. Majd amikor végzett az utolsó járattal is, tesz még egy laza tiszteletkört és egyenesen hazarepül Csákvárra, ő ugyanis ott lakik. És majd kihívjuk a tévét, aztán legközelebb ott láthatja mindenki, milyen is a mi helyi járatunk, lesz ám nagy nézettség, mindenki jól jár, a tévé is, a város is.
Jól mondod, nem vagyunk normálisak. :-)

Ja, majdnem elfelejtettem H1N1-es fejleményeimet: felhívtam a helyi ÁNTSZ irodát és megtudtam, hogy csak a megyeszékhelyen lehet elvégeztetni a vizsgálatot. Na nem, Fehérvár ide több, mint másfél óra busszal, maradok tudatlan és kétesélyes. Valamint azt is megtudtam, hogy később is bármikor kimutatható, hogy védett-e a H1N1 ellen az ember (ez meglepő volt számomra, pedig hát logikus), és ha ez a nyavalya az volt, akkor se történik semmi, ha mégis beoltatom magam pár hét múlva, legfeljebb hiábavaló lesz a szuri.
Máskülönben pedig úgy vagyok, mint egy agykontrollos mantra, egyre jobban és jobban érzem magam. Már majdnem mindig kapok levegőt az orromon, a hangom ugyan veri a repedt fazék orgánumát és ha éppen akkor jön rám a köhögés, amikor felveszem a telefont, akkor rohamszerűen le kell csapnom, de azért haladok. Ha a menetrend szerinti esti hőemelkedés is elmarad, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán (bocs', Sándorunk).

Hétvégén nálunk nem jár a helyi busz, gyalogolni meg mégse akarnék se holnap, se holnapután, tehát ma a délutáni verőfényben bementem a központba vásárolni (mert mióta nem iszom azt a mézes löttyöt, azóta ismét tudok enni). A busztársaságnak két kocsija van reánk szánva, egy kicsi és egy nagy. A kicsi valami skandináv leselejtezett darab, mert amikor megnyomjuk a leszállásjelzőt, a plafonon lévő táblán a betűkből ítélve valamelyik északi ország nyelvén világít egy rövid szöveg - ne kérdezd, melyik nyelv, finn nem lehet, mert vannak benne kétpontos ipszilonok, ilyesmik, más ötletem pedig nincs. A nagy busz egy igazi kiszolgált batár, ősrégi monstrum, az a régi el(nem)húzható-beszoruló ablakos, barna műbőrüléses szörny, épp csak hogy szét nem esik alattunk, minden indulás után akkorát ránt, hogy aki még nem ült le, annak annyi. Ma a nagy busz volt szolgálatban, valamint Miska, a sofőr. A visszaúton tele volt a busz kisiskolásokkal. Mire mindenki elhelyezkedett és elindultunk, két másodikos forma kiskoma, Lacika és Janó gondolt egyet és előrement a pilóta mellé. Janó nagy franc kölök, valami égetnivaló, de most lefoglalta őt a Miskával való beszélgetés, meg hát a látvány, ami a szélvédő mögül mégiscsak olyan, mintha ő is vezetné a buszt. Lacika pedig igen jópofa kinézetű srác, picike, vékony, és olyan viccesen hegyes orrocskája van, amit nem lehet egyszerűen piszének nevezni, de ha ránéz az ember, mosolyogni támad kedve.
Amikor leszállni készültem az első ajtónál, Miska épp rászólt Lacikára: "Ahhoz ne nyúlj, vigyázz, mert ha megnyomod, kieső' ..." Mire a kiskölök nagy szemekkel: "Hogyhogy kiesek, katapult is van?"
Puff, kész voltam. Katapult! hát ezen a buszon ha más nem is, de katapult, az tutira van. Miska komoly képpel ráfelelte: "Van hát, katapult is van" - én meg leszálltam, de azóta is vinnyogok, ha eszembe jut.

