Megint szeptember és megint Kulturális Örökség Napok, tehát erőt véve azon a vitathatatlan tényen, hogy finoman szólva sem vagyok topon mostanság, elindultam néhány vágyott cél irányában. A választék szegényesebb volt, mint akár tavaly, akár tavalyelőtt, de azért volt miből válogatni. És megint nagyon jó volt látni, ahogy nyüzsögtek, gyülekeztek az intézmények előtt a legkülönbözőbb korosztályhoz tartozó emberek, ilyenkor mindig megállapítom, hogy nincs még veszve minden.

Ez a kettős M betű a Mai Manó Ház bejárati kapurácsában látható, azután pedig odabent is mindenen: maratott üvegablakokon, ajtórácsokon, lépcsőkorlátokon. Mai Manó monogramja ismétlődik számtalan variációban az egész épületben. Mai Manó igazi békebeli fotográfus volt, akihez az úri családok fényképezkedni jártak, kiöltöztek, odakocsiztak, személyzet fogadta őket, felkapaszkodtak a lépcsőkön a szalonnak berendezett fogadóhelyiségbe, melynek színes üvegablakai Róth Miksa műhelyéből kerültek ki. A szomszédos toalettszobában megigazíthatták öltözéküket, frizurájukat, a szalonban elhelyezkedve pedig beszélgetéssel, újságok nézegetésével ütötték el az időt, majd megjelent a mester és kezdetét vehette a nagy esemény. Mert esemény volt a fényképezkedés, nem mindennapi esemény.

A ház eredetileg gyönyörű kívülről is, belülről is és még inkább az lehetne, ha lenne pénz a tisztességes renoválásra. A kapu alatt még ma is a padlóburkolatból kirakott SALVE felirat fogadja a belépőt, felfelé márványlépcső vezet, fölötte az az ovális nem freskó, hanem pannó - nem a falra festették, hanem vászonra, és cirádás keretbe illesztve erősítették a mennyezetre.

Az alább látható falépcső 1894-ből való, a vaskorlát hegesztés nélküli csodaszép míves munka, lapolással és szegecseléssel készült. És itt vannak a Róth Miksa ablakok a fogadószalonból, lent pedig maga a fogadószalon is az eredeti oszlopokkal.

Mindenütt szépséges ajtók szépséges rácsokkal, bennük a kettős M-monogrammal, valamint a napfényműterem, mely a ház homlokzatán kívülről is jól látható. Ferde üveges tetején függönyrendszerrel lehetett a fény beáramlását szabályozni, két szemközti fala pedig teljes terjedelmében háttérként szolgált a portréfényképekhez: az egyik fal freskója vadregényes hegyvidéki tájra néző teraszt ábrázol, a másik pedig oszlopos, díszes belső berendezést. A kuncsaft választhatott, milyen hátteret kíván maga mögé, sőt, válogathatott egyéb, vászonra festett háttérképekből is, melyeket a mennyezetről eresztettek alá.
Itt a napfényműteremben tegnap egy általam nem ismert régi, különleges fényképészeti eljárással lehetett portrét készíttetni. Azt viszont igazán nagyon sajnálom, hogy én tegnap voltam ott és nem ma, ugyanis ma ugyanezt a szolgáltatást a nedves kollódiumos eljárással lehetett igénybe venni - ezzel az eljárással tette láthatóvá felvételeit kedvenc városfotográfusom, Klösz György, úgyhogy szívesen megnéztem volna, hogyan is ment ez. Dehát minden nem juthat az ember lányának, Mai Manó is, kollódiumos előhívás is, ne legyünk telhetetlenek, na.

(folyt. köv.)

Egy kis kiegészítés: a ház a kilencvenes évek közepe óta Magyar Fotográfusok Háza, működik benne galéria, könyvesbolt és könyvtár (ingyenes beiratkozással, de csak helyben olvasással), valamint a termekben időről időre különféle fotókiállításokat rendeznek, most például égitestekről és égi jelenségekről készült képeket lehet nézegetni.

Azt kérdezte tőlem ma a sebészdoki, miközben döfte belém az injekciót, hogy "nem tetszik akarni ordítani?" Mondtam, ha nem muszáj, inkább nem ordítanék, mert az igen rossz hatással van ám a kint várakozó betegekre. Jó hangulatban eldiskuráltunk-nevetgéltünk, mialatt ő vágott, szabott, majd stoppolt - ez utóbbira azt mondta, hogy hagyhatná lyukasan is, de az igazgató főorvos nem örülne.
Aztán emígyen összefércelve elhúztam egy üres medvelakba, ahol a kanapé sarkában számos kis és nagyobbacska mackó közé tűzve a következő cédula fogadott:

Kedves Hős!
Várunk ide egy maci-ölelésre

a Medvék

Ettem, ittam, elhevertem, sebemet csak azért nem nyalogattam, mert nem fértem hozzá (be volt kötve), no meg nem is fájt. Akkor még. Aztán hazajött a főmedve, mindketten örültünk, ő annak, hogy én végre nem temetni készülök magamat, én meg annak, hogy ezen is túl vagyok. Remélhetőleg néhány hét múlva a szövettani eredmény is vígjátékba illő lesz, de az még odébb van, addig élek és virulok.

