Szerintem az élet

Mindig is zsigerből fakadó averzióim voltak az ilyenféle ételek iránt, mint répatorta, csirketorta és társaik (tudom, finomak, csak az alakjuk torta, de akkor is, micsoda társítás ez, brrr). De ha így van és ezt tudván tudom magamról, akkor kérdem én, miért próbálkozom olyannal, hogy aszongya, sütőtökös kevert süti? Mert próbálkoztam, ma. Már amikor kevertem bele a tésztába a nagy munkával lereszelt sütőtöktömeget (nehéz ám reszelni azt a kemény kobakot... izé, kabakot), már akkor felvetődött bennem a kérdés, hogy tényleg kell ez nekem? De előérzetemet félretaszítva csak kevertem, kevertem, tepsi kiken, massza belezúdít, sütőbe besuvaszt, oszt' jónapot.

Néhány perc elteltével mint valami sötét előjel, elkezdett szállongani a konyha felől A SZAG. A szag, ami sem a sülő sütőtök, sem a fővő sütőtök illatára nem hasonlított, nem, ezeket én mind nagyon szeretem, de ez nem olyan volt, ez semmire sem hasonlító szag volt. Mivel a tésztában tudtommal csak tojás, liszt, cukor, sütőpor, fahéj, margarin, meg némi mazsola volt, a szag ezekből nem eredhetett, tehát a bűnös nem lehetett más, mint a sütőtök. De hogy mitől bocsát ki ugyanaz a sütőtök más szagot, amikor tésztába keverik és egészen más illatot, amikor önmagában sütik vagy főzik, ez felfoghatatlan.
A tészta végül megsült, látványra gusztusos volt, csak hát a szaga... Vártam, gondoltam, ha kihűl, majd elillan a szag is. De nem illant el. Kezdtem sajnálni, hogy belefeccöltem ebbe az izébe harminc deka lisztet, húsz deka cukrot, meg három tojást, de gondoltam, azért felvágom és megkóstolom. Megkóstoltam. Nem lett volna rossz, csak hát ugye a szaga...
Egy szó, mint száz, meózásra átvittem belőle utcabéli barátnémnak (muszáj volt, én balga, előre bezengtem neki), akihez is azzal léptem be, hogy "nem sértődöm meg, ha kidobod" - nos, ő ott helyben betolt belőle három szeletet és közölte, hogy minél tovább eszi, neki annál jobban ízlik. Magam pedig úgy összegeztem a helyzetet, hogy egész jó kis tészta ez, csak ne lenne benne a tök, majd pedig mindketten levontuk a nagy következtetést, hogy erre a sütire nem fogunk rászokni. Reformkonyhatündér nem leszek, az már biztos.

Ettől függetlenül pedig mostanában már többször is meg kellett állapítanom, hogy sehogyan sem tudom visszahozni a gyerekkori ízeket. Próbálkozom mindenfélével, például előkerestem Anyu sajtos stangli receptjét és pontosan aszerint készítettem el, de az eredmény meg sem közelítette az övét. A múltkor kidarálós kekszet sütöttem (tegye föl a kezét, aki - persze gugli nélkül - tudja, mi az), de az se olyan lett, mint amit ő sütött anak idején, pedig az ő adagolása alapján állítottam össze. Anyu ugyanis a Horváth Ilona-féle 1962-es kiadású szakácskönyvben saját tapasztalatai alapján kiigazított egyes recepteket: a hozzávalók fölé odaírta ceruzával, hogy neki miből hány deka adta a legjobb eredményt, úgyhogy mivel mindig ezeket a mennyiségeket követem, elvben ugyanolyannak kellene lennie az én süteményeimnek is. De nem olyanok, egyik se lett olyan.
Illetve, egy mégis: a vizespiskóta, az éppen olyan lett, amilyen az a régi volt. Emlékszem, mindig a kezembe nyomta a fakanalat és azt a kék tálat, amibe előtte beleütötte a tojásokat, beleszórta a cukrot és kiadta nekem az ukázt, hogy fél órán át keverjem. Időnként odajött, megnézte, mennyire habos, de persze fél órán belül sose volt megfelelő, aztán egyszerre csak jó lett szerinte, akkor mehettem a dolgomra. És igen, abban a bizonyos szakácskönyvben több süteményhez, így a vizespiskótához is tényleg az van írva, hogy fél óra hosszat kell keverni ezt vagy azt.
Ma már persze nem keverem fakanállal fél óra hosszat, hanem előkapom a mixert és tíz perc alatt olyan habos lesz, amilyennek lennie kell. De amíg nem olyan, hogy Anyu azt mondaná rá, hogy jól van, most már abbahagyhatod, addig csak keverem és keverem.
Azért nem adom fel, a 266. oldalon található, ceruzával kijavítgatott mézescsókkal és mézeskaláccsal még majd próbálkozom, hátha sikerül megközelítenem azt a régit.