Szerintem az élet

Ígérem, nem fogok tovább ezzel a témával foglalkozni, mert nem akarok átmenni egészségügyi blogba és hála Istennek, lassan minden rendbe is jön, valamint záros határidőn belül el is szeretném felejteni az egészet. De mivel még bennemrekedt a történetnek az a része, ami eddig csak rébuszokból és elejtett mondataimból volt kihámozható, most mintegy zárszó gyanánt elmesélem a hiányzó mozaikokat, hogy egységében váljék érthetővé az egész sztori. És mivel a hiányzó epizódok bizony csupa negatív tapasztalatot festenek majd le, nem nevezek meg sem intézményt, sem orvost, nehogy hitelrontásért bárki rámküldje a törvényt. Előrebocsátom, hosszú lesz.
Úgy kezdődött, hogy áprilisnak egy békés hétfő hajnalán szörnyű görcsökre ébredtem. Orvos, EKG, ultrahang, injekciók, stb., és még aznap kiderült, hogy epeköveim vannak (nem voltam meglepve, egy kőről már tíz éve tudomásom volt, ám az a kő szépen alattomosan hallgatott idáig, mostanra pedig már kettő lett belőle, sok picivel körbevéve). Kemény diéta, de olyan ám, hogy három napig csak folyadék, aztán meg száraz rántottleves, sóba-vízbe krumplipüré, almakompót, tea és háztartási keksz, nagyjából ezt variáltam sok-sok napon át. Közben pedig gondolkodtam, utánanéztem és jól megijedtem, fene az internetet, ahol mindent meg lehet találni, olyasmit is, amire nem is gondolsz. Például, hogy nem az a legnagyobb baj az epekövességben, ha begörcsölsz, hanem kaphatsz ám tőle sitty-sutty egy csinos hasnyálmirigy-gyulladást, vagy szétpukkad az epehólyagod és akkor egy nem kevésbé csinos hashártyagyulladás fog elvinni rövid úton oda, ahova még nem készültél. A másik veszélyről, mármint hogy ha elakad egy kövecske az epevezetékben és besárgulsz, erről régóta tudtam, de mint a strucc a homokba dugott fejével, vagy mondhatnám keményebben is, mint egy analfabéta, primitív, buta tyúk, mindig elhessegettem eme gondolatot. Most viszont frászt kaptam, aminek már éppen ideje volt, mert így elég hamar megérett fejemben a döntés: neki kell futni a műtétnek, ha nem akarok egy éjszaka szirénázó mentővel a fehérvári kórházban kikötni, ahol aztán nincs orvosválogatás, nincs laparoszkópos picinyílásos finomkodás, hanem vágás van és hosszas gyógyulás van - ha ugyan el nem patkolok egy heveny szövődmény miatt, lásd hasnyálmirigy-gyulladás, hashártyagyulladás, stb. és mindezekért csak kizárólag magamat okolhatom.
A háziorvosom felírta egy cetlire saját ajánlatát, orvosnevet (továbbiakban nevezzük X doktornak), kórháznevet (legyen X kórház), mindössze annyit fűzvén hozzá, hogy azért ajánlja ezt az intézményt, mert ott végzik a legtöbb ilyen típusú műtétet. Hogy azt az orvost ismeri-e, milyennek tartja, erről egy szó sem esett. Nem túlságosan bízom az ő ajánlataiban, ezért bólintottam és a cetlit eltettem ugyan, ám szélsebesen elkezdtem informálódni az ismeretségi körömben mindenkitől. Kaptam is neveket, aztán majd' mindegyikről kiderült, hogy ez a doki már nyugdíjba ment, amaz valami nagyon távoli kórházba került, emez ugyan jó orvos, de speciel azt a műtétet végül másvalaki fejezte be helyette, mert ő menet közben nem tudta megoldani a felmerülő problémát (na ne má', hogy ilyenhez forduljak!), és így tovább, sorra dőltek be a jószándékú ötletek, telt az idő, én meg még mindig ott álltam sebész nélkül. Közben május közepén még egyszer begörcsöltem, persze este hétkor, vagyis ügyelet, injekciók, a szokásos tortúra és döntés: ne húzzuk tovább az időt, jobb híján legyen hát a háziorvos ajánlotta kórház. Felvettem a kapcsolatot azzal a doktorral, elmentem abba a kórházba és az első perctől kezdve képtelen voltam megbarátkozni vele. Tudom, nagyon szubjektív az ilyesmi és nem szabad elsőre ítélni, de amikor meglátsz valakit a folyosón, amint fehér köpenyében az ambulancia ajtajához közelít és azt gondolod, hogy jaj, csak nehogy ez legyen X doktor... na ez azért jelent valamit. Utólag már tudom, hogy akkor kellett volna fölállnom és elszaladnom. De nem, én mint afféle türelmes barom, eltöltöttem négy teljes hetet az X kórházba X doktorhoz járogatással és igazán, de igazán igyekeztem megkedvelni X doktort, pedig nem volt rajta semmi szeretnivaló és az első pillanatban tudtam, hogy én ettől az embertől egyetlen megnyugtató emberi szót sem várhatok. Tényleg nem vagyok az a típus, aki arra vágyik, hogy a buksiját simogassák és percenként nyugtatgassák, hogy nem lesz semmi baj, nem fog fájni, de azért akire rábízom az életemet, abban legalább egy kicsit, vagy inkább nagyon is bíznom kellene. Ha valaki kedveli a szemkontaktust nem kereső, maga elé motyogó, sótlan, szótlan, rideg orvosokat, akkor csak menjen X doktorhoz, de engem a hideg kilelt tőle. Mindezek ellenére bizonygattam magamnak, hogy nem baj, úgy kell felfogni, hogy ettől még lehet jó sebész.
Aztán beütött a krach, amikor az előzetes vizsgálatok lezárultak és jött volna a műtéti időpont kijelölése. Ám legnagyobb meglepetésemre nem lett nekem műtéti időpontom, hanem X doktor előterjesztette a következő perspektívát: ő majd felhív engem és akkor a következő napon reggel hétre legyek a kórházban, éjféltől már ne egyek, ne igyak semmit és délelőtt műtét. Nekem torkomon akadt a telefonzsinór, valamit motyogtam, ő persze nem is értette a problémát - hát tényleg semmi különös nincs abban, ha úgy élem az életem, hogy egyik nap se tudom, másnap hol leszek, itthon-é, vagy felvágott hassal a kórházban - ebben maradtunk és én elkezdtem várni. Egy napig, két napig, sok napig. A második héten már a teljes szétesés jelei mutatkoztak rajtam, elnémítottam a telefont (a hangposta úgyis magától bekapcsol, ha nem veszem föl), a készüléknek arra a felére, ahol egy piros led jelzi, ha hív valaki, egy törülközőt terítettem, nehogy meglássam, ha villog, naponta csak kétszer-háromszor emeltem föl a kagylót, de ehhez is vagy félórát készültem lelkileg, mert a szívverésem elállt, ha azt hallottam, hogy van üzenetem - szóval, lassan, de biztosan haladtam az idegösszeroppanás felé. Ezt így bírtam két hétig, mert ugye mint tudjuk, türelmes típus vagyok, ebbe fogok egyszer belepusztulni.
