Nos kérem, lehet lépkedni fent kicsit jobbra, aztán a gomb után mindig csak egyenesen és már ott is vagy.

Ez is egy kávéház (Múzeum kávéház a Múzeum körúton) és ez is egy képeslap. Valakik Pesten voltak éppen, talán az egész család, papa, mama, gyerek, vagy csak a papa a fiával, ráadásul valamiféle orvosi vizsgálat okán - erre utal az a töredékmondat (és benne a minutiosus vizsgálatok), mellyel a lap képes felére volt kénytelen áttérni az írója és ha már ott volt, hát körbeírta a képet:
"Most itt pihenünk és igen jól esik mindkettőnknek az aludt(t)ej. Jenőke különben jól találja magát, s nem győz betelni a sok látni valóval. Hogy vagytok? Irjatok! D-ék száma 30. Csókol Zoltán"
Majd pedig odatolta a gyerek elé a lapot (de előbb még sorvezetőt is rajzolt neki!), aki iskolás betűkkel ráskribálta:
"Kezeit csókolja Jenőke."

Hát nem aranyos?

Pest-Buda régen a kávéházak városa volt. Ez itt például az Új Idők kávéház a Váci körút és Nagymező utca sarkán (mai Bajcsy-Zsilinszky - Nagymező sarok, Helikon könyvesbolt).
Vajon milyen lehetett az az "uj rendszerű reggeli", melyet a képeslap felirata hirdet? Mert az "esténkint elsőrangú czigányzene", meg a "színházi vacsora" világos, de új rendszerű reggeli?
Már sose tudjuk meg, ki és mit írt a képeslap hátára, de vajon milyen kellemes élményekre gondolt ez a múltba vesző ismeretlen, amikor a kinyitott ponyvaellenzőre körmölte, hogy "de sokszor voltunk itten"?

Elsőnek az egyik kedvencem:

Ez a két Klotild-palota (egy Habsburg hercegnőről elnevezve), mögöttük az épülő régi Erzsébet-híd (melyet 1903-ban avattak fel, a kép tehát ennél korábban készülhetett, 1900 körül).
Azt szeretem nagyon ezen a képen, hogy a siető vagy épp csak tébláboló emberek közt van néhány, aki megáll és bámulja a fotográfust. A fotográfus egyébként Klösz György volt, aki, mivel az akkoriban alkalmazott technikához helyben, a kép készítésekor azonnal szüksége volt sötétkamrára, azt találta ki, hogy szekéren rendezi be ezt a sötétkamrát és így esetenként a szekérről is fényképezett. Több képe is van, ahol látszik, amint az utcai járókelők felfelé nézve figyelik őt.
Ha a képet kinagyítod, láthatod, amint itt lent baloldalt a három szembenéző férfi közül a középső még a kezét is felmeli szeme elé ellenző gyanánt, hogy jobban lásson, tőlük jobbra az a fehér kendős asszonyság ugyanígy tesz, mögöttük pedig a többiek csak állnak és bámulnak.
Sokan viszont csak sietnek tovább. Az a nő ott balra szinte férfi méretűt lépve rohan, jobb oldalon az a hölgy (talán nevelőnő) három kisgyerekkel vonul, mellettük a befűzött derekú világos ruhás errefelé tart éppen, néhány nő napernyőt tartva sétál. Nyár van, meleg van, délidő van, az emberek árnyéka rövid, a tér még igazi tér, nem szabdalja aluljáró, autóút, buszmegálló, a mai Párizsi udvar háza helyén egészen más épület áll - de a pillanat, az a századeleji pillanat, melyben a kalapos férfiak és kendős cselédek olyan kíváncsian szemlélték a fotográfust, az a pillanat örök.

Nem értem, miért váltam éjszakai bagolyból fél tízkor bealvós lagymatag bábuvá. Hiába határozom el, hogy majd este ezt is, azt is megírom, összeszerkesztem, átgondolom, kikeresem, következetesen az történik, hogy ezekből semmi sem lesz, csak alvás. Ide is alig írok, az új blog meg ... na hiszen, pont nekem kell új blogot terveznem. A sablon már napok óta kész van, működik is, de arra sem vagyok képes, hogy elindítsam, valami gondolatot biggyesszek oda, hogy egyáltalán mit akarok vele, vagy mi lesz benne, vagy mégis, mit várjon tőle az a szerencsétlen olvasó.
Viszont az mai pozitívum, hogy bár vagy fél percig álltam a szupermarketben a completás tejszínhabos flakonok előtt mélyen magamba szállva, végül nem vettem le egyet sem.