Én nem tudom, miért akarnak hülyére venni, úgy nézek ki, mint akit lehet, vagy mi? Azt mondja nekem a telefonban a házidokinéni (röhögnöm kell ettől is, háziorvos sőt családorvos! ugyan már! gyermek- és ifjúkoromban Péchy doktor Rákosligeten, na ő tényleg családorvos volt, urambocsá', oda is figyelt az emberre), hogy meg lehet nézetni, de nem szükséges, mert - és most nagyjából szó szerint idézem: "... magas lázzal jár, és Magyarországon csak olyanok kapták meg, akik külföldiekkel kerültek kapcsolatba." Egek, honnan tudom én, hogy az, aki után megfogtam a vonat kapaszkodóját, az esztéká kilincsét, a visszajáró pénzt, és sorolhatnám vég nélkül, szóval, hogy az nem került tegnap, tegnapelőtt kapcsolatba külföldivel? Mintha legalábbis nem lenne tisztában a cseppfertőzés mikéntjével, úgy beszél, na meg mintha orvosként nem tudná, hogy ugyanaz a betegség minden embernél egyénileg más és más egyedi tünetekkel járhat, Gipsz Jakabnál "magas" lázat okoz ugyanazon vírus, míg Hogyishívják Lujzi megússza 38,5-tel. Arról nem szólva, hogy az egész mondat baromság, mivel - már persze, ha igazat mond a tévé és a rádió - például az a sok gyerek, aki iskolaév kezdetén három nap alatt megbetegedett, egytől egyig nyilván nem került kapcsolatba külföldivel, hanem amint egy légtérben voltak összezárva, pillanatok alatt keresztül-kasul fertőzték egymást.

Nem, nem fogok elmenni a helyi ÁNTSZ-be, mert még ők is megpróbálják elhitetni velem, hogy hülye vagyok, amikor az eljövendő oltás miatt szeretném tudni, mi bajom, és telefonban még csak kulturáltan hümmögtem, de szemtől szemben nem biztos, hogy higgadtan viselném a hülyének nézésem kísérletét. Azt hiszem, úgy veszem, hogy most átestem a nyavalyán és néhány hét múlva sem oltatom be magam, de ezt még majd meggondolom.

Elkapott valami nyavalya, de rendesen és ezennel csatlakozom Mornixhoz, azaz titkon én is reménykedem, hogy ez talán a há-egy-en-egy. Az semmit sem jelent, hogy a tévé nem mondja be, miszerint kies mezővárosunkban járvány van, hiszen a betegek nagy hányada el sem megy az orvoshoz (amint én sem), de én az elmúlt hetekben annyit vonatoztam és annyiszor szippantgattam be a vonat légkondijának (vissza)forgatott levegőjét, meg aztán annyit ültem esztékáfolyosókon, hogy nem kellett nagy erőfeszítés benyelni a vírust. Mindazonáltal lehetséges, hogy egész más baci ez, de az indító torokfájásom olyan volt, amilyet nemigen tapasztaltam még, pedig torokfájásban sok-sok éves, nagy gyakorlatom van. Azért mégis jó lenne megtudni, hogy újinfluenza ez, vagy sem, de ezért nem fogok elzarándokolni egyetlen áentéeszbe sem, pláne lázasan.
Persze amikor tegnap este hatkor beláttam, hogy nem úszom meg a lázcsillapítót, egyúttal az is kiderült, hogy a Rubophen csekély hét éve (!) lejárt - ebből is kitetszik, nem vagyok én olyan gyakran lázas - na szóval, maradt a régi jól bevált Algopyrin, ő is megküzdött a lázammal. Aztán ma kedves utcabéli hozott nekem a patikából friss Rubophent, de remélem, abból csak tartalék lesz. Azt elég nehezen viselem, hogy lassan a fülemen jön ki a harmadik napja vedelt mézes-citromos lötty, már nem az influenza miatt nincs étvágyam, hanem emiatt a folyadék miatt, úgyhogy például mézet pár hónapig látni se akarok.

Mivel ma nemigen voltam képes semmire, délután moziztam egyet és megnéztem az Airport '69-et (a filmen ugyan a '69 nincs rajta, szerintem azt utólag toldották hozzá a későbbi Airport-filmektől való megkülönböztetésül). Nekem harmincvalahány év után is tetszett, beleértve persze a nosztalgikus érzéseket is, de közben megállapítottam, hogy mennyire más, mint a ma gyártott filmek. Arthur Hailey-regényből ma egészen másképp készítenének filmet és nem biztos, hogy nekem az jobban tetszene. Inkább néztem a néha eltúlzott drámai pillantásokat, meg a vészhelyzetben is mindvégig jólfésült Dean Martint, és nekem annyi izgalom is elég volt, amit ez a film nyújtott - jó, jó, úgy könnyű, ha az ember tudja a végét.

