Habár ez mondat, mégis ezennel kinevezem a mai nap szavának:

Fokozott figyelmüket
kérjük, a ház homlokzata
labilis

A Ferenciek terén az élelmiszerbolt önműködően nyíló-záródó üvegajtaján lengedezik egy cédula ezzel a felirattal. Az ember, miután beleütközött és elolvasta, önkéntelenül felnéz: hogyhogy, mire kell figyelnem, mi labilis? És igen, valóban, ha nem is a homlokzat készül lezuhanni, amint az írás sugallja, de a bejárat feletti sarokerkély alján erősen foszladozik a festék és a vakolat is. Nyilván hullik is időnként, valószínűleg volt rá eset mostanában, hogy pár törmelék a belépő vevőkre potyogott és a boltosok ezért írták ki a figyelmeztető szöveget. De hogy miképpen lehetne ama bizonyos fokozott figyelemmel megóvni a vevőknek önmagukat a veszélytől, azt senki nem gondolta végig, sem a boltosok, sem a vásárlók. Mert akkor most ijedtünkben forduljunk sarkon és ne lépjünk be az ajtón? Nem úgy láttam, mintha bárki visszahőkölt volna a felirat láttán (én sem, hanem halált megvető bátorsággal beléptem), sőt, szerintem a legtöbben észre sem vették. Én is csak azért vagyok ilyen megrögzött szemfüles, hogy legyen miről blogolnom.

Egyébként pedig, ha már itt tartok, ez az üzlet hiába volt már Delicates, Csemege Közért, Julius Meinl és most éppen Match, nekem mindezektől teljesen függetlenül mindig csak "a Fratelli" marad. Pedig én már csak Delicates-nek és a többi felsorolt nevűnek láttam, viszont Anyu mindig is Fratellinek emlegette, így aztán nekem is mindig így jut eszembe akár ha magamban gondolok rá, akár ha valakinek beszélek róla.
Ugyanis a múlt század békeéveiben létezett egy Fratelli Deisinger nevű fiumei cég, mely fióküzletet nyitott többek közt Budapesten is, mégpedig az 1902-ben felépült úgynevezett Királyi bérpalota földszintjén. Ezt a csemegekereskedést hívta a pesti ember leegyszerűsítve Fratellinek (minek következtében a Deisinger fivérek nevéből maga a Deisinger feledésbe is merült).
Gyerekkoromban, ha a környéken jártunk, törvényszerűen bementünk "a Fratellibe", ami természetesen még nem önkiszolgáló rendszerű volt, hanem régi stílusú fa-üvegkombinációs pultos, L-alakú belső térrel rendelkező üzlet, mindig jó szagok voltak benne és nagy tömeg. Persze kellett sorbaállni vagy háromszor, egyszer amikor kiválasztottuk és kimérettük, amit venni akartunk, aztán a pénztárnál, majd pedig vissza a blokkal a csomagolt áruért. Nagy üvegdugós üvegtartókban kimérhető cukorkák, édességek, praliné, parány, franciadrazsé és társaik tarkállottak a pulton és én azért emlékszem erre ennyire élesen, mert valami ilyesmit mindig méretett ki Anyu úgy is, mint luxuscikket.
A Királyi bérházat egyébként ugyanaz a két építész, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte, akik a két Klotild-palotát, a Zeneakadémiát, a későbbi Luxus Áruház épületét és még néhány budapesti nevezetességet.
Ilyen volt a Királyi bérház 1903-ban (ma is majdnem ugyanilyen, csak a földszint képe szedett-vedettebb annak függvényében, hogy éppen milyen üzlet/bank/iroda/presszó üzemel ott).

Ez pedig egy korabeli Fratelli Deisinger teásdoboz, négy oldalán a képek a tea útját ábrázolják az ültetéstől a szállításig:

A zenedobozban ott az utolsó előadó, a holtversenyes harmadik bronzérmes, Neil Sedaka, jó szórakozást!