Rókablog update

Action one: telefonok ide-oda. Herman Ottó egyesület, állategészségügy, állatmentő szolgálat. Ez utóbbiakkal tisztázva a módszer (csapda/csapdák kihelyez, élve elfog, elszállít), valamint tisztázva az is, hogy ha az önkormányzat megrendeli tőlük a szolgáltatást, ők kijönnek, elvégzik.
Ezek után action two: telefon az önkormányzatba N. V-nének. Aki először ugyan reflexből ismét B-nek akart szólni, de leállítottam, majd pedig rávettem, hogy ugyan rendelnék meg a fent említett szakemberektől a megoldást. Ráállt, telefonszámok cseréje, kölcsönös megköszönés, együttműködésről biztosítás (mármint hogy amennyiben kijönnek, én megmutatom nekik a pontos helyet).
Most várok. Még fél tíz sincs, még akármi történhet. Azért érdekes érzés, hogy én vagyok az egyetlen - beleértve az önkormányzat teljes létszámát is - aki megmozdul. Nem ismerek magamra, komolyan mondom.
De várjuk ki a végét. Lehet, hogy hiába téptem a számat és a rókacsalád itt éli le az életét.
Tényleg, meddig él egy róka (beleszámítva, hogy védett körülmények közt van, nem az erdőben és rendelkezésére áll a Vörösmarty utca egész csirkeállománya) ?

Rókablog kitudjahányadik rész

Fürge rókalábak, surranó kis árnyak, hipp-hopp, ... hát igen, bizony jött Vuk! Mégpedig ma reggel, amikor gyanútlanul ballagtam az állomás felé és egyszercsak előttem 3-4 méterre az útpadka melletti bozótból kiugrott valami. Az első pillanatban azt hittem, egy vörös macska, de aztán megtorpant, rámnézett és rögtön világos lett számomra, hogy ez bizony egy kölyökróka. Nem is annyira kicsi, olyan jól megtermett macska méretű, szóval, jó néhány hete világrajöhetett már. És gondolom, nincs is egyedül, mert ha jól tudom, a róka általában nem egyet fial, hanem többet. Hát ezért tűnt annyira soványnak hetekkel ezelőtt az a felnőtt róka, a kölykök akkor még nyilván olyan kicsik voltak, hogy a szoptatás kivette minden energiáját.
Szegény vakarcs úgy megijedt, amikor meglátott, hogy fejvesztve süvített vissza a bozótba. Eszerint valahol ott a töltés oldalában lehet a fészkük, a rókalyuk, már amennyiben hagyományos módon alkotta meg otthonukat a rókamama.
Sajnos, egész nap távol voltam és mire hazaértem, már elmúlt mindenféle hivatal nyitvatartási ideje, de holnap feltárcsázom a Herman Ottót (na nem őt, hanem a róla elnevezett állatvédőket, annál is inkább, mert kikutattam, hogy van megyei szervezetük is fehérvári székhellyel). És azt hiszem, ezzel egyidőben értesíteni fogom a helybéli önkormányzatot is az örvendetes szaporulatról. Nem mintha cselekednének valamit, ha már eddig ugyebár, semmit sem tettek azon kívül, hogy B. úr, akit kiküldtek a feladat elvégzésére, tehetetlenül széttárta a kezét, dehát azért mégis, tudjanak róla. Mondjuk, megalapíthatnának egy kis állatkertet és ez a rókacsalád lenne a kezdő csapat. Állatkertünk még úgysincs. Van mindenünk, ajjaj, van focicsapat, teniszpálya, hamarosan lesz lakópark és golfpálya is, de állatkertünk még nincs, hát itt az alkalom. Rókák már vannak, marha is akad bőven, ha jól körülnézünk, a többi meg jön magától, fantázia kérdése az egész.
Persze, az állatkertet nem fogom mondani N. V-nénak, akit majd felhívok, mert az állatkert csak vicc, én pedig elég mérges leszek addigra, azt hiszem.

Kimondhatatlan, mennyire utálok itt ülni egyedül, aztán majd reggel reggelizni az asztalnál egyedül és tenni-venni a lakásban egyedül, ebédet nyammogni egyedül - és mind eközben szinte kívülről látom magam, amint ülök, járok, csak úgy vagyok, létezem itt egyedül. Az életben soha nem fogom megszokni és soha nem jutok el addig a pontig, amikor ez már majd nem fog feltűnni és nem ébreszt bennem nyomasztó és sötét gondolatokat. Millió és millió ember él egyedül, közülük sokan még tán élvezik is, de én soha.
Kénytelen leszek valami életcélt kitalálni magamnak. Mert a mit főzzek, mit kell vásárolni, hogyan tegyem értelmessé a napot, hova menjek csak úgy hobbiból és hasonló célkitűzések nem tölthetik ki a hátralevő napjaimat. A mostani rossz helyett vállalni egy másik rosszat - emberekhez alkalmazkodni, megint megfelelni másoknak, elviselni másokat - nem valami biztató perspektíva. De ha másként nem megy, rá fogok kényszerülni. Majd meglátjuk.
Most pedig jó éjszakát! Mindenkinek szép álmokat, jó pihenést!

Nem szándékozom átmenni időjárási blogba, de azért megjegyzem, hogy ezt itt most megúsztuk, úgy tűnik. A radaron már látszott, hogy ha tartja a front a vonulási irányt, az északi határ fölött fog elhúzni és úgy is lett. Némi szélerősödés volt ugyan és tornyosultak a szürkébbnél szürkébb felhők, kétszer elment az áram is néhány percre, de eső egy csepp sem esett. Egyszer nekünk is lehet szerencsénk. Jelenleg ugyan még elég élénk szél fúj, de világít a Hold, ragyog a Vénusz és nagyon remélem, így is marad.

A fronthatás viszont biztosan bevált, mert legalább két év óta először kellett bevennem fájdalomcsillapítót, annyira nem tudtam uralni a szokatlan fejfájásomat (én ugyanis olyan mázlista vagyok, hogy bár világéletemben fejfájós voltam, ez a korom előrehaladtával gyakorlatilag megszűnt). Ha ez a nyár így telik szeptemberig, én tényleg inkább megszököm, csak még valami csoda kellene ahhoz, hogy legyen is hova.

Mielőtt bedőlnék pihe-puha ágyikómba, ideteszek egy nyugtató békebeli gyöngyszemet. Kis óvodások fiatal óvónénijükkel a budavári negyed kisdedóvójában 1875-ben - érdemes kinagyítani a képet és megnézni jobban azokat a komoly arcocskákat, öltözékeket, pózokat, meg a szinte még gyerek óvónőt is.

Jelentem, megvagyok, a ház is megvan, sőt a cserepek is. És még az akácfa sem dőlt ki.
Szóval, egy szavam se lehet. Mégis, valami akkora fáradtság van rajtam, hogy mindjárt elalszom ülve.
Kompenzálásképpen megettem egy egész doboz gesztenyés Bonbonettit. Ez van, kész, valami öröm nekem is kell.
Kivándorlok Izlandra. Ki jön?

Gyerekek, nagyon valószínű, hogy megint menekülök a vihar elől (merthogy jön, nem is akármilyennek néz ki). Remélem, holnap jövök, drukkoljatok, hogy a tető a helyén maradjon lehetőleg az összes cseréppel egyetemben. Good luck to all!

Vackornak ajánlom:

(Szent Kristóf szobra a budavári Szentháromság-emlékről - kiállítva a Kiscelli Múzeum barokk szobortermében)

Megőrülök, ezt a barom reklámot! Amikor Györgyi Anna mint szinkronhang érzékien és huncutul felkacagva közli: "Na, ettől most elmenekültek a pasik és nyugodtan beszélhetünk a hüvelygombáról ..." Tudod, kivel beszélgess?!
Ennél csak azt szeretem jobban, amikor a sorbanállók közül kiválik a pasas és miután sebtiben kiütéseket pingál magára és beleköhög közelről mindenkinek a képébe, előrefurakszik és elsőként kapja meg a ... mit is? Mert persze fogalmam sincs, egyáltalán mit is reklámoznak, annyira feldühít minden alkalommal ez a gusztustalan, ízléstelen ötlet. Van egyébként ugyanennek ugyanezzel a szereplővel egy másik változata is, aminél már tényleg nincs lejjebb: amikor vaknak tetteti magát ugyanezen célból. De ez, úgy látszik, még a szolgáltatóknál is kiverte a biztosítékot, mert talán ha kétszer láttam, aztán eltűnt a színről, szerencsére.
Tudom, megmondták már régen, van egy gomb a tévén, melynek segítségével huss, eltűnik minden a képernyőről. Kikapcs!

Blogberkekben kezd beállni az uborkaszezon. Senki sehol semmiről, vagy ha igen, csak érintőlegesen és erősen hátrálva, mindezt pedig a nyár ürügyén. Úgyhogy én sem töröm magam, legalább lesz időm egy kicsit pofozgatni a sablont, mármint annyira, hogy a néző - szándékom szerint - ne vegyen észre semmi változást, de a szerkesztés kissé korszerűbb keretek közt működjön. Már az előbb tettem erre egy futó kísérletet, de egyelőre a blogspot győzött. A művelet tehát gondosabb előkészületeket igényel. Viszont ami késik, nem múlik, valamint a türelem rózsát terem, ezen kívül pedig a remény hal meg utoljára, na.

Most aztán már tényleg sehova. Hajnalban keresztül-kasul kinyitogatás, friss ájer ki-be, főzés előre legalább három napra, mosogatás, rendrakás, azóta pedig punnyadás, olvasás, új blogötlet, anyaggyűjtés, zenerendszerezés, cd-írás. Ha így haladok, erre a pár napra bevezetem a délutáni szunyát is. Túlélni a hőséget, ez az egyetlen cél mostanság.

Hűsítőnek, legalább a látvány ...

(korcsolyázó hölgyek 1875-ben)

Azért ez már túlzás, hogy az eumeten Aigner Szilárdék beleszőnek az előrejelzésbe ilyet:

A nagy melegben a gépkocsik belsejében, álló helyzetben, szellőztetés nélkül, akár 70 C fokosra emelkedhet a hőmérséklet. Az ablakban hagyott spray felrobbanhat! (Esetleg már menet közben!)

Azt a'! Ki hitte volna, nem? Még jó, hogy azt nem mondják meg nekik, hogy vezetéshez ne vegyenek föl harminc fokban télikabátot. Hátha azt se tudja valaki. Agyrém, komolyan mondom. Nem elég, hogy túlbiztosítgatják magukat minden előrejelzéssel, hogy ha lecsap egy vihar, nehogy valaki őket hibáztathassa, ráadásul még dedósnak is gondolnak mindenkit.

*****************************

A nyáridőben állandóan nyitott ablaknak köszönhetően egyfolytában csodálkozom, hogy egy huszonévei elején járó ifiasszony hogyan érhette el máris a masszív házisárkány állapotot. Mi lesz belőle negyvenévesen?
Szomszédaim - legalábbis második és harmadik szomszédom - egymással való kapcsolata egyébként is megérne egy tanulmányt, de személyiségi jogok is vannak a világon, úgyhogy erről lemondok. Mindenesetre csodálkozásra naponta nyílik alkalmam, úgyhogy amíg nyár van, nem fogok unatkozni, az már biztos.

Viszont már érik fejemben a gondolat egy retrórádió megalkotásához ott a jobboldali sávban. Aztán majd meglátjuk, meddig tűri meg a magasságos Ultr@web. Mert a minap annyi régi számot sikerült megint zsákmányolnom, hogy az maga volt a tömör gyönyör, meg kell osztanom a publikummal, ezt bárki beláthatja, nemde? Szóval, majd valamelyik fülledt nyári estén belecsapok a húrokba, és gyüvök.

Nyári este. Az a kis fényes kukac ott a lombok között, az a Hold.

Nagy menetelés volt ma. Elmentem a Kiscelli Múzeumba. Amikor a Bécsi útról bekanyarodván megláttam, milyen úton kell felkapaszkodnom, megbántam azt is, hogy megszülettem. Merthogy a lépcsőnek nem látszott a vége, harminc fok volt, égetett a nap, meg aztán mozgásszervileg sem igazán vagyok hegymászásra hitelesítve. Ha előre tudom, hogy a Kiscelli Múzeum hegyen van, örökre kimarad ez az élmény az életemből, mert eszembe sem jut elindulni. Na de már benne voltam nyakig, vissza nem fordulok, gondoltam magamban, mert akkor soha nem látom meg Bäck Manci fotókiállítását.
Ja, hogy ki volt az a Bäck Manci? Én is így értetlenkedtem, amikor először találkoztam a nevével, pedig olvasmányaim során fotósokból találkoztam már néhánnyal, de Bäck Mancival még soha. Nagyon tudott fényképezni ez a hölgy, aki élete nagyobb részét Szegeden töltötte és főleg a két háború közti időszakban tevékenykedett, megörökített sok híres és kevésbé híres művészt, táncost, színészt, költőt, civil személyt, valamint szegedi városrészleteket. Megért 98 évet, melyből az utolsó majd' negyven esztendőben teljesen letette a fotómasinát: 1950-től soha többé nem készített fényképeket. Szegeden már felfedezték Bäck Mancit, ott már rendeztek műveiből tárlatot két évvel ezelőtt, de a tágabb értelemben vett nagyközönség előtt még mindig ismeretlen.
Ha már ott voltam, persze megnéztem, amit csak lehetett: a festményeket, szobrokat (a budavári Szentháromság-szobor embernagyságú alakjai például egy óriási termet foglalnak el), nyomdagépek kiállítását, na és persze a pest-budai látképeket, térképeket, litográfiákat.
Ami pedig a legnagyobb meglepetés volt, az az épület alsó szintjéről megközelíthető tizennyolcadik századi templomrom, mely eredetileg a trinitáriusoké volt a körülötte épült kolostorral együtt. A kolostorból később Schmidt-kastély lett, a templom pedig végleg rom maradt. Pedig mint olvasom, annak idején fénykorában Maulbertsch festette oltárképe volt, szobrai és mellékoltárai voltak - mindez lassan pusztult és úgy látszik, mai modern korunkban sem volt lehetőség a helyreállításra, hogy ismét templom legyen. Most kiállítóhely és időnként hangversenyek színhelye ez a hatalmas, tiszteletet parancsoló helyiség, amely bazilikának is beillenék.

Summa summarum, mindenkinek csak ajánlhatom a Kiscelli Múzeumot. De kocsi nélkül csak az induljon útnak, akiben van ambíció a hegymászásra.

Soha többet a százötös busszal nem megyek. Ma negyven perc alatt értem le vele a József nádor térre. És ezt a módszert szántam mentő ötletnek a négyes metróépítés miatti bonyodalmak kiváltására! Nem vagyok normális. Ha leszálltam volna Kelenföldön és villamossal, meg villamospótlóval döcögök a Deák térig, harmadennyi idő alatt megúsztam volna.

Az, hogy utána még másfél órát várakoztam a szemészeten, ehhez képest már pihenés volt. Megint megfigyelhettem a betegek prototípusait, különös tekintettel a mindegy-kivel-csak-beszélgethessek nénire és a láthatjátok-hogy-én-nem-érek-rá ifjú titánra. Ültem a klíma zúgásától hangos folyosón a szürke ajtókkal szemben (kinek a beteg ötlete volt egy rendelőben szürke ajtókat beépíteni?) a műcserépben műtalajba applikált műpálma alatt és rezignáltan vettem tudomásul, hogy történhet bármi, az emberek ugyanolyanok maradnak az idők végezetéig, komputeres betegirányítástól és vizitdíjtól függetlenül.
Aztán útközben felmerült bennem a kérdés, hogy vajon szebb-e az az üvegkaszni, amit a Roosevelt téren a Spenót gúnynéven elhíresült épület helyett alkottak, meg hogy a mai építészek miért nem akarnak még véletlenül sem amolyan klasszikus, igazi házat építeni, urambocsá' esetleg neoklasszicista stílust utánozva, ami hasonlítana a város régi házaira - de ez csak egy futó, eretnek gondolat volt.

Már nekem is kezd elegem lenni a melegből. Pedig ha bejön a Wetterzentrale előrejelzése, akkor ez a mostani harmincvalahány fok csak hűs fuvallat az egy-két hét múlva esedékes hőgutához képest, úgyhogy nagyon remélem, tévednek a német sógorok.

Heuréka! - ezennel feltaláltam a nosztalgiapósztot. Ha nincs miről írnom, beleturkálok a régi blogomba és idebiggyesztek belőle egy bejegyzést. Annál is inkább jó megoldásnak érzem ezt, mivel a jelenlegi kedves olvasóim egy része biztos, hogy nem olvasott engem két-három évvel ezelőtt és mint tudjuk, egy újszülöttnek minden vicc (és pószt) új.
Amikor nagy ritkán beleolvasok a régi blogomba, folyamatos csodálkozás uralkodik el rajtam. Milyen régen volt ez is, az is! A legtöbb leírt eseményt már régen elfelejtettem és mennyi minden történt velem azóta, te jó ég!
Ezt például, ami itt következik, 2005 júniusában írtam. Akkor még naponta bejártam és ez eléggé megviselte begubózásra hajlamos, elefántcsonttoronyba vágyó lelkemet. Viszont az itt lefestett személyek nagy része ma is megvan, ma is bejár és ma is ugyanolyan, mint akkoriban. Csak ők is pontosan két évet öregedtek azóta. Ugyanúgy, mint én.