Ezt a dalt Morgómedvének ajánlom, csak azért, hogy ellenőrizhesse a dallamot. Mert énekelni jó, bizony. :-)

Egészen véletlen volt, hogy ma délután bekapcsoltam a tévét, amikor kezdődött a Záróra ismétlése és ebben a mai riportban épp Kern Andrással beszélgetett Veiszer Alinda. Másutt már kifejtettem véleményemet erről a leányról, úgyhogy valóban kizárólag azért néztem meg a műsort, mert Kern érdekelt. És nem is csalódtam, érdemes volt. Csak Alindától kaptam kiütéseket, a nőcis hanghordozásától, a nőcis dallamú kérdéseitől, meg főleg attól, ahogy már a beszélgetőpartner körmondatának felénél veszi a levegőt, hogy közbevágjon, ettől megőrülök. De Kernnel törököt fogott, mert ő nem hagyta magát és végigmondta, amit akart, valamint nem hagyta rá a mérnöki pontossággal kidolgozott feltevéseit, hanem ellentmondott neki és ha nem akart beszélni valamiről (egy ilyen volt), akkor határozottan és higgadtan közölte, hogy erről inkább ne - én pedig rémülten figyeltem, hogy tán csak nem lesz annyira tapintatlan, hogy képes belekérdezni élete tragédiájába, melyet tapasztalataim szerint még soha egyetlen igazi riporter se mert érinteni az évek során, ám a csaj becsületére legyen mondva, csalódottan bár, de visszakozott. Kern mindvégig szépen állta a sarat, naná, majd egy ilyen alinda fogja kizökkenteni, aki legföljebb a csattogós lepkét huzigálta a gangon, amikor Kern már főszerepeket játszott a Vígben.
Egyébként valamelyik lapban - tán a Kritikában, de lehet, hogy a Könyvhétben - épp a napokban olvastam egy kritikát Sándor Erzsi tollából. Érdemes elolvasni, nagyon jól fogalmazza meg, ami Alinda lényege és amitől nem ő a riporterek gyöngye.

Megosztom mindenkivel azt a szomorú, ám közérdekű hírt, hogy a fecskék erősen gyülekeznek már nálunk is. Eddig egész nyáron alig láttam őket, ma bezzeg csapatostul rohamozták meg a villanydrótokat és csiviteltek, majd pedig mint a villám, felröppentek, köröztek kicsit a házak fölött, aztán eltűntek. Minden jel arra mutat, hogy ők bizony készülődnek. Úgy látszik, tudják, hogy hamarosan vége a nyárnak.

Ma Budatétényből visszafelé jövet úgy döntöttem, elmegyek a busszal a végállomásig, megnézem már azt a Savoya Parkot. Megnéztem. No, nem az egészet, csak egy kis részét, de ott mindjárt ráakadtam egy orosz delikátboltra. Nem bírtam ki, hogy körül ne szimatoljak benne, van ott minden, többféle mustár, ilyen-olyan savanyúság, lekvárok, halkonzervek, meg rengeteg egyéb, és ... attrakció, tratatatamm, van egy kis hűtőláda tele orosz fagyikkal, valódi orosz fagyikkal! Kérem, én olyan két ostyalap közé töltött tejszínes fagyit ettem, mint valamikor régen Leningrádban a Nyevszkijen. Kimenekültem a zsákmánnyal a bejárat elé, ahol levegő is van (valamiért ebben a plázában nem hibernálják a kuncsaftokat, ami az én szememben nagy hiba), leültem egy padra és amíg eszegettem a fagyit, azt képzeltem, hogy 1982-ben Leningrádban a guruló-kocsis fagylaltárustól vettem, most pedig az Osztrovszkij téren Katalin cárnő szobra mellett ülök a parkban, balra a Szaltikov-Scsedrin könyvtár, mögöttem az Alekszandrinszkij Teatr, szemben pedig zúg a Nyevszkij autóhömpölygése.
És miközben emígyen elaléltam, lehuppant mellém egy bevásárlókocsit toló korombéli asszony, barátságos arccal jó étvágyat kívánt, majd pedig így szólt: "Ne haragudjon már, meg tudná nekem mondani, hogy kell főzni a pacallevest?" Pacallevest! Szentpétervárból egyenesen bele a pacallevesbe nyakig, bumm!
Tán mondanom se kell, nem igazán volt természetes a mosolyom, amikor magamhoz térvén felvilágosítottam, hogy én még életemben soha ... sőt, nem is akarok. Kicsit csodálkozott, aztán bizonygatni kezdte, hogy először ő is undorodott tőle, de aztán megszerette és most vett pacalt (szerencsére nem mutatta meg), de nem tudja, hogyan kell elkészíteni. Ha észnél vagyok, ajánlhattam volna neki a mindemegette.hu-t, mint alapforrást, ezzel aztán kiakasztottam volna teljesen, de inkább váltottunk még pár szót az én fagylaltomról, majd pedig elköszöntünk és én eljöttem csupa-csupa kétség közt hagyva a hölgyet. Így végződött romantikus találkozásom az orosz fagyival.