Kulturális örökségnapi kirándulásom utolsó állomása a budavári Dísz téri De la Motte - Beer palota volt, mely valóban csak évente egyszer, ezen a két napon látogatható. Jelenleg a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága működik benne.
Nevét az évszázadok folyamán egymást váltó több tulajdonosa közül kettőről kapta: a francia származású De la Motte család 1760-tól 13 éven át lakott benne, majd pedig egy gazdag budai polgár, Beer József vásárolta meg. Számos átépítést ért meg az épület, találhatók benne még középkori építészeti elemek is. Különleges értéke az emeleti teljes lakószobasor épségben maradt rokokó és korai klasszicista falfestése.

Középkori eredetű ajtó- és ablakkeretek:

Ha minden igaz, megvan már a pénz arra, hogy a kis barokk palotát teljesen helyreállított állapotában, belsőleg is felújítva, megszépítve a nagyközönség is látogathassa, ugyanis az emeleti lakószobaegyüttesben barokk életmód-történeti múzeum nyílik majd.

Ahogy telnek a napok, úgy marad el rendre a további beszámoló az örökségnapi programjaimról, úgyhogy gyorsan megpróbálom legalább valamelyest pótolni mulasztásomat.

Szándékosan válogattam olyan helyszíneket, ahová egyébként nem jut be az ember, így esett a választásom például az angolkisasszonyok Váci utcai rendházára. Kívülről nagyon szépen felújították, előtte vonul és zsivajog a sétálóutca közönsége, de az udvari látvány ... hát kérem, az tényleg olyan, mint a következő képen látható, semmi túlzás, semmi utólagos manipuláció nincs a fotón és a négyszöget bezáró belső falak mindegyike ugyanilyen. Elszomorító látvány, és mint kísérőnk elmondta, egyébként is lassacskán haladnak mindenféle felújítással, mert persze pénz, pénz és pénz, aztán amint valamibe belefognak, száz egyéb megoldandó problémába ütköznek.

Az épületben 1950-től kezdve két iskola is működött addig, míg a kilencvenes években a rend vissza nem kapta a házat: az első-második emeletet egy egészségügyi szakiskola, a legfelső, harmadik emeletet pedig egy postaforgalmi szakközépiskola foglalta el egészen 2006-ig. Ez az emelet ma használatlan, teljesen üres, illetve a kiköltözött iskola "maradékaival" van tele: berendezések otthagyott darabjai, egy teremben felépített valósághű gyakorló posta, valamint rengeteg hatalmas, bekeretezett tabló a falakhoz támasztva. Az iskolának azonnal lett jogutódja, tehát ma is létezik, csak másutt, ezért érthetetlen, miért nem tisztelték annyira nemcsak a régi évfolyamok osztályképeit, hanem a legutóbbi kétezres évekbeli tablókat sem, hogy legalább a költözéskor magukkal vigyék?

Mutatok szép képeket: ez itt az utcai bejáratból nyíló földszinti folyosó gyönyörű ajtaja, az pedig maga a földszinti folyosó. ami eredetileg amolyan tornác-szerű kerengő volt, de sok évvel ezelőtt a kerengő nyílásait ablakokkal építették be.

A kápolna az egészségügyi szakiskola idejében demonstrációs teremként üzemelt, de szerencsére a mennyezeti freskót nem pusztították el. Alább pedig a díszterem látható, melynek építészeti szépsége a nagy rendetlenség ellenére is felfedezhető (a matracok az előző éjszakáról maradtak ott, amikor vendégdiákok kaptak szállást a teremben). Nevezetessége, hogy 1880-ban Liszt Ferenc itt szólaltatta meg a nővérek újonnan beszerzett Bösendorfer zongoráját.

És még hangulatok: nagyon sötét sarokban nagyon légies, remekmívű, igazi csigalépcső, és boltívek, boltívek mindenütt.

(folyt. köv.)

Megint szeptember és megint Kulturális Örökség Napok, tehát erőt véve azon a vitathatatlan tényen, hogy finoman szólva sem vagyok topon mostanság, elindultam néhány vágyott cél irányában. A választék szegényesebb volt, mint akár tavaly, akár tavalyelőtt, de azért volt miből válogatni. És megint nagyon jó volt látni, ahogy nyüzsögtek, gyülekeztek az intézmények előtt a legkülönbözőbb korosztályhoz tartozó emberek, ilyenkor mindig megállapítom, hogy nincs még veszve minden.

Ez a kettős M betű a Mai Manó Ház bejárati kapurácsában látható, azután pedig odabent is mindenen: maratott üvegablakokon, ajtórácsokon, lépcsőkorlátokon. Mai Manó monogramja ismétlődik számtalan variációban az egész épületben. Mai Manó igazi békebeli fotográfus volt, akihez az úri családok fényképezkedni jártak, kiöltöztek, odakocsiztak, személyzet fogadta őket, felkapaszkodtak a lépcsőkön a szalonnak berendezett fogadóhelyiségbe, melynek színes üvegablakai Róth Miksa műhelyéből kerültek ki. A szomszédos toalettszobában megigazíthatták öltözéküket, frizurájukat, a szalonban elhelyezkedve pedig beszélgetéssel, újságok nézegetésével ütötték el az időt, majd megjelent a mester és kezdetét vehette a nagy esemény. Mert esemény volt a fényképezkedés, nem mindennapi esemény.

A ház eredetileg gyönyörű kívülről is, belülről is és még inkább az lehetne, ha lenne pénz a tisztességes renoválásra. A kapu alatt még ma is a padlóburkolatból kirakott SALVE felirat fogadja a belépőt, felfelé márványlépcső vezet, fölötte az az ovális nem freskó, hanem pannó - nem a falra festették, hanem vászonra, és cirádás keretbe illesztve erősítették a mennyezetre.

Az alább látható falépcső 1894-ből való, a vaskorlát hegesztés nélküli csodaszép míves munka, lapolással és szegecseléssel készült. És itt vannak a Róth Miksa ablakok a fogadószalonból, lent pedig maga a fogadószalon is az eredeti oszlopokkal.

Mindenütt szépséges ajtók szépséges rácsokkal, bennük a kettős M-monogrammal, valamint a napfényműterem, mely a ház homlokzatán kívülről is jól látható. Ferde üveges tetején függönyrendszerrel lehetett a fény beáramlását szabályozni, két szemközti fala pedig teljes terjedelmében háttérként szolgált a portréfényképekhez: az egyik fal freskója vadregényes hegyvidéki tájra néző teraszt ábrázol, a másik pedig oszlopos, díszes belső berendezést. A kuncsaft választhatott, milyen hátteret kíván maga mögé, sőt, válogathatott egyéb, vászonra festett háttérképekből is, melyeket a mennyezetről eresztettek alá.
Itt a napfényműteremben tegnap egy általam nem ismert régi, különleges fényképészeti eljárással lehetett portrét készíttetni. Azt viszont igazán nagyon sajnálom, hogy én tegnap voltam ott és nem ma, ugyanis ma ugyanezt a szolgáltatást a nedves kollódiumos eljárással lehetett igénybe venni - ezzel az eljárással tette láthatóvá felvételeit kedvenc városfotográfusom, Klösz György, úgyhogy szívesen megnéztem volna, hogyan is ment ez. Dehát minden nem juthat az ember lányának, Mai Manó is, kollódiumos előhívás is, ne legyünk telhetetlenek, na.

(folyt. köv.)

Egy kis kiegészítés: a ház a kilencvenes évek közepe óta Magyar Fotográfusok Háza, működik benne galéria, könyvesbolt és könyvtár (ingyenes beiratkozással, de csak helyben olvasással), valamint a termekben időről időre különféle fotókiállításokat rendeznek, most például égitestekről és égi jelenségekről készült képeket lehet nézegetni.

Azt kérdezte tőlem ma a sebészdoki, miközben döfte belém az injekciót, hogy "nem tetszik akarni ordítani?" Mondtam, ha nem muszáj, inkább nem ordítanék, mert az igen rossz hatással van ám a kint várakozó betegekre. Jó hangulatban eldiskuráltunk-nevetgéltünk, mialatt ő vágott, szabott, majd stoppolt - ez utóbbira azt mondta, hogy hagyhatná lyukasan is, de az igazgató főorvos nem örülne.
Aztán emígyen összefércelve elhúztam egy üres medvelakba, ahol a kanapé sarkában számos kis és nagyobbacska mackó közé tűzve a következő cédula fogadott:

Kedves Hős!
Várunk ide egy maci-ölelésre

a Medvék

Ettem, ittam, elhevertem, sebemet csak azért nem nyalogattam, mert nem fértem hozzá (be volt kötve), no meg nem is fájt. Akkor még. Aztán hazajött a főmedve, mindketten örültünk, ő annak, hogy én végre nem temetni készülök magamat, én meg annak, hogy ezen is túl vagyok. Remélhetőleg néhány hét múlva a szövettani eredmény is vígjátékba illő lesz, de az még odébb van, addig élek és virulok.

Ezt a dalt Morgómedvének ajánlom, csak azért, hogy ellenőrizhesse a dallamot. Mert énekelni jó, bizony. :-)

Egészen véletlen volt, hogy ma délután bekapcsoltam a tévét, amikor kezdődött a Záróra ismétlése és ebben a mai riportban épp Kern Andrással beszélgetett Veiszer Alinda. Másutt már kifejtettem véleményemet erről a leányról, úgyhogy valóban kizárólag azért néztem meg a műsort, mert Kern érdekelt. És nem is csalódtam, érdemes volt. Csak Alindától kaptam kiütéseket, a nőcis hanghordozásától, a nőcis dallamú kérdéseitől, meg főleg attól, ahogy már a beszélgetőpartner körmondatának felénél veszi a levegőt, hogy közbevágjon, ettől megőrülök. De Kernnel törököt fogott, mert ő nem hagyta magát és végigmondta, amit akart, valamint nem hagyta rá a mérnöki pontossággal kidolgozott feltevéseit, hanem ellentmondott neki és ha nem akart beszélni valamiről (egy ilyen volt), akkor határozottan és higgadtan közölte, hogy erről inkább ne - én pedig rémülten figyeltem, hogy tán csak nem lesz annyira tapintatlan, hogy képes belekérdezni élete tragédiájába, melyet tapasztalataim szerint még soha egyetlen igazi riporter se mert érinteni az évek során, ám a csaj becsületére legyen mondva, csalódottan bár, de visszakozott. Kern mindvégig szépen állta a sarat, naná, majd egy ilyen alinda fogja kizökkenteni, aki legföljebb a csattogós lepkét huzigálta a gangon, amikor Kern már főszerepeket játszott a Vígben.
Egyébként valamelyik lapban - tán a Kritikában, de lehet, hogy a Könyvhétben - épp a napokban olvastam egy kritikát Sándor Erzsi tollából. Érdemes elolvasni, nagyon jól fogalmazza meg, ami Alinda lényege és amitől nem ő a riporterek gyöngye.

Megosztom mindenkivel azt a szomorú, ám közérdekű hírt, hogy a fecskék erősen gyülekeznek már nálunk is. Eddig egész nyáron alig láttam őket, ma bezzeg csapatostul rohamozták meg a villanydrótokat és csiviteltek, majd pedig mint a villám, felröppentek, köröztek kicsit a házak fölött, aztán eltűntek. Minden jel arra mutat, hogy ők bizony készülődnek. Úgy látszik, tudják, hogy hamarosan vége a nyárnak.

Ma Budatétényből visszafelé jövet úgy döntöttem, elmegyek a busszal a végállomásig, megnézem már azt a Savoya Parkot. Megnéztem. No, nem az egészet, csak egy kis részét, de ott mindjárt ráakadtam egy orosz delikátboltra. Nem bírtam ki, hogy körül ne szimatoljak benne, van ott minden, többféle mustár, ilyen-olyan savanyúság, lekvárok, halkonzervek, meg rengeteg egyéb, és ... attrakció, tratatatamm, van egy kis hűtőláda tele orosz fagyikkal, valódi orosz fagyikkal! Kérem, én olyan két ostyalap közé töltött tejszínes fagyit ettem, mint valamikor régen Leningrádban a Nyevszkijen. Kimenekültem a zsákmánnyal a bejárat elé, ahol levegő is van (valamiért ebben a plázában nem hibernálják a kuncsaftokat, ami az én szememben nagy hiba), leültem egy padra és amíg eszegettem a fagyit, azt képzeltem, hogy 1982-ben Leningrádban a guruló-kocsis fagylaltárustól vettem, most pedig az Osztrovszkij téren Katalin cárnő szobra mellett ülök a parkban, balra a Szaltikov-Scsedrin könyvtár, mögöttem az Alekszandrinszkij Teatr, szemben pedig zúg a Nyevszkij autóhömpölygése.
És miközben emígyen elaléltam, lehuppant mellém egy bevásárlókocsit toló korombéli asszony, barátságos arccal jó étvágyat kívánt, majd pedig így szólt: "Ne haragudjon már, meg tudná nekem mondani, hogy kell főzni a pacallevest?" Pacallevest! Szentpétervárból egyenesen bele a pacallevesbe nyakig, bumm!
Tán mondanom se kell, nem igazán volt természetes a mosolyom, amikor magamhoz térvén felvilágosítottam, hogy én még életemben soha ... sőt, nem is akarok. Kicsit csodálkozott, aztán bizonygatni kezdte, hogy először ő is undorodott tőle, de aztán megszerette és most vett pacalt (szerencsére nem mutatta meg), de nem tudja, hogyan kell elkészíteni. Ha észnél vagyok, ajánlhattam volna neki a mindemegette.hu-t, mint alapforrást, ezzel aztán kiakasztottam volna teljesen, de inkább váltottunk még pár szót az én fagylaltomról, majd pedig elköszöntünk és én eljöttem csupa-csupa kétség közt hagyva a hölgyet. Így végződött romantikus találkozásom az orosz fagyival.