Ismeretlen ismerősök

Ilyenek sokan vannak körülöttem, elsősorban útitársak. Még sose beszéltünk egymással, de némelyikről többet tudok, mint gondolná. Nevük is van, legtöbbjüknek én adtam.
Itt van mindjárt Nagyokos: kopaszodó, szemüveges-bajuszos férfi, két évvel ezelőtt még családostul utazott. Friss család voltak, látszott rajtuk, de tudtam is. Ugyanis amikor az asszonykát először láttam, épp a kelenföldi váróteremben ült egy padon, ordibált a mobilján a volt férjével, annak a két gyereknek az apjával, akik mellette kuksoltak, mint a riadt madárkák. A családi viszonyok azonnal kiderültek a szavaiból, az volt a helyzet, hogy valami oknál fogva nem tudtak megegyezni abban, mikor jöhet az apuka a gyerekekért és mikor nem. Amikor aztán bejött a vonat, arra már Nagyokossal együtt szálltak fel négyesben. Ő volt az új apuka. A kislány hisztijeit és faksznijait elég nehezen viselte, de a kisfiúval szót értett. Anyuka pedig egész úton tette-vette magát: nagy hangon próbálta a gyerekeket kordában tartani, az egész viselkedése elsősorban a pasasnak szólt. Reggelenként is együtt utaztak, a kisfiú már iskolás volt, a kislány talán még óvodás és ezek szerint mindkettőjüket a városba járatták iskolába-óvodába. De mind a négyükre jellemző volt, hogy nem törődtek senkivel. Úgy szálltak fel, úgy helyezkedtek el és úgy beszéltek, vitatkoztak, mozogtak egész úton, mintha egyedül lennének. Keresztülnéztek mindenkin, nem kérdezték meg, szabad-e a hely és leszálláskor nem köszöntek (ugyanis ez általában még így szokás).
Tavaly nyáron egy reggel egyedül jött a férfi. Gondoltam, vakáció van, a gyerekeket nyaraltatják valahol, vagy anyuci szabadságot vett ki és otthon van velük. De eltelt a nyár és a család többi tagja azóta se jelent meg, ennek már egy éve és a pasas azóta is egyedül utazik. Illetve egy másik férfival, aki kolléga vagy barát, de nagyon jól tud vele beszélgetni - pontosabban, ő fejtegeti az elméleteit a politikáról, közéleti eseményekről, az meg hallgatja. Ugyanúgy tudomást se vesz a körülötte ülőkről, nem kérdezi, szabad-e a hely és nem köszön.
Aztán itt van Önzőné és Fia. Hervadt, de azelőtt mutatós negyvenes nő a kamasz fiával. Minden délután együtt jönnek. Amióta ismerem őket, a fiú kb. fél méterrel lett magasabb, a mama pedig nyolc árnyalattal vörösebb. Senkivel se törődve ül le, a cuccát maga mellé teszi és hiába az az egyetlen ülőhely a kocsiban, kézigránáttal se lehet kirobbantani mellőle. Viszont mindig gondosan ügyel arra, hogy elég dekoratívan helyezkedjen el, minél előnyösebben mutasson az ülésen, ami a negyven éves, lepusztult kocsiban nagyon sokat számít.
Na és ott van Berci. A neve valódi, egy telefonbeszélgetés alkalmával hallottam, amint bemutatkozott. Berci beül a vonatba a Déliben, elhelyezkedik és azonnal előveszi a szendvicsét, ami az évszaknak megfelelően van házilag összeállítva, tehát télen például általában disznótoros és valami savanyúság két szelet kenyér közé applikálva. Remek illatokat áraszt a kajája, már ezért se szeretem szegény Bercit, mivel én ilyesmit nem ehetek, ő viszont nagyon is megeszi ott a szemem láttára. Nincs igazság a földön.
Vannak még Nagydumásék. Hárman vannak, ötvenes férfiak, láthatóan különböző munkahelyről jönnek, de mindig együtt utaznak haza. Kiszúrják, hol van három hely és leülnek. Annak az egynek pedig, aki már ott ült a négyes fakkban, hát annak az Isten irgalmazzon ettől kezdve, mert biztos lehet benne, hogy egész úton hallgathatja a szövegelésüket. Még hogy a nőknek be nem áll a szájuk! Pedig hármuk közül az egyik szinte azonnal elalszik, mihelyt a vonat elindul. Ő jár a legjobban.
És még sokan mások ... a Négyesfogat, amely három fiatalemberből és egy igazán "szőke" leányból áll, a fiúknak be nem áll a szájuk, a csaj meg iszonyú hülyeségeket tud közbeszúrni, vagy a Nénik, akik mind nyugdíjasként dolgoznak a nagyvárosban és ugyanabba a faluba valósiak, aztán a Sportlédi, huszonéves lány, aki a kerékpáros kocsiban szállítja Budaörsig a bicaját, jól eldumál a tatabányai volt iskolatársaival, majd pedig délután a bicajjal teker hazáig, no meg Fázóska, egy harmincas nő, aki plusz húsz fokban is sapkát hord és csak oda ül le, ahol felhúzhatja az ablakot ..., és így tovább.
Mint egy panoptikum. Csak ezek mozognak és beszélnek.

Ma Páduai Szent Antal ünnepe van, Isten éltessen minden Antalt és Tónit!

(a vértesszőlősi templom Szent Antal oltára)

Péliföldszentkereszt

Csend, nyugalom, napfény:


Kétszázötven éves festett fa karzat:

A főoltár:
Egy üvegablak a sok közül:

Máriaremete

Túl vagyunk a harmadik, éjszakai sötétséggel támadó felhőszakadáson, most már esett elég víz kezicsókolom, abba lehetne hagyni, kérem szépen. Mindeközben a főváros keleti szélén, mint ismerőseim mesélik, mostanában rendszeresen öt csepp esőnél nem esik több és az ottani kiskert- és telektulajdonosok gondolatban mantrázzák az Add már, Uram az esőt című örökbecsű kovácskati számot.
Mire ennek a viharnak vége lett, addigra már hivatalból is besötétedett, mivel elmúlt kilenc óra, én meg összepakoltam a holnapi kirándulásra a cuccomat, csak még azt nem döntöttem el, hogy merjek-e szandálban menni, kockáztatva, hogy szétáztatom, vagy bújjak a jól kitaposott félcipőmbe, annak nem árt a felhőszakadás sem. Az időjárási oldalakat hiába bújom, csak a dilis zivatarváró fórumozókat találom, akiknek beteges vágyuk a minél nagyobb zivi és csapi, és csak úgy dobálóznak a lecsapókkal, meg konvekcióval, komolyan mondom, nem normális egyik sem. De hogy konkrétan és várhatóan holnap milyen idő lesz a Gerecse hegység keleti végén, arról egy kukk sincs sehol, na. Úgyhogy vagy elkap bennünket az eső, vagy nem, kábé ez az alternatíva.