Giginek köszönöm a linket, érdemes megnézni, én jól szórakoztam. :)

Bréking nyúz vakondügyben: nem tudom, hányan vannak, lehet, hogy nem vakondcsalád, csak egy, de legújabban a vízelvezető árkot túrta fel egy darabon, emiatt aztán áshattam újra az egészet, mert már nem árokra hasonlított, hanem hegyvonulatra és így nemigen teljesítette vízelvezető funkcióját. Úgyhogy ideje lenne, ha dezertálna a háziállatom.
Viszont az a föld, amit kitúr, olyan finom apróra porhanyósított, hogy egyáltalán nem is hasonlít a kertben található talajhoz (nem értem, hogy lehet ez, milyen mélységből nyomkodja föl és hogyan alakítja ilyenné?), ennél jobb nem is kell cserépbe vagy virágládába, fel is használtam azonnal citromfű szétültetéséhez és egy kis gyökereztetett cserjéhez. Szóval, aszondom, tényleg hasznos állat a vakond.

Tisztára a hatásom alatt vagyok még mindig attól, hogy tegnap este végre megírtam egy kétoldalas levelet papírra, kézzel és oroszul (annak, aki ama nevezetes pacsulit küldte a múltkor). Kézzel írni lassan teljesen elfelejtek, mióta örökké csak a billentyűket püfölöm. Papírra levelet szinte senkinek nem írok már évek óta, kivétel az néhány karácsonyi-húsvéti képeslap, de azok száma kihalásos alapon évről évre csökken. Oroszul pedig, hát ... tényleg se nem írok, se nem olvasok. A neten időnként utánanézek ennek-annak, de az a legjobb esetben is csupán passzív nyelvgyakorlás, semmi több. Szóval, bár igazi motivációja nincs az orosztudásom felelevenítésének és bár elhatároztam, hogy életem alkonyán már nem gyötröm magam olyasmivel, amivel nem muszáj, de most kivételt kell tennem és igenis erővel rávennem magam legalább az eredetiben való olvasásra, Ulickaját, Turgenyevet, Ilf-Petrovot, verseket, akármit, amit el bírok viselni, de az nem állapot, hogy egészen elfelejtsek oroszul. Ezzel legalább az agytorna is meglesz, Alzheimer-kórt és egyéb elbutulásokat elodázandó, úgyse csinálok lassan már semmi értelmeset, hát akkor hajrá. (Csak így, ponttal a végén, mert őszintén szólva, a felkiáltójelhez több lelkesedés kéne, de nincs.)

Vakond garázdálkodik a kertben. Tudom, tudom, hasznos állat, satöbbi, de amikor a hetek óta esténként kicipelt több kanna vízzel gondosan öntözgetett virágaimat, nagy nehezen kikelt büdöskesoraimat és gyönyörűen növekedő paradicsompalántámat túrja ki, akkor nemigen tudom értékelni az ő hasznosságát. A múltkor kimegyek, odanézek, hát a paradicsom tövében hatalmas túrás, ami egy órával azelőtt még nem volt ott! Szívemhez kaptam, aztán a gereblyéhez, visszafordultam, hát nem a szemem láttára mozog a halom? A francba, mondom, ez még mindig itt van és rombol, odamentem, nyomtam, ütöttem, kapartam, semmi eredmény. Mondjuk, azt nem tudom, hogyan érintett volna, ha netán premier planban vágom agyon a szerencsétlent, dehát hol volt már addigra, gyorsabban húzott ő el ott alant, mint ahogy én a gereblyét megemelhettem volna.
Na mármost, én eleddig egyetlen trükköt ismertem ellene, azt a bizonyos sörösüveg-módszert, vagyis ledugni a földbe az üveget nyílásával lefelé fölfelé, az üvegben dudál a levegő és ettől állítólag elriad az állat. Nem iszom sört, nincs üvegem sem, ezért kérdem utcabeli öreg barátnémtól, tud-e más módszert, azt mondja, á, a sörösüveg nem használ, de vasrudakat, azt kell lenyomni a földbe, "az szúrja a pofáját" - mondja, ez a tuti. Na, csak jólneveltségem tiltotta, hogy röhögjek, de azért kértem tőle vasrudakat, mindössze hármat, mert három helyen túr a beste már hetek óta. Hoztam haza a rozsdás vasakat, lenyomkodtam a három ominózus helyen - azért arra ügyeltem, hogy senki ne lásson meg, még hülyének néznének - és naponta vártam a hatást. Nem kellett sokáig várnom, tegnapelőtt máris megjelent az első hatalmas túrás és hol? Persze, hogy geometrikus pontossággal az egyik vasrúd körül, mintha körzővel mérte volna ki, hogy a rúd középre essen, kizárólag az esztétikum okán. Tegnap aztán meglett a másik két túrás is - ne is mondjam, hogy centire pontosan a másik két vasrúd körül, sőt, az egyik túrás akkora, hogy a vasrúd eltűnt a közepibe'. Szerintem kisvakond arrajárt, meglátta lentről a rúd végét, jé, ez tegnap még nem volt itt, de érdekes, biztos azért tették ide, hogy ne kelljen gondolkodnom, merre türemkedjek kifelé, milyen rendes népek laknak erre - majd rántott egyet a jól ismert nadrágja kantárján és túrni kezdett. A rúd végét gondosan kikerülte - nehogy szúrja a pofáját! - aztán elégedetten nyomult tovább a kis ügyes ásólábaival.
Úgyhogy öreg barátném még nem tudja, de viszem vissza neki a három vasrudat, aztán törhetjük a fejünket újabb tuti módszeren.

