Szerintem az élet

Folytassuk a Postamúzeummal, amiről ugyan tudtam, hogy létezik és azt is tudtam, hol van, de be még sosem léptem azon a kapun. Nagy kár, mert lassan a léte is bizonytalan lesz annak a nagy értékű gyűjteménynek, mivel pillanatnyilag azt sem tudják, hol fogják folytatni a működésüket, ha az Andrássy úti Saxlehner-házból kiteszik őket. Pereskednek, de maguk is tisztában vannak vele, hogy kevés a reményük - az egész ház a múzeummal és a másik felében lévő lakásokkal együtt valami rejtélyes új tulajdonos birtokába került, aki, finoman szólva, nem azonosul sem a múzeum, sem a lakók érdekeivel. Szóval, aki szépet akar látni, minél előbb menjen el, mert érdemes. A kapualjban a fal és a lépcsőházban a mennyezet Lotz-freskókkal van tele, maga a múzeum pedig egy olyan régi nagypolgári lakásban található, ahol csodálatos módon minden berendezés épségben maradt, a szépmívű faborítások, a gyönyörű ajtók, a hatalmas tükrök, a kandallók, sőt még eredeti üvegablak is van (egyes vélemények szerint Róth Miksa műhelyéből), melynek mintájára készítették el a többit, egyik szebb, mint a másik. A múzeum anyaga pedig hallatlanul érdekes még annak is, aki különösebben nem érdeklődik a műszaki dolgok iránt.

Mindjárt itt egy tárgy, amelynek kalandos története van: ezt pár éve az ecserin fedezték fel és akkor még csak annyit láttak belőle, hogy biztosan a postával kapcsolatos, de hogy igazából mi lehetett a funkciója, arról fogalmuk sem volt. Megvásárolták, restauráltatták (jóval több pénzért, mint a vételára) és csak később, régi fényképeket nézegetve jöttek rá, hogy az 1896-os millenniumi kiállítás postapavilonjában ilyen embléma volt minden kiállító szekrény homlokzatán.

Ezek pedig a szépségek, lépcsőház, belső terek, ablakok, lámpák, bámulni való látványosságok:

Aztán elballagtam még a Fasorba és megnéztem a református templomot. Kívülről már sokszor láttam, szecesszió népi építészettel keverve, satöbbi, de hogy belülről milyen szép, azt nem hittem volna. Sehol sincs a református templomok puritánsága, gyönyörű, barátