szombat, április 26, 2008

Most tulajdonképpen jól vagyok. Ma jártam megint a keresztmamámnál az otthonban, miután mostanra kihevertem a két héttel ezelőtti első látogatást és valamennyire sikerült feldolgoznom az ott tapasztaltakat. Nem ment könnyen, napokig szinte másra se tudtam gondolni, de aztán valahogy mégis leülepedett az egész valahol belül és már csak az elhatározás dolgozott bennem, hogy amennyire lehet, segíteni kell. Mert ha már tíz év után megtaláltam a keresztmamámat, mégse tehetek úgy, mintha nem találtam volna meg.
A két hét azzal telt, hogy megpróbáltam telefonon beszélni vele. Ez így kimondva egyszerűnek tűnik, különösen hogy közvetlen számon lehet hívni a szobáját. Viszont akkor mi van, amikor csöngeted, csöngeted, de nem veszi föl? Minden eszedbe jut, ami csak rossz történhetett vele. Aztán felhívod a központi számot, ahol megnyugtatnak, hogy nincs semmi baja, ma még a cukorértéke is egész jó volt (naponta többször mérik), majd megnézik, mi van a telefonnal. Nem ragozom, ez ismétlődött még két este, a telefon ugyanazt a jelenséget produkálta, tehát nem csináltak vele semmit. Monortel hibabejelentőjét felhívtam, ecseteltem a problémát, megtudtam, hogy csakis a készülékkel lehet valami, merthogy ez isdn-vonal, tehát össze vannak kapcsolva a készülékek és ha a központjuk működik, akkor nem a vonalban van a hiba.
Tegnap este aztán kifogtam egy olyan nővért az irodán, aki valóban azonnal felment a szobába. Igaz, hogy ő sem oldott meg semmit, viszont legalább felhívta a figyelmet a telefonra, így aztán amikor pár perc múlva odacsörögtem, a keresztmamám meglátta a készüléken a piros lámpácska villogását és felvette a kagylót.
Ma pedig összekaptam magam és megint odautaztam. Kár, hogy nem kötöttem nagy értékű fogadásokat arra, amire száz százalékosan el voltam készülve, nevezetesen, hogy a készülék csengetési fokozatot szabályozó kis gombja természetesen az OFF állásra volt kapcsolva. Hülye helyen is van, a doboz legalján, tehát ha valaki nem figyel és rosszul fogja meg, simán odébbtolhatja azt a pici kapcsolót. Most viszont kiszúrtam a világgal: átkapcsoltam és leragasztottam szigszalaggal, beee ... csörög is, mint a hajderménkű.

Eddig a kaland. Ami viszont komoly, az az empátia és az odafigyelés hiánya. Mert az lehetséges, hogy én bizonyos okoknál fogva fokozottan ki vagyok hegyezve az öregek kiszolgáltatottságával kapcsolatos dolgokra, de azért azt ne mondja senki, hogy nem jogos egyszerű, ingyen megvalósítható tetteket számonkérni olyanoktól, akiknek ez a dolguk, igen, hogy az öregek kiszolgáltatottságát enyhítsék. Egyszerűbben fogalmazva: nem pénzkérdés egyszer, csak egyetlenegyszer végiggondolni, mi lenne nekem probléma nyolcvanhét évesen, súlyos cukorbetegként, fekvőbetegként, amikor nemhogy felkelni, felülni, de még az ágyban megfordulni sem tudok egyedül - szóval, mi lenne nekem probléma? A tévé távirányítója az egyetlen biztos pont, az rendben van. De a villanyt nem tudnám felkapcsolni, amikor besötétedik, a telefont nem tudnám felvenni, ha a reggeli/ebéd/vacsora végeztével elfelejtik visszatenni az éjjeliszekrényre, levegőre nem tudnék kimenni az egyébként gyönyörű környezetbe, de még a folyosóra vagy társalgóba sem, ha nincs, aki tolószékbe ültessen és kigurítson - és lehetne sorolni a nehézségeket vég nélkül. Ezt csak egyszer kellene végiggondolni mindenkinek, aki ott dolgozik, mert ezek egyike sem pénzkérdés.
Félreértés ne essék, a keresztmamám nem panaszkodott, ő nagyon békés természetű volt mindig és az maradt öreg korára is. Ott feküdni naphosszat egy tíz négyzetméternél nem nagyobb lyukban tehetetlenül és ezt ép ésszel, derűsen, humorérzékét megtartva elviselni, azt hiszem, csak belenyugvó, szelíd természettel lehet. De csak be kell lépni oda, az ember magától is világosan átlátja a körülményeket.
És csak azt ne hallottam volna néhány héttel ezelőtt egy riportban pontosan ennek az otthonnak a vezetőjétől, hogy "munkatársainknak egyre jobban sikerül megvalósítaniuk önmagukban a krisztusi szeretetet". Tényleg?

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tudod, furcsa ez... Épp a napokban zsörtölődtem, (inkább dühöngés volt...), mennyire elkeserítő, kiket képeznek szociális munkássá, szociális gondozóvá. Látom. Nap, mint nap. Bár nem ez a dolgom, de hát mit tehetek, én bizony efféle érzékenységgel vagyok megáldva. Mára már csak magamban háborgok. Mert akik teszik a dolguk, esetleg hosszú évek óta, és jól, szeretettel, néha talán fásultabban és felületesebben, mint eleinte, de mégiscsak valahogy belső indíttatásból, azok elbocsájtatnak, vagy ez vár rájuk, a helyüket pedig olyanok töltik be, akik maguk is valamiért szerencsétlenek, állástalanokká váltak,s nem volt más, mint egy tanfolyam, ami után pl. egy idősek otthonába jutnak dolgozni. Az is valami, nekik. De azoknak, akikre figyelniük kell/ene, szívvel, hozzáértéssel, uram bocsá' hivatástudatból (ez a szó egyáltalán még érvényben van????, szóval az elesetteknek nem mindegy, friss-e a tinta a paírjukon. Nekik a szép szó, a mosoly, a valódi ápolás-gondokodás járna. ÉS egy kis napfény, orgonaillat, még ha kerekes székben ülve is!