A sors iróniája, hogy a mai össznépi áramszünetből mi kaptuk a leghosszabb időt, nevezetesen reggel 7-től délután 4-ig voltunk villany nélkül, pedig ezen az utcaszakaszon egy árva fa nem sok, annyi sincs. Az áramszünet ugyanis amiatt tört ki, hogy városunkban ma gallyazták a villanyvezetékekhez közel lévő lombokat, természetes hát, hogy ilyenkor áramtalanítanak. Jó előre be is jelentették, melyik körzet mely részein mettől meddig lesz áramszünet. Ez más utcákban csak pár órát jelentett, illetve volt, ahol kétszerre elosztva 2-3 órát, ám a mi hosszú utcaszakaszunkon - melyet egész nap telibe éget a nap, sehol egy árnyékot adó, gallyazandó fa - 9 óra hosszat nem volt áram, ami még télen is sok, de így nyáron a telepakolt fagyasztókat tekintve elég rizikós. Tegnap este fölpörgettem a villanybojlert, nehogy ma délre kihűljön a víz, némileg átszerveztem a hűtőpolcokat, hogy minél kevesebb ajtónyitogatással megoldható legyen a mai nap, aztán reggel mint Villámkezű Joe, úgy kapkodtam ki erősen koncentrálva a reggelire valót, majd pedig később ugyanígy villámsebesen vissza mindent. És ugye se varrógép, se centrifuga, se tévé, se rádió (bíbibí, azt kicseleztem, mert van énnekem elemes!), sem pedig internet. Ilyenkor ugye varrnék (pedig utálom), tévéznék (na, legföljebb a Famíliát délben), mosnék (pedig üres a szennyestartó), sőt folyton eszembe jut, mit akartam megnézni a neten (pedig máskor este nyolcnál előbb a gép közelébe se megyek).
Aztán valahogy túléltük az áramszünetet, pontban négy órakor bejelzett az üzenetrögzítő, bekattant a dévédélejátszó, kiviláglott a tévé piros ledje és fölmordult a hűtő motorja, ebből vettem észre, hogy helyreállt a világ rendje, visszatértünk a kábelekkel átszőtt civilizációba. Mert elektromosság nélkül nekünk már nem élet az élet, ez van.

Tegnap már nagyon mehetnékem volt, így aztán mentem is. Először is a Telefónia Múzeumba, ami a Postamúzeumhoz tartozik ugyan, de fent van a Várnegyedben az Úri utcában ... vagyis inkább úgy mondom, hogy az Országház utcában, mivel megközelíteni elég kalandos vállalkozás. Az épület ugyanis az Akadémiáé, és mint az őrző hölgy szavaiból kiderült, a "házigazda" Akadémia mintegy szívességből engedi be például saját kapuján a múzeum látogatóit. Ezt magam is első kézből tapasztalhattam: az Országház utcai bejárat zárva, de úgy, mintha tíz éve nem nyílt volna ki, már majdnem visszafordultam, aztán mégis becsengettem (csengetni fényes nappal, hogy egy múzeumba bejuss!), mire jó sokára kivánszorgott egy fád képű ifjú és a hozzáállását látva azt is csodáltam, hogy vakkantott valamit, nevezetesen, hogy "a kerten át balra". Szóval, erősen úgy látszik, a Postamúzeum minden részlege nemkívánatos intézmény székesfővárosunkban és kész csoda, hogy még nem jutott szemétdombra az egész gyűjtemény (lásd a két évvel ezelőtti szösszenetemet is). Az Úri-Országház utcai volt klarissza kolostor és templom helyén berendezett múzeum is csak azért maradt meg ezidáig, mert még mindig van benne olyan telefonközpont rész, mely ma is él és túl költséges lenne az áttelepítése, így aztán inkább megkegyelmeztek a körülötte kiállított tárgyaknak - legalábbis eddig.