Azt meg még nem is meséltem, hogy még mindig megvan ám a saját rókánk. Pár nappal ezelőtt a református temetőben látták, amint egy síron üldögélt. A három, ezt észlelő látogató megpróbálta bekeríteni (rejtély, hogy ha sikerült volna, akkor mi volt a tervük vele, kiutasítják a faluból, vagy mégis, hogy képzelték?), de a ravaszdi okosabb volt náluk, ugyanis egyszerűen kiugrott a kerítésen és elszaladt. Ezek után telefonáltak az önkormányzatra annak a bizonyos B-nek, akit nekem is emlegettek a múltkor a telefonban. B. ki is jött, de persze a róka nem várta vigyázz állásban, úgyhogy B. dolgavégezetlenül távozott.
Miközben az a hír is járja, hogy a temetővel szomszédos Vörösmarty utcából sorra tűnnek el a tyúkok, csirkék. Naná, a rókának is élnie kell valamiből. Én viszont arra gondoltam, hogy miután már sok-sok hét telt el azóta, hogy nálunk tanyáz, és még mindig él, sőt állítólag egyáltalán nem látszik betegnek, ebből talán az is következik, hogy nem veszettségben szenved. Egyszerűen csak elveszítette a szokásos életterét a falu határában - ami nem csoda, mert épül itt körös-körül minden, lakópark, külföldiek úri sportjának sportkomplexum, egyebek - és addig-addig hátrált a lecsupaszított természeti környezetből, míg behátrált a lakóházak közé. Talán érdemes lenne az állatvédőket felhívni, bár nem tudom elképzelni, ők mit tehetnek, hiszen nem tudjuk garantálni, hogy a róka ott lesz, ahová az állatvédőket kihívjuk. Mindenesetre bízom a Vörösmarty utcaiak lázadásában, ha megunják a csirkeállomány pusztulását, majd meglátjuk, lép-e akkor valaki.

Most pedig még bekanalazom a maradék Monty nevű jégkrémemet és szundi, mert hajnalban kelni kell. Holnap este jövök, jó éjszakát mindenkinek!

Két óra körül így rohant a víz az úttesten. Vagy félóráig ömlött az eső egy felettünk megállapodott fekete felhőből, miközben kicsit odébb tiszta kék volt az ég és a nap oldalról megvilágította a felhőket.

Most pedig már csak távolról dörög, a madarak énekelnek, a szemközti házból pedig folyamatosan hangzik a legkülönfélébb lakodalmas rock, bódigusztiék és hasonlók, de a legbosszantóbb, amikor elakad a cd és tulajék csak sokára érnek oda, hogy beigazítsák. Elég kellemetlen azt hallgatni két percen át, hogy "aranyeső a szép kis ... aranyeső a szép kis ... aranyeső a szép kis ... aranyeső a szép kis ... aranyeső a szép kis ..." - grrrrrrr!

Kinyílott az idei első büdöske:


És beindult a díszmák is:

Mielőtt még mindenki elszokna innen, belenyúlok a kincsesbányába és ideteszek néhány színes üveggolyót.

Tudta valaki, hogy a Népligetben régen szánkópálya is volt? Persze amolyan műszánkópálya, talán fából építve, ahogy látom. A vállalkozó kedvű ifjak pedig ott siklanak alá, miközben kalapjukat lengetik a fotográfus felé nagy vidáman (kár, hogy azt nem láthatjuk, amikor véget ér a deszkaplató és kicsúsznak a fűre).

A budafoki Törley pezsgőgyár reklámja (lám, már akkor is szép hölgyek ábrázolásával igyekeztek kedvet csinálni az árucikkhez), alatta pedig egy szintén budafoki szállító cég küldi "legjobb kívánatait" a tisztelt megrendelőknek.

Igazi külvárosi, sőt inkább vidéki kép (hiszen Rákosszentmihály csak évtizedek múlva válik a főváros részévé) - a lóvasút rákosszentmihályi végállomásán bámészkodik pár utas. Faház, lombos fasor, egyetlen vézna ló - a városi közlekedés békés őskora (sőt hőskora).

Reklámok. Egyik viccesebb, mint a másik. A kalapkereskedő feltűnést keltő ízléses újdonságokat ígér, ami látva az ábrázolt modellt, teljesen hihető, mármint a feltűnést keltő része. És kiderül számunkra az is, hogy léteztek úgynevezett turista üdítőszerek - vajon hogyan üdítették fel az elgyötört túrázót? Az egyiket külsőleg kellett használni, bedörzsölni vele a lestrapált izmokat, de a másik egyenesen mehetett a gallér mögé - hogy ez utóbbit miért éppen Prófétának nevezték el és miért tettek a címkéjére is egy nagyszakállú szentembert, azt csak találgatni lehet.