A sors iróniája, hogy a mai össznépi áramszünetből mi kaptuk a leghosszabb időt, nevezetesen reggel 7-től délután 4-ig voltunk villany nélkül, pedig ezen az utcaszakaszon egy árva fa nem sok, annyi sincs. Az áramszünet ugyanis amiatt tört ki, hogy városunkban ma gallyazták a villanyvezetékekhez közel lévő lombokat, természetes hát, hogy ilyenkor áramtalanítanak. Jó előre be is jelentették, melyik körzet mely részein mettől meddig lesz áramszünet. Ez más utcákban csak pár órát jelentett, illetve volt, ahol kétszerre elosztva 2-3 órát, ám a mi hosszú utcaszakaszunkon - melyet egész nap telibe éget a nap, sehol egy árnyékot adó, gallyazandó fa - 9 óra hosszat nem volt áram, ami még télen is sok, de így nyáron a telepakolt fagyasztókat tekintve elég rizikós. Tegnap este fölpörgettem a villanybojlert, nehogy ma délre kihűljön a víz, némileg átszerveztem a hűtőpolcokat, hogy minél kevesebb ajtónyitogatással megoldható legyen a mai nap, aztán reggel mint Villámkezű Joe, úgy kapkodtam ki erősen koncentrálva a reggelire valót, majd pedig később ugyanígy villámsebesen vissza mindent. És ugye se varrógép, se centrifuga, se tévé, se rádió (bíbibí, azt kicseleztem, mert van énnekem elemes!), sem pedig internet. Ilyenkor ugye varrnék (pedig utálom), tévéznék (na, legföljebb a Famíliát délben), mosnék (pedig üres a szennyestartó), sőt folyton eszembe jut, mit akartam megnézni a neten (pedig máskor este nyolcnál előbb a gép közelébe se megyek).
Aztán valahogy túléltük az áramszünetet, pontban négy órakor bejelzett az üzenetrögzítő, bekattant a dévédélejátszó, kiviláglott a tévé piros ledje és fölmordult a hűtő motorja, ebből vettem észre, hogy helyreállt a világ rendje, visszatértünk a kábelekkel átszőtt civilizációba. Mert elektromosság nélkül nekünk már nem élet az élet, ez van.

Tegnap már nagyon mehetnékem volt, így aztán mentem is. Először is a Telefónia Múzeumba, ami a Postamúzeumhoz tartozik ugyan, de fent van a Várnegyedben az Úri utcában ... vagyis inkább úgy mondom, hogy az Országház utcában, mivel megközelíteni elég kalandos vállalkozás. Az épület ugyanis az Akadémiáé, és mint az őrző hölgy szavaiból kiderült, a "házigazda" Akadémia mintegy szívességből engedi be például saját kapuján a múzeum látogatóit. Ezt magam is első kézből tapasztalhattam: az Országház utcai bejárat zárva, de úgy, mintha tíz éve nem nyílt volna ki, már majdnem visszafordultam, aztán mégis becsengettem (csengetni fényes nappal, hogy egy múzeumba bejuss!), mire jó sokára kivánszorgott egy fád képű ifjú és a hozzáállását látva azt is csodáltam, hogy vakkantott valamit, nevezetesen, hogy "a kerten át balra". Szóval, erősen úgy látszik, a Postamúzeum minden részlege nemkívánatos intézmény székesfővárosunkban és kész csoda, hogy még nem jutott szemétdombra az egész gyűjtemény (lásd a két évvel ezelőtti szösszenetemet is). Az Úri-Országház utcai volt klarissza kolostor és templom helyén berendezett múzeum is csak azért maradt meg ezidáig, mert még mindig van benne olyan telefonközpont rész, mely ma is él és túl költséges lenne az áttelepítése, így aztán inkább megkegyelmeztek a körülötte kiállított tárgyaknak - legalábbis eddig.

Profitot persze nem termel ez az intézmény sem, látogatójuk alig van. Pedig ha valaki már odatalál, megéri bemenni. Szebbnél szebb régi telefonkészülékeket látni ott, olyanokat, melyek még hatalmas elemmel működtek, fából készültek és minden porcikájuk mestermunka. Végigkövethetjük a telefonközpontok fejlődését is, egyik érdekesebb, mint a másik.

Az ott a belső kert, melyből a múzeum megközelíthető, emez pedig egy 1908-ból való fadobozos fali telefon, abban az elülső szekrénykében volt az elem, a szekrényke ferde tetőlapján pedig szép vonalú fém csíptető az esetleg szükséges jegyzetlap rögzítéséhez.

Három nevezetes tulajdonos telefonja: Ferenc Józsefé 1915-ből (aki köztudottan utált telefonálni, úgyhogy állítólag egyáltalán nem használta), Horthy Miklósé 1931-ből és IV. Károly királyé 1918-ból (nem semmi az a vörös- és sárgaréz borítás!):

Aztán azt gondoltam, ne csak a technikának áldozzunk, hanem a művészeteknek is, ezért átsétáltam a Szentháromság térre ahhoz a házhoz, amely sok minden volt már fennállása során, de most a Magyar Kultúra Alapítvány székháza. Ismét van benne kiállítása Józsa Juditnak, aki terrakotta kisplasztikákat készít, a mostani kiállítás témája pedig a magyar tánc.

Palotás - Szerelmes csárdás


Kállói kettős - Czinka Panna hegedül

Pannonhalmán ünnepeltem ma. Végre láttam a Tihanyi Alapítólevelet eredetiben, közelről, még ha üveg alatt is, de mégis. És tényleg ott van benne az a bizonyos nevezetes részlet, a "Fehérvárra menő hadi útra", ha jól figyelsz, megtalálod. Mutatok még kőtöredékeket, kőoroszlánt és a bokrok közt egy szélkakast - aki, mint látható, nem is kakas - meg egy szépséges belső udvart.

Bocs', publikum, de valahol út közben elveszett a kedvem. Legyetek jók, majd gyüvök.