Profitot persze nem termel ez az intézmény sem, látogatójuk alig van. Pedig ha valaki már odatalál, megéri bemenni. Szebbnél szebb régi telefonkészülékeket látni ott, olyanokat, melyek még hatalmas elemmel működtek, fából készültek és minden porcikájuk mestermunka. Végigkövethetjük a telefonközpontok fejlődését is, egyik érdekesebb, mint a másik.

Az ott a belső kert, melyből a múzeum megközelíthető, emez pedig egy 1908-ból való fadobozos fali telefon, abban az elülső szekrénykében volt az elem, a szekrényke ferde tetőlapján pedig szép vonalú fém csíptető az esetleg szükséges jegyzetlap rögzítéséhez.

Három nevezetes tulajdonos telefonja: Ferenc Józsefé 1915-ből (aki köztudottan utált telefonálni, úgyhogy állítólag egyáltalán nem használta), Horthy Miklósé 1931-ből és IV. Károly királyé 1918-ból (nem semmi az a vörös- és sárgaréz borítás!):

Aztán azt gondoltam, ne csak a technikának áldozzunk, hanem a művészeteknek is, ezért átsétáltam a Szentháromság térre ahhoz a házhoz, amely sok minden volt már fennállása során, de most a Magyar Kultúra Alapítvány székháza. Ismét van benne kiállítása Józsa Juditnak, aki terrakotta kisplasztikákat készít, a mostani kiállítás témája pedig a magyar tánc.

Palotás - Szerelmes csárdás


Kállói kettős - Czinka Panna hegedül

Pannonhalmán ünnepeltem ma. Végre láttam a Tihanyi Alapítólevelet eredetiben, közelről, még ha üveg alatt is, de mégis. És tényleg ott van benne az a bizonyos nevezetes részlet, a "Fehérvárra menő hadi útra", ha jól figyelsz, megtalálod. Mutatok még kőtöredékeket, kőoroszlánt és a bokrok közt egy szélkakast - aki, mint látható, nem is kakas - meg egy szépséges belső udvart.

Bocs', publikum, de valahol út közben elveszett a kedvem. Legyetek jók, majd gyüvök.

Nyíljon már meg az a nyomorult óvoda, ahová a szomszéd kislány jár, könyörgöm! Aki ismer, igazán tudhatja, hogy alapból gyerekszerető vagyok és most se a gyerek ellen rinyálok itt, hanem a családja ellen elsősorban. A kislány négy éves, egész nyáron itthon van, apuka, anyuka, nagymama dolgozik, közülük anyuka teljesen változó műszakokban, tehát amikor ő sincs itthon napközben, olyankor egy szomszédasszony vigyáz a gyerekre. Aztán este hazatér a három felnőtt, a kislány addigra meg már annyira unja magát, hogy elszabadul, ami nem lenne baj, ha valami normális játékot találna. De nem, hetek, sőt hónapok óta kizárólag a kutyájukat nyúzza, piszkálja, provokálja - a kutya pedig ugrik, szó szerint és átvitt értelemben is, ebből aztán valami iszonyú folyamatos, egész este tartó lárma keletkezik. A kutya ugat, a gyerek visítozva, sikítva menekül előle, tudjátok, az a tipikus eset, amikor a gyerek fél is, meg élvezi is a félelmet, ezért nem akarja abbahagyni. Ezen a "játékon" kívül nagy ritkán ide-odagurul a kis műanyag motorján, de más játékkal még nem vettem észre, hogy foglalatoskodott volna. A múltkor volt alkalmam kicsit beszélgetni vele, hát mit mondjak, látszik az egész gondolatmenetén és észjárásán, hogy nem nagyon társalog vele senki. Hogy valamelyik családtag néha játszana vele, vagy foglalkoztatná valami értelmes tevékenységgel, ilyesmire még nem volt példa. Ő egész este kint visong a kutyával, a többiek bent vannak és az is csoda, ha sötétedéskor megpróbálják beparancsolni a házba. Nagynéha kijön valamelyikük és türelmetlenül rákiabál, amire a gyerek persze nagy ívben fütyül és csinálja tovább. Nem veszi észre ez a három balga felnőtt, hogy unatkozik a szerencsétlen kölök - úgy látszik, ő nem azok közé a gyerekek közé tartozik, akik mindig találnak maguknak játékot és azzal elvannak - hát nekik kellene segíteniük abban, hogy mit játsszon, valami iránt érdeklődést kelteni benne, bevonni valami itthoni tevékenységbe, ami persze fáradság, meg odafigyelés, meg minden, dehát a teremtésit, mit képzeltek, amikor a világra hívták ez a kicsit, elég, ha úgy nő, mint a dudva?