A második hét közepén kaptam egy emailt, de ennek előzménye van. A nagy utánanézések közepette még hetekkel azelőtt találtam egy blogot, amit vagy két éve egy férfiú írt azzal a szándékkal, hogy megismertesse a saját epeműtétje történetét és tapasztalatait a sorstársakkal, azokkal, akik még csak vacillálnak és azokkal, akik már elszánták magukat a műtétre. A blogger már ugyan régen lezárta a blogot, hiszen meggyógyult, de a kommentek persze még mindig jöttek a legutolsó bejegyzéshez és a sorstársak most már egymással beszélték meg tapasztalataikat, tüneteiket, félelmeiket, kétségeiket. Ott a kommentelők közt egyszercsak feltűnt egy fiatal nő, akit most tavasszal operáltak és nagyon dícsérte a saját orvosát. Tudni kell, hogy a blogtulajdonosnak az volt a kérése, hogy senki ne írjon orvos- vagy kórháznevet, nehogy ebből valamilyen probléma származzon, ezért aztán én megszólítottam ott a kommentben ezt a bizonyos hölgyet (nevezzük Juditnak) és kértem, privát mailben ugyan írná már meg nekem az orvosa és a kórház nevét. Tehát Judittól jött az a levél a második, őrülettel teli hét közepén - technikai problémái voltak, azért írt annyira sokára. Megírta az orvos nevét, telefonszámát és a klinika nevét, amit én ugyan megköszöntem neki, dehát már késő, írtam, mert már benne vagyok egy másik kórház verklijében és a műtéti időpontot várom éppen. De azért nem hagyott nyugodni a gondolat, eleinte megoldhatatlannak tartottam a váltást, aztán eljött a vasárnap. Miután ugye feltételeztem, hogy hét végén már csak nem telefonál X doktor, a szombat-vasárnap viszonylag kilazult idegekkel telt, ám vasárnap délután egyszercsak belémhasított a gondolat, hogy te jó ég, mindjárt hétfő reggel lesz és kezdődik elölről az őrület a telefonnal. Ekkor lett elegem és döntöttem, végül is itt rólam van szó, az én életem, az én epeműtétem, velem ne sakkozzon egy X kórház és egy ilyen X doktor, nosza előkerítem én a föld alól is a Judit által ajánlott Piros doktort. Nyomban felhívtam a klinikát, hátha ügyeletes, persze nem volt bent, de azt megtudtam, hogy másnap viszont ügyeletes lesz, este elérhetem. El is értem telefonon másnap este nyolckor és megbeszéltünk egy találkozót szerdára. Akkor már hazardíroztam, mert egyetlen lehetséges rosszal még számolnom kellett, tegyük fel, X doktor kedden telefonál, hogy szerdán műtét, elég kínos lett volna akkor mondani azt, hogy bocsika, én már másik lóra tettem (bár azt hiszem, akkori állapotomban simán belemondtam volna a képébe). De nem, X doktor még kedden sem telefonált. Én viszont szerdán reggel úgy fölhívtam őt, mint a huzat és közöltem fapofával, hogy közbejött valami és köszönöm, de elállok a műtéttől. Rendben van, mondta, majd jelentkezzek, ha alkalmas lesz, ebben maradtunk, akkor lássalak, amikor a hátam közepét.
Ekkor már június 16-dika volt. Aztán aznap délelőtt ott a klinika ambulanciáján Piros doktor elővette a műtéti naplót, kikereste az első munkanapot, amikor ő a szabadsága után visszajön, ez augusztus másodika volt és oda beírta a nevemet. De bebiztosította azt is, hogy ha netán a több hét alatt, míg ő nem lesz, velem történne valami sürgős beavatkozást igénylő akármi, akkor melyik orvossal beszéli meg, hogy az majd megoperál. Most már csak ki kellett tartanom augusztusig, hogy lehetőleg ne történjen semmi. A diétába úgy belejöttem, hogy már semmi gondot nem okozott, az idegeim kisimultak, a telefont boldogan kapkodtam föl és csicseregtem beléje fölszabadultan, aztán a többit már tudjátok.
És hogy mi ebből a tanulság? Egyrészt, hogy van olyan kórház, ahol ilyen embertelen és a legkevésbé sem betegbarát rendszer működik, ahol a beteggel úgy sakkoznak, ahogy akarnak. Mert azért a tényekhez hozzátartozik, hogy ebben nem X doktor a bűnös, ez az X kórházban meghonosított rend, ő csak aszerint járt el, ahogy ott szokás. Ez pedig úgy, ahogy van, szégyen a kórházra nézve, mert még egy foghúzást, vagy egy egyszerű beavatkozást sem így bonyolít az ember, nemhogy egy műtétet. És ez nem pénzkérdés, egyáltalán nem az. A másik tanulság pedig? Hát a szokásos, hogy az internet mi mindenre jó. Ha nincs az a blog, ha nincs Juditnak az a kommentje, ha már sose tér oda vissza és nem látja meg az én kérésemet, ha nem válaszol... szóval, úgyis értitek.