Nyíljon már meg az a nyomorult óvoda, ahová a szomszéd kislány jár, könyörgöm! Aki ismer, igazán tudhatja, hogy alapból gyerekszerető vagyok és most se a gyerek ellen rinyálok itt, hanem a családja ellen elsősorban. A kislány négy éves, egész nyáron itthon van, apuka, anyuka, nagymama dolgozik, közülük anyuka teljesen változó műszakokban, tehát amikor ő sincs itthon napközben, olyankor egy szomszédasszony vigyáz a gyerekre. Aztán este hazatér a három felnőtt, a kislány addigra meg már annyira unja magát, hogy elszabadul, ami nem lenne baj, ha valami normális játékot találna. De nem, hetek, sőt hónapok óta kizárólag a kutyájukat nyúzza, piszkálja, provokálja - a kutya pedig ugrik, szó szerint és átvitt értelemben is, ebből aztán valami iszonyú folyamatos, egész este tartó lárma keletkezik. A kutya ugat, a gyerek visítozva, sikítva menekül előle, tudjátok, az a tipikus eset, amikor a gyerek fél is, meg élvezi is a félelmet, ezért nem akarja abbahagyni. Ezen a "játékon" kívül nagy ritkán ide-odagurul a kis műanyag motorján, de más játékkal még nem vettem észre, hogy foglalatoskodott volna. A múltkor volt alkalmam kicsit beszélgetni vele, hát mit mondjak, látszik az egész gondolatmenetén és észjárásán, hogy nem nagyon társalog vele senki. Hogy valamelyik családtag néha játszana vele, vagy foglalkoztatná valami értelmes tevékenységgel, ilyesmire még nem volt példa. Ő egész este kint visong a kutyával, a többiek bent vannak és az is csoda, ha sötétedéskor megpróbálják beparancsolni a házba. Nagynéha kijön valamelyikük és türelmetlenül rákiabál, amire a gyerek persze nagy ívben fütyül és csinálja tovább. Nem veszi észre ez a három balga felnőtt, hogy unatkozik a szerencsétlen kölök - úgy látszik, ő nem azok közé a gyerekek közé tartozik, akik mindig találnak maguknak játékot és azzal elvannak - hát nekik kellene segíteniük abban, hogy mit játsszon, valami iránt érdeklődést kelteni benne, bevonni valami itthoni tevékenységbe, ami persze fáradság, meg odafigyelés, meg minden, dehát a teremtésit, mit képzeltek, amikor a világra hívták ez a kicsit, elég, ha úgy nő, mint a dudva?

Úgy élünk itt mi, helyi buszjáraton utazók, mint egy nagy család. Most nem beszélek a péntek délelőtti, piaclátogatás céljából a buszt elözönlő, babakocsival, nagymamával, népes rokonsággal felkapaszkodókról, csak rólunk, törzsutasokról. Van ugye, Karcsi, a 10-12 év körüli gyerek, aki, vakáció lévén minden nap megy valahová, hol a nagymamájához, hol pedig anyjával a Sparba, néha testvérestül-apukástul, de leggyakrabban egyedül. Csöndes, mosolygós fiú, mindenki szereti. Aztán van egy asszony, mindig csinosan öltözve, dolgozni megy, vagy munkából jön, megtárgyalja a napi eseményeket a szomszédjával, pár hete gyászol valakit, tiszta feketében jár. Van egy másik asszony is, aki általában a Sparból jön és mindig talál partnert, akinek mutogathatja zsákmányait, a 160 forintos zacskós mogyorót, vagy az akciós ropit. A tömbházaknál - így hívják a közeli két panelházat - rendszerint felszáll a bácsi, akiről tudom, mert egyszer hosszan mesélt nekem, hogy Hargita megyébe valósi, a felesége meg Maros megyei, már vagy húsz éve itt élnek, minden termékbemutatós rendezvényre elmegy a művházba vagy az étterembe és boldogan viszi haza az asszonynak az ott kapott ajándék habfürdőt, kenőcsöt, miegyebet. Gyakran utazik velünk egy férfi - nagymamám úgy mondaná: úriember - akit mindenki ismer (csak én nem tudom, kicsoda, pedig a helyi régivágású értelmiség tagja lehet), egy szépen rendbehozott házban lakik a Széchenyi utca sarkán, és mindig talál beszélgetőpartnert, akivel eltársaloghat a város múltjáról és kifejtheti nézeteit arról, mitől nincs itt rendben annyi, de annyi minden. No és hát vannak a nénik, akik az sztk-ba járogatnak.
Meg persze vannak buszvezetők, ketten váltják egymást, Attila és Miska. Miska pár hónappal ezelőtt még nagyon morcos volt, folyton zsörtölődött mindenkivel, az iskolás gyerekekkel kiabált, a felnőttekhez se volt valami barátságos. Nem köszönt vissza - mert itt szokás ám köszönni, ha felszállsz a buszra - és hangos megjegyzéseket tett, melyeknek állandóan visszatérő tartalma az volt, hogy ő mennyire utálja és legszívesebben itthagyná már "ezt az egészet". Aztán egyszercsak Miska eltűnt, egyesek azt híresztelték, hogy vissza se jön, merthogy ő a Volánbusznál volt azelőtt és nem bírja megszokni ezt a kisvárosi sok megállós járatot. De néhány hét múlva Miska mégis megjelent, megszelidült, nem morog (annyit), néha még viccelődik is és ugyanúgy hajlandó gyakorlatilag bárhol megállni, ha megkérik rá, mint Attila. Mert megállnak ők bárhol, csak szólni kell. Ma is, mint már annyiszor, előreóvakodtam és megkérdeztem: "Megállna nekem a saroknál, mert akkor nem szállok most le?" "Meg én!" - felelte Miska vidáman. És megállt, megköszöntem, elbúcsúztunk, nekem meg így vagy ötven méterrel kevesebb volt a gyalogutam hazáig. Miska valószínűleg rájött, hogy nem is olyan rossz ez a belterjes utaztatás, barátságos népek közt lehet, mindenki szereti (sőt akkor se kapott egy rossz szót se, amikor még undok volt), hát Istenem, gyakrabban kell fékezni, megállni és ajtót nyitni, de örülhet, hogy van munkája. Hogy aztán szeptembertől a rosszcsont iskolásokkal hogy jön ki, az majd elválik.

A multiplex 79-személyes termében heten, azaz heten néztük ma a Nász-ajánlat című filmet. El is határoztuk, hogy ezentúl gyakrabban járunk moziba, mindegy mit nézünk (mondjuk, én ezzel nem értettem egyet), de már maga a fíling megéri: párnázott székek, kellemes hűvös, tágas hely, oda teszed a könyöködet, ahová akarod.
Feltéve persze, ha a pénztárosfiú nem ugyanabba a sorba osztja az összes jegyet, mert ma például ez történt. Beültünk a hatodik sorba (hét sor van összvissz), vihogtunk, hogy egyedül fogjuk nézni a filmet. Aztán pár perccel kezdés előtt bejött egy popcornnal feltankolt házaspár és leültek mellénk. Majd pár pillanat múlva megérkezett két fiatal lány, ők is besoroltak, mondjam-e, hova? Hát persze, a hatodik sorba. A szomszéd házaspárral egyszerre nevettünk föl, mi ketten pedig felálltunk és lecsattogtunk az ötödik sorba kuncogva és hangosan tárgyalva a pénztárosfiú értelmi képességeit.
A legérdekesebb tanulmányt azonban az utóbb érkezett két lány arca szolgáltatta: megrőkönyödve, mosolytalanul álltak és nem értették. Nem értették, hogy ha üres a terem, töküres, de tényleg, akkor ez a két nőszemély miért nem marad veszteg a 4-es és 5-ös széken? Hiszen rend a lelke mindennek, hadd szorongjunk egymás mellett a 4-estől a 9-es székig mi hatan, ha már a pénztáros ezekre a székekre adta el a jegyeket. Hogy ez értelmetlen, az nem számít.
Az utolsó pillanatban bejött még egy nő és leült a legutolsó sorba, így teljes lett a publikum, kezdődhetett az előadás. A film egyébként nem volt rossz, egyszer meg lehet nézni, de nem fogom vadászni a neten, hogy letöltsem és birtokoljam. Sandra Bullock, jóképű fiatalember, hófehér kutyus, alaszkai táj, tenger, humor, poénok, szerelem, egyszóval, kellemesen nézhető.

Kell még írnom Cseh Tamásról, nem elég, hogy betettem azt a dalt és hogy most a zenedoboz is az ő zenéjével van tele. A hetvenes években semmit se tudtam róla, az én környezetemben nem volt híre, de amikor '77-ben bekerültem az Akadémiára, a szomszéd asztalnál ült egy fiú, előfelvételis szerződéses volt és folyton dudorászott, fütyörészett, nem tudtam, mit. Kiderült, Cseh Tamást dúdol. Így találkoztam először Cseh Tamás dalaival.
Ma reggel pedig sorra hallgattam a számait, néztem a videókat és mindegyiknél robbant a reveláció, mert mindegyik rímel valamire, pont odaillik valamihez, éppen felel valami nagy-nagy kérdésre, egyik mellett se lehet elmenni érzelemtől mentesen.
Aztán az előbb Éva blogjára kattintottam és ott egy 2006-os koncertfelvétel, a Micsoda útjaim-at énekli, a vége felé oldalra néz a másik zenészre és fejét picit billentve, kérő tekintettel azt mondja: "még, még! ..."
Nyugodj békében, Tamás!

1943-2009

Hogy mi újság? Tulajdonképpen semmi, amiről mesélni lehetne. Megint benne kalimpálok az egészségügy mókuskerekében, szerencsére csak kezelések és gyógytornák erejéig, de ez is eléggé terhes ilyentájt a 36-37 celsiusok idején. És rohamosan öregszem, erre utal, hogy az idén feltűnően nem tűröm olyan könnyedén a meleget, mint akár csak tavaly is. Kizárólag hajnalban főzök, azt is leginkább kétnaponta, épp csak hogy mindig meglegyen a létfenntartáshoz a betevő, ám néha sajátságos mazochizmus gyanánt szilvalekvárt főzök be, tanulván ama megrázó júniusi élményemből amikor is a boltban vett szilvaíznek szilva helyett meghatározhatatlanul pocsék bukéja volt. Ennek az általam hőguta veszélye mellett befőzöttnek viszont finom, igazi szilva íze van, megérte a szenvedés.
Néha elsuhan az ablak előtt a railjet, időnként egy hintó, máskor meg egy iázó szamár vontatta szekér. Esténként - ami, nagy szomorúságomra napról napra egyre hamarabb száll le a világra - hogy némi levegőhöz jussak, kikönyökölök az ablakba és nézem a csillagokat, a szuicid hajlamú, a töksötétben elöl-hátul kivilágítatlanul tekerő biciklistákat, valamint hallgatom a minden este pontosan ugyanarról a helyről hallható százéves tücsök rekedt énekét. Szegény tényleg nagyon öreg lehet, valami tücsökmatuzsálem, aki a természet fintora révén valahogy nem esett áldozatul semmiféle természetes szelekciónak, ilyen ciripelést még életemben nem hallottam, mint a reszelő, amikor göcsörtös fára nyomják, de minden este mondja, mondja ütemesen és fáradhatatlanul. Ha majd egyszercsak nem hallom, akkor tudni fogom, hogy vagy kimúlt, vagy itt a tél.