(érdemes a képekre kattintani, akkor sokkal jobban látszanak)

Már elment a vihar, jégesővel indult, a lépcső tetejéről az eresz alól néztem. Azt hiszem, az ilyet hívják a hivatalos jelentésekben mogyoró nagyságúnak.
Az a három kékesfehéres fényes izé, na, azok a jegek, konkrétan:

Városképek elhalasztva, szkenner döglődik, pedig már kiválogattam néhány érdekeset. Elegem van a technika ördögéből is, de nagyon.

És már megint csütörtök van. És nekem már megint rá kellene szánnom magam egy lépésre, amit csak csütörtökön tehetek meg, de eddig még nem sikerült rászánnom magam. Talán ma. Vagy nem.
Rébuszok, tudom, de ez van.

Ilyen jött ránk úgy negyedórával ezelőtt:

Jég nem lett belőle, csak felhőszakadás, szomszédék lapátolják az iszapot az utcán. De már jön a következő, amint látom, szép mozgalmas napunk van ma idelent a vidéki idillben.
(Én meg azóta már átöltöztem, mert az alatt a három másodperc alatt, míg ezeket elkattintottam, tiszta víz lett a hátamon a póló. De nem baj, életemet és véremet a blogért, ugyi.)

Nem tudom, mi van velem, teljesen széjjel vagyok esve, nem szeretem ezt az állapotot. Kénytelen leszek terápiás célzattal régi városképeket idevarázsolni és mesélni róluk, hogy jobban érezzem az élet értelmét, csak ahhoz meg idő kell. Majd lesz az is, de most szélsebesen húzok a faluba a dolgomra, mert máris lóg az eső lába, ma sem marad el az égi áldás, az biztos.

Annyira nyilvánvaló, hogy tendencia van az időjárással kapcsolatos hírekben. Már maga az, ahogy minden időjárásjelentésben elhangzik a zivatarok idején viharos széllökések kifejezés, ez is szándékos, ki nem hagynák egyszer sem, mintha legalábbis nem lenne szokása a viharos széllökéseknek előfordulni zivatarok idején. De hogy külön hírben taglalják az összes vasútvonalra esett faágat, ez már tényleg röhej.
Persze nem mondom én, hogy nincs feltűnően sok vihar és egy legyintéssel el lehet intézni, hogy itt, Európa közepén a kontinentális éghajlat ellenére rendszeresek a szokatlan időjárási jelenségek, nem, mert persze hogy klímaváltozás zajlik és mi, vesztünkre, nyakig vagyunk abban benne. De hogy külön műfajjá növi ki magát az össznépi ijesztgetés, ez nagyon nem tetszik.
Meg persze a klímaváltozás sem tetszik, elsősorban az nem tetszik, de ha rémisztgetnek, attól még nem tudok változtatni rajta.

Regisztrálok, visszajelez, megköszöni és aszongya, hogy figyeljem a postafiókot, mert néhány percen belül érkezik a levél a kóddal, mellyel aktiválhatom a hozzáférést és így, meg úgy, meg amúgy.
Kiguvadt szemmel figyelem a postafiókot, csókolom, de hogy kegyedéknél mit jelent a "néhány perc", az rejtély. Valószínűleg ugyanazt, mint az oroszoknál a сейчас.
Hogy mikor regisztráltam? Úgy kábé két órával ezelőtt.

Ez a nap valahogy nem az igazi. Nem találom a helyem és az egész nap úgy telik, hogy akár át is aludhattam volna. A faluban buli van, vagyis búcsú, de azoknak, akik ott a főtéren tülekednek a céllövölde, körhinta, bódék és egyéb gagyi körül, biztosan fogalmuk sincs, milyen nap van ma, miért van pont ma búcsú. Nekik csak az alkalom kell, alkalom a hülyülésre, idétlenkedésre, zajongásra, meg most estefelé már a piálásra is. Ülök a szobában, balfelől a faluközpontból valami ismeretlen mulatós zene úszik idáig, az énekesek úgy röcögtetik, mint például a VáradiRomaCafé, de nem hiszem, hogy azokra költene a város - jobbfelől meg a sportpályáról hallatszik ide valami kiabálás és gépzene, úgyhogy remek a hangulat. Nekik. Én meg remélem, hogy előbb-utóbb majdcsak besötétedik és csend lesz.

Ráadásul ma meghalt Darvas Iván. Ritka nagy színész volt, nyugodjék békében.

(Krencsey Mariann és Darvas Iván a Liliomfiban 1954-ben)