Ha lenne twitterem, ez lenne ma benne:

Négy óra alvás után reggel meggydzsem befőzés, délben beöltözés meleg cuccba, délután eldőlés, két óra alvás, én, aki nappal soha. Tegnap 35 fok, ma 14, uhh ...

Tehát nekifutunk újra Mitch Millernek és együttesének, új a doboz, régiek a dalok, nekem ugyan az előző doboz sokkal jobban tetszett, mármint külcsínre és használhatóságra, dehát ember tervez, a nagyhatalmú net pedig végez. Nem véletlenül nem szóltak a zenék, ugyanis egyszerűen megszűnt az a hely, ahol tároltam őket, hipp és hopp, se szó, se beszéd, ma már egy teljesen más és idegen profilú oldal jelentkezik, ha beírom, hogy boxstr.com.
Ezért aztán visszahoztam a jó öreg boxnetes dobozt, csúnyácska, nem lehet beindítani, hogy végigjátssza az összes dalt, csak egyenként lehet lejátszani, dehát ez van. Mindenesetre még majd felteszem a Neil Sedaka-számokat, mint utolsónak maradt harmadik helyezettet, de aztán egy darabig nem lesz itt mjuzik, legalábbis ilyen gyűjteményes megoldással nem, túl zűrös és macerás ez nekem.

Talán van, aki emlékszik, hogy tavaly egyszer már eszmét cseréltünk bizonyos régi illatokról, úgy mint Być Może, Krasznaja Moszkva. Nahát, nem hiszitek el, mit hozott ma a posta megkésett születésnapi ajándékképpen, egyenesen Moszkvából (a nagy orosz kapcsolat, ugyi), bizony hogy Krasznaja Moszkva kölnit! Itt van tehát, csak most, csak itt, csak önöknek, ilyen az a bizonyos szép emlékű üvegcse. Nagy kár, hogy még eddig nem találták fel azt a blogfeature-t, hogy illatok is szálldossanak a képernyőről, mert így az olvasó fantáziájára van bízva, milyen is eme illatszer, ámbár aki valaha is szagolt ilyet, az jól tudja, hogy a fantázia kevés ehhez.
És hogy ilyen lehetett az eredeti, ezt az is bizonyítja, hogy a gyártó az 1864-ben alapított eredeti cég utódja, a Novaja Zarja, régen is ők gyártották a Krasznaja Moszkvát - bár ahogy beleszagoltam, mintha enyhült volna az a mellbevágó borzalom, ami annak idején jellemezte. De azért mégse kenem magamra, legfeljebb megőrzöm mint visszahozhatatlan retró emléket.

(Oroszul értő és érdeklődő kedves olvasók itt elolvashatják a Krasznaja Moszkva történetét részletesen és kimerítően.)

Jelentem, a dobozban Mitch Miller zenekara.