Új zene a dobozban. Tudom, elég nagy képtelenség, hogy épp Shakin' Stevens, de ne tessék megbotránkozni, a nyolcvanas években, amikor még fiatal voltam, szép (!) és okos, én biza' nagyon szívesen hallgattam ezeket a számokat. Ha most még azt is elmondom, hogy abban az időben fogalmam sem volt, ki énekli őket és hogy egyáltalán létezik egy Shakin' Stevens, az hihetetlen, pedig így igaz. Mostanában a SztárFM-en szoktam újra hallani ezeket és pár nappal ezelőtt véletlenül (mert nem szokásuk, dühös is vagyok rájuk ezért) épp bemondták az előadót. Na, ezek után kezdtem Shakin' Stevenst keresgélni a neten és sorra felfedeztem a dalait, melyekről most már tudom, hogy ki énekelte. Videót nem nagyon ajánlatos nézni róla - csak ha röhögni akarsz - mert ugyan jóképű fiú volt, de az a mozgás! kb. háromféle mozdulatot ismételgetett, mindezt következetesen fehér cipőben és fehér zokniban, rémes.
Viszont a számaira léggitározni, tornázni remekül lehet. És nem utolsó sorban: egy évben születtünk, szóval Shakin' Stevens rulez!

Ma olyan igazi budai várbeli sétára való idő volt, ki is használtam. A Szentháromság téren még nyüzsögtek a turisták, de pár méterrel odébb már lényegesen ritkult a népesség, majdnem csend volt és valódi rósejbniillat szállt egy ablakból, tisztára úgy, mint Bécsben. Nőegylet utca, Kard utca, ilyenek jöttek szembe, no meg a jól ismert szokásosak, Úri, Országház, Fortuna, Táncsics utca.

Egy lerombolt templom meghagyott tornya, a Mária Magdolna torony és egy ma is élő templom, az evangélikus a Bécsi kapu téren.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy amikor gyerekkoromban a Zanyukám azt mondta nekem, hogy ne feleselj, mert akkora a szád, mint a bécsikapu - na, akkor még nem tudtam, amit azóta már igen, hogy ilyen az a bizonyos Bécsi kapu:

A Bécsi kapu térhez pedig a Petermann bíró utca vezet, amolyan egyik tértől a másikig vezető pár méternyi alig-utca - baloldalt a levéltár hatalmas tömbje próbál lebegni könnyed neogótikus vonalakkal és színpompás majolika-tetőcserepekkel.

És persze ha már ott jártam, lenéztem a Tóth Árpád sétányról is, csak mert szép onnan Buda, még ha képtelennek tűnő mértékben beépült is minden, ami zöldellő hegy-völgy volt valaha.

Sok év óta van két postafiókom a Yahoo-nál, az egyiket, a régebbit már jó ideje nagyon korlátozottan használom, de a másikban a blogomhoz tartozó mailcím üzemel. Ezért aztán eléggé megrázott, amikor kiderült, a Yahoo október végén megszünteti az ingyenes hozzáféréseket, honlapok, postafiókok és tartalmaik eltűnnek, hipp-hopp, mintha sose lettek volna. Gondoltam, kimentem a leveleket, elveimmel ellentétben Outlookkal vagy más levelezőprogrammal, de hiába próbálkoztam, beintett a csatlakozáskor mindegyik - na persze, mert nem tudtam, hogy erre csak a Yahoo Plus regisztráltjaként (fizetős kuncsaftként) lennék jogosult. Így vág pofán a yahoo options a POP and Forwarding menüpontban:

Upgrade Yahoo Plus so you can:

• download your Yahoo! Mail in an email client, such as Outlook
• forward your Yahoo! Mail to a different address

És akkor most vesszen el 2004-től kezdve minden levelem, ami a bloghoz kötődik? Ezerháromszáz körül van a kapott leveleim száma és majdnem ezerre rúg, amit meghagytam az elküldött leveleim közül. Történelem ez, kérem, blogtörténelem, akárhogy is nézzük, de legalábbis emlék.
Tehát megint kemény szívvel szelektálni, selejtezni, dönteni, aztán ami a kegyetlen szűrés után megmarad, azokat egyenként kimenteni szövegfájlba. Még jó, hogy októberig van idő, de azért értelmesebb időtöltést is el tudnék képzelni magamnak.

Na ez a ma éjszakai vihar nem hiányzott. Mire rávettem magam, hogy aludni térek, akkor kezdődött az égszakadás-földindulás. Áram huszonötezerszer elment, a szél tombolt és mindez túl hosszan tartott ahhoz, hogy hirtelen ki lehessen heverni. Hogy milyen következményekkel járt, az majd reggel derül ki - bár szívem szerint már most kimennék körülnézni, de úgyse látok föl a tetőre a sötétben (mert persze közvilágítás, az nincs, amint ez nálunk ilyen esetben törvényszerű).
A klímaváltozás pedig monnyon le!

1947 július 19-dikén volt a szüleim esküvője. Ez a kép a Balatonnál, a nászútjukon készült.