Úgy élünk itt mi, helyi buszjáraton utazók, mint egy nagy család. Most nem beszélek a péntek délelőtti, piaclátogatás céljából a buszt elözönlő, babakocsival, nagymamával, népes rokonsággal felkapaszkodókról, csak rólunk, törzsutasokról. Van ugye, Karcsi, a 10-12 év körüli gyerek, aki, vakáció lévén minden nap megy valahová, hol a nagymamájához, hol pedig anyjával a Sparba, néha testvérestül-apukástul, de leggyakrabban egyedül. Csöndes, mosolygós fiú, mindenki szereti. Aztán van egy asszony, mindig csinosan öltözve, dolgozni megy, vagy munkából jön, megtárgyalja a napi eseményeket a szomszédjával, pár hete gyászol valakit, tiszta feketében jár. Van egy másik asszony is, aki általában a Sparból jön és mindig talál partnert, akinek mutogathatja zsákmányait, a 160 forintos zacskós mogyorót, vagy az akciós ropit. A tömbházaknál - így hívják a közeli két panelházat - rendszerint felszáll a bácsi, akiről tudom, mert egyszer hosszan mesélt nekem, hogy Hargita megyébe valósi, a felesége meg Maros megyei, már vagy húsz éve itt élnek, minden termékbemutatós rendezvényre elmegy a művházba vagy az étterembe és boldogan viszi haza az asszonynak az ott kapott ajándék habfürdőt, kenőcsöt, miegyebet. Gyakran utazik velünk egy férfi - nagymamám úgy mondaná: úriember - akit mindenki ismer (csak én nem tudom, kicsoda, pedig a helyi régivágású értelmiség tagja lehet), egy szépen rendbehozott házban lakik a Széchenyi utca sarkán, és mindig talál beszélgetőpartnert, akivel eltársaloghat a város múltjáról és kifejtheti nézeteit arról, mitől nincs itt rendben annyi, de annyi minden. No és hát vannak a nénik, akik az sztk-ba járogatnak.
Meg persze vannak buszvezetők, ketten váltják egymást, Attila és Miska. Miska pár hónappal ezelőtt még nagyon morcos volt, folyton zsörtölődött mindenkivel, az iskolás gyerekekkel kiabált, a felnőttekhez se volt valami barátságos. Nem köszönt vissza - mert itt szokás ám köszönni, ha felszállsz a buszra - és hangos megjegyzéseket tett, melyeknek állandóan visszatérő tartalma az volt, hogy ő mennyire utálja és legszívesebben itthagyná már "ezt az egészet". Aztán egyszercsak Miska eltűnt, egyesek azt híresztelték, hogy vissza se jön, merthogy ő a Volánbusznál volt azelőtt és nem bírja megszokni ezt a kisvárosi sok megállós járatot. De néhány hét múlva Miska mégis megjelent, megszelidült, nem morog (annyit), néha még viccelődik is és ugyanúgy hajlandó gyakorlatilag bárhol megállni, ha megkérik rá, mint Attila. Mert megállnak ők bárhol, csak szólni kell. Ma is, mint már annyiszor, előreóvakodtam és megkérdeztem: "Megállna nekem a saroknál, mert akkor nem szállok most le?" "Meg én!" - felelte Miska vidáman. És megállt, megköszöntem, elbúcsúztunk, nekem meg így vagy ötven méterrel kevesebb volt a gyalogutam hazáig. Miska valószínűleg rájött, hogy nem is olyan rossz ez a belterjes utaztatás, barátságos népek közt lehet, mindenki szereti (sőt akkor se kapott egy rossz szót se, amikor még undok volt), hát Istenem, gyakrabban kell fékezni, megállni és ajtót nyitni, de örülhet, hogy van munkája. Hogy aztán szeptembertől a rosszcsont iskolásokkal hogy jön ki, az majd elválik.