********
Update - már doboz sincs, ne keresd, dolgozom rajta, hogy újból legyen. Egyelőre nem sok sikerrel, sorry.

Ennek a napnak már rég véget kellett volna érnie, de nem, még mindig tart. Jól szoktam tűrni a meleget, de tegnap és ma nagyon terhemre volt. És éreztem, hogy nem a celsiusok számával van bajom, hanem valami mással, légnyomás, páratartalom, mit tudom én mifene, de ahogy elindultam valahova, máris alig kaptam levegőt, ami nálam szokatlan.

Pedig még tart a magamra kiszabott gyógyszerkúra hatása, csak azt nem tudom, hány napig, meddig érzek szinte kábulatot attól, hogy nagyobb fájdalmak nélkül járni tudok, mindenesetre ki kellene használnom ezt és gyorsan kiruccanni, hogy abszolváljak minden elmaradt tennivalót. Tulajdonképpen január óta csak elmaradt tennivalóim vannak, pedig már csak pár hét és eltelik az év fele. Nem az én évem ez, úgy nézem.

Azért ezt még ideteszem, ilyet ritkán látni a villámtérképen, ez a pillanatnyi helyzet:

A dobozba a magyar retró második felvonásaként - mintegy ráadásképpen - most néhány napra bekerült Koncz Zsuzsa. Sőt hallható tőle néhány igazán antik darab még abból a történelem előtti korból, amikor mint Hóvirág duó danolászott kettesben Gergely Ági nevű osztálytársával (lásd a Nagymami és a Kérek egy autogramot című számokat). No meg persze a Gézengúz is eléggé őskori, bár az már kimittudos dal, de még akkoriban is eléggé gyereklányok voltak ők ketten. (Egyébként ha ezekben a legrégebbi számokban valaki nem ismerne rá hallás után, az nem véletlen, de kettőjük közül ő a kicsit mélyebb hangú.)

A zenei témát folytatva közzéteszek valami érdekességet, amit Samutól kaptam, hátha valaki még emlékszik ezekre a táncdalfesztiválos füzetekre. Beküldhető szavazólap volt mindegyiknek a hátulján, a daloknak pedig csak a címüket sorolták fel, mert hiszen (elvileg) nem az előadók versenye volt ez, hanem a daloké. Persze ezt a szigorú elvet nem sikerült betartani, mert a közönség már csak olyan, hogy nem tud eltekinteni az énekestől, aki ott töri magát, hogy a dalt bejuttassa a mindenféle döntőkbe.

Így aztán Samu szépen akkurátusan odaírogatta az énekesek kezdőbetűit a dalok elé, ma már csak mi, őskövületek tudjuk, ki kicsoda, bár rajtam néhány monogram kifogott, kénytelen voltam némelyiknek utánanézni. És ugyan nincs felhatalmazásom Samutól, hogy eláruljam, hány éves volt ő akkortájt, annyit megsúgok, hogy igencsak kislány volt még, de nagy táncdalrajongó.
Tehát itt van egy 1966-os daljegyzék és az 1967-es fesztiválfüzet borítója a címlappal és a letéphető szavazólappal:

Meg kellett állapítanom, hogy szép hazánkban egyetlen esemény van, mely összehozza és bizonyos sajátos hangulatú, kellemesen baráti sorsközösségbe tereli a magyarokat: ha a könyvheti Vörösmarty téren zuhogni kezd az eső. Az árusok viccelődve kapják elő és teregetik a fóliákat, a nagyközönség pedig egymásra vigyorogva húzódik összébb a sátrak ponyvája alatt, nem baj, hogy oda is bever az eső, senki nem dühöng, nem kapkod, nem szalad biztonságosabb fedél alá, mindenki haláli nyugalommal folytatja a nézelődést.
Évek óta nem jártam bent a könyvhéten, utoljára abban az időben voltam (egy év volt ilyen, vagy több is?), amikor kivételesen a Bazilika előtt húzták fel a sátrakat. De most már megint visszaállt a régi módi, a Vörösmarty téren nyüzsög a kultúra. Érdekes élmény, majdnem olyan, mint régen, csak jóval több a kiadó és a sátor. (No meg más a környezet: nincs ott háttérnek a Luxus áruház, hanem valami ismeretlen nevű bolt, és az elizélt palota helyén is egy másik, új üvegmonstrum áll). Néhány könyv láttán persze fájdalmasan csábultam, csábulgattam, de a mai könyvárak mellett ennyiben is maradtam, mindössze egy Szvorák Kati cédét lőttem - nehogy már vásárfia nélkül jöjjek haza - no meg jól megjegyeztem, mi lesz az, amit majd valamelyik könyvtárból feltétlenül kölcsönveszek. Mert húsz százalékos kedvezmény ide vagy oda, azért nekem 4200 is sok egy egyébként igen szép kiállítású és nagyon érdekes könyvért (Katona József: Katonai orvoslás - ő persze nem a bánkbános Katona, hanem egy mai orvos). Meg az Arcanum dévédékért is sok a húszezer (meg még több), még akkor is, ha ajándékképpen ideadtak volna mellé egy Diafilmtárat. Nem vagyok képes megszokni ezeket az árakat és azt hiszem, akkor se szoknám meg, ha ötször annyi lenne a jövedelmem, mint amennyi. Pedig könyvtárban dolgoztam le az utóbbi harminc évemet, tehát nem hirtelenül ért a sokkhatás, hanem napról napra követhettem az árak emelkedését, az orrom előtt lett a húsz forintos tankönyvekből ezerötszáz, sőt... mégis mindig újra és újra megdöbbentem, hogy mennyibe kerül egyik-másik könyv. Aztán egyszercsak már minden könyv drága lett. Szóval, virágozzanak csak a könyvtárak - már ha hagyják őket virágozni - szükség van rájuk.

Morgómedve legutóbbi bejegyzésében láttam egy képet: a Rákóczi úti Herbária boltnál állnak sorba az emberek tán valamikor a hetvenes években. A Herbária portálja nem is látszik, annyira hosszú a sor, viszont a helyszínről nekem két dolog jutott azonnal eszembe: hogy mi volt azon a környéken annak idején és mi van most.
Hát kérem, ha a Keleti felől haladtunk a Blaha felé, volt ott egy nagy ruházati bolt (Elegant Május 1 Ruhagyár termékeit árusította), aztán a Graboplast márkabolt (műbőrök, de nem a szokásos borzasztó szkáj anyagok, hanem egész pofás textilutánzatok, bélésanyagok, ha táskát akartunk varrni, kincsesbánya volt), aztán egy cipőbolt, majd pedig a Herbária és utána a nevezetes, patinás Hauer cukrászda következett. Valamint meg kell említeni még a Tungsram márkaboltot, mely a Graboplast és a cipőbolt között elterülő beugróban (tulajdonképpen a ház egyik szabadon bejárható udvarában) működött, innen szereztük be a rádió, tévé javításához szükséges alkatrészeket.
Az Elegant természetesen nincs sehol, a Graboplast helyén ingatlaniroda van, a cipőbolt helyén valami számomra azonosíthatatlan cég működik, a Herbária rég megszűnt és hosszú tetszhalál, majd rövid újraélesztés után megint zárva a Hauer cukrászda. Egyik szörnyűbb látványt nyújt, mint a másik az elkoszolódott, vaksi kirakatokkal, csúf falragaszokkal. És persze a Tungsramnak is csak a hűlt helye van az udvarban, mert kinek kell ma rádiócső, potméter vagy dióda?
Hogy a Rákóczi út (de említhetném folytatását, a Kossuth Lajos utcát is, mint egykor fényes belvárosi területet) mikor lesz újra élő, normálisan használható és látványában kellemes belvárosi főutca, azt nem tudom. Mert rendben van, ne kelljen Május 1 ruhákban járni, ne varrjunk táskát műbőrből és a mai tévék-rádiók belsejéhez úgyse konyítunk. De hogy egy Dunától Keleti pályaudvarig tartó hosszú, forgalmas, szebbnél szebb házakkal szegélyezett út ennyire a pusztulás képét mutassa, ez botrány és végtelenül szomorú.