Jól megmozgatta a publikum fantáziáját az előző pószt, töprengek még kicsit ugyanerről a témáról. Tehát ahogy Rhumel is felvetette, miért írunk blogot? Persze tudom, annyiszor körüljártuk ezt már és annyit szaporítottuk róla a szót, dehát tényleg ez volt nekem is a gondolatom, hogy ha nem akarom, hogy ez meg amaz olvassa, ha titokban akarom írni, akkor minek is írom? Amikor nagyobb konfliktusom volt némely olvasókkal - kevés ilyen volt, de mindig megrengetett - olyankor minden alkalommal arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem írhatom, amit gondolok, ha attól kezdve nem lehetek őszinte, hanem folytonosan valami szűrőt kell működtetnem odabent a fejemben, akkor semmi értelme az egésznek. Aztán az ember megkeményíti a szívét, hogy na nem, nem játszom meg magam, hanem csakis az igazat, stb. - de ez nem mindig megy, szelektálni kell, finomítani kell éppen az olvasók miatt. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen éppen eleget moderálja magát az ember a való világban történő kommunikáció terén is, de amikor egyszerűen nem mersz írni egy napról, egy beszélgetésről, egy eseményről, egy viselkedésről, az már tarthatatlan. Zárt blogot írni, meghívót küldeni azoknak, akiket beengedsz, ez is egy megoldás, de hogy őszinte legyek, én magam statisztikailag biztos kevesebbszer nézem meg a nem publikus kedvenceimet és nem feltétlenül amiatt az egy-két pluszkattintás miatt, hanem mert például éppen egy másik google-fiókba vagyok bejelentkezve és át kellene jelentkeznem, arra meg már nincs időm vagy kedvem.
Szóval, marad a szupertitkos módszer. Azért is, mert most már tényleg izgalmas kísérletnek ígérkezik, hogy milyen közönség téved oda és mennyien és milyen emberek és egyáltalán, na. Itt meg továbbra is elleszünk mi, a régi banda. :-)

Egyre erősebben érik a fejemben egy titkos, de tényleg szupertitkos blog terve. Amikor egymás után maradnak el bejegyzések kifejezetten azért, mert hol X-re, hol Y-ra, hol meg Z-re akarok tekintettel lenni, akkor nyitni kell egy másik platformot is. Ha erről írok, bármilyen rébuszokban, akkor jaj, X fogja felismerni, hogy róla szól. Ha amarról írok, akármennyire gondosan általánosra fogalmazva, akkor meg Z csap a fejére, hogy csak nem rá gondolok? Mindig tudtam, hogy nem egészséges, ha az ember való világbeli ismerősei is olvashatják a blogját, az maradjon csak meg a virtuális blogkollégáknak. Vagy van még egy megoldás: a kockás füzetbe körmölgetés, lassan szamárfülesedő füzetke asztalfiókba csúsztatása, ahogy tizenéves korunkban, de erről inkább lemondok.
Tanulmánynak se lenne rossz megfigyelni, hogy egy teljesen szabadon, mindenfajta reklámozás nélkül nyitott blogra vajon kik találnak rá, milyen kör alakul ki körülötte és mennyi idő kell, hogy egyáltalán legyen olvasótábora.
Aztán ha valami csoda folytán megjelenik ott is egy eddigi ismerős, akkor feladom, ipiapacs, harakiri. Még szerencse, hogy valóvilágbeli ismerőseim többsége nem valami nagy szájberzseni, bár, amilyen az én formám, vak tyúk is ...

A SztárFM szól nálam, mármint nem itt a gépen, hanem rendes, hagyományos módon, táskarádión, a polcon. Na mármost, ez eddig nem nagy hír. De az mégis érdekes, hogy ha kb. fél méteren belül megközelítem a rádiót, akkor elhallgat a zene és egy férfihang szlovákul dumál valakihez, nyilván cb-rádión (van ilyen még egyáltalán?), vagy valami egyéb maszek adóvevőn. Azt már megszoktam, hogy az urh-sávban sorban jönnek be a szlovákiai adók, mert viszonylag közel van a határ, de ennyire? És eléggé bosszantó, hogy még hallgatózni sem tudok, ugyanis nem értek szlovákul, azt pedig, amit értek - mondjuk, ano vagy láska - nem mondja. :-)

Ilyen volt 1860-ban a Lánchíd pesti hídfőjének környéke. Ott működött ugyanis a Dunagőzhajózási Társaság folyami teherkikötője, a raktárak a mai Roosevelt tér teljes hosszában elfoglalták a rakpartot és a tér egy részét. Korábban magát a rakpartot is a Társaság építette ki, ez része volt a Pestet sújtó nagy árvizek elleni védekezésnek, a Duna-szabályozási programnak.
A hídfőtől északra eső terület szépséges vaskerítésének kapuit sárkányfigurák őrizték ...

... a hídfőtől délre elterülő rész kapuit pedig két-két összefonódó delfinből álló szobrok díszítették:

A sárkányok közül egy ma a Kiscelli Múzeum bejárata előtt árválkodik, kettő állítólag a Vidám Parkba került.
A delfinszobrok közül pedig kettő a városligeti tó mellett egy kő-ballusztrád két oldalán áll, a turisták ügyet se vetnek rájuk, hanem a kőpárkányhoz támaszkodva csak a tó vizét és a Vajdahunyadvár tornyait fotózgatják lelkesen - legalábbis most szombaton én voltam az egyetlen, aki a delfineket, hogy ne mondjam: a jobb sorsra érdemes delfineket észrevettem (mit észrevettem? egyenesen miattuk gyalogoltam körbe a ligetet) és igyekeztem megörökíteni. Ők azok:

Egyébként pedig ez az ezredik bejegyzés, mióta blogspotos lettem, nagyjából három év és három hónap óta. Sokat törtem a fejem, ahogy közeledett az ezres szám, hogy mivel is ünnepeljek? Aztán arra jutottam, hogy olyant teszek ide, ami nem üt el az eddigiektől, de mégse könnyűcske-poénos-vicces, hanem nekem és tán másoknak is érdekes, amiben örömünket leljük. Legyen hát valami a városról, a városból, valami, ami kevéssé ismert, amit már régóta terveztem. Így lettek a delfinek. Én szeretem őket, szeressétek hát és ha arra jártok, úgy nézzetek rájuk, mint ismerősökre, akik ugyan nem oda születtek, ahol most láthatók, de legalább megmaradtak.

Nem hittem el, hogy amint az ismertető szövege mondja, egész estés ez a mahjongg, amit találtam. Pedig tényleg. 16 szintig jutottam, akkor fogyott el az összes életem, de már épp ideje volt, mert mindjárt holnap lesz.

A vakondért aggódóknak üzenem, hogy nem fulladt meg (nem ürge az, hogy kiöntse a víz), nem ment világgá, ellenben ma reggelre újfent végigtúrta a vízelvezető árkot. Viszont ezzel ismét olyan, de olyan finomra porhanyósított első osztályú virágföldet termelt ki nekem, hogy öröm volt ültetni bele a palántáimat.

Nos tehát, az a két pici piros ott a Vértes fölött egyenesen ránk jön, az a nagy piros pedig szintén, hacsak ki nem esi magát a Bakonyban. Most már elég legyen, jó? Megvót a Medárd rendesen, van elég víz a talajban, aratni meg nem tudnak, úgyhogy csókolom, legyen már normális, száraz nyár. Mellesleg nagy mázlim van, hogy hazaértem a nagyvárosból még a tundervetter (copyright by Nagymamám) előtt.

Update: nem este ki magát a Bakonyban, sőt még hízott is, aztán ideért. A vakondom boldog lehet, lesz neki giliszta bőven.

Látom a híradókban, olvasom a hírekben, hogy a napokban nyílik az Erzsébet híd mellett Budapest új létesítménye, az uszálystrand. Bármennyire is újdonságnak tűnik ez nekünk, akik nem találkoztunk még hasonlóval a fővárosban, tévedésben vagyunk, mert már a 19. század húszas éveiben is működött ilyesmi (sőt egyes források szerint már az 1780-as években is), csak akkor még Duna-fürdőnek, korábban úszóiskolának nevezték. Létezett a folyóra épült katonai, majd polgári úszóiskola is, de később egyre több, csupán fürdőzésre szolgáló létesítmény jelent meg a budai és a pesti part mentén, melyek persze szezonális jelleggel működtek, nyáron felépítették őket, a téli jegesedés előtt pedig szétszedték és elraktározták. A lánchídépítő Clark Ádám is kivette részét ezek korszerűsítésében, amikor kidolgozta az úszó fürdők számára a baj esetén percek alatt teljes egészében, egyben kiemelhető, hatalmas fakosárszerű megoldást.

A régi Duna-uszodák persze egészen mások voltak, mint a most nyíló fürdő: ez a mai összekapcsolt uszályokból készül és benne odavezetett ivóvízben úszhat a vendég, míg a régiek egyenesen a folyóba mélyített kosárszerű keretből, meg ráépített, fedett kabinsorból álltak. A régi fényképeken látszik, hogy volt idő, amikor jó néhány fürdőalkotmány szegélyezte mind a pesti, mind pedig a budai partot. Állítólag még a második világháború első éveiben is működött belőlük, mégpedig a Parlamenthez közeli volt az utolsó Duna-fürdő Budapesten.

Ezen az 1884-ben készült fotón jól látszik, milyen is volt egy ilyen építmény - a kép bal szélen a Belvárosi templom két tornyából csak az egyik látszik, mögötte még ott áll a régi városháza (mivel természetesen még nincs Erzsébet híd, a városházát és az egész környéket később a híd építése miatt bontották le), a fürdő pedig nagyjából a mai Irányi (akkoriban Kalap) utca rakparti kijárata előtt ringatózik:

Ezt a szintén 1884-ben készült fotográfiát inkább csak azért mutatom, hogy lássuk, mennyire más külleme volt akkor még a várnak. Mellesleg ott a Lipthay-palota előtt az az Uszoda feliratú tető egy kisebb Duna-fürdőhöz tartozik:

Szép felvétel ez is, 1893-ból, "Donau Baad" - mondja a felirat németül is. A szemben - akkor még - pompázó Várkert-bazárt pedig épp a mi korunkban siratjuk el már évek óta.

Ilyen volt 1887-ben a Margit-híd pesti hídfője melletti fürdő, mint a felirat mutatja a lejáró felett: "Budapest főváros ingyen Duna fürdője" (a szoknyás-kötényes asszonyságok nyilván nem fürdőztek, hanem dolgoztak, a személyzethez tartoztak ugyanis):

Még 1930 körül is volt négy fürdő az Erzsébet hídtól délre:

Aki szereti tüzetesebben vizsgálgatni a régi képeket, érdemes kinagyítani (szándékosan meghagytam őket legnagyobb méretükben), csudákat láthatunk rajtuk, ha jól figyelünk és van türelmünk azonosítgatni a régi épületeket, helyeket, tereket, utcákat a maiakkal. Nekem a legfelső kép a kedvencem, hosszasan el lehet böngészgetni rajta.

Mai pillanatfelvétel: amikor Rettenetes Felhőszörny bekapta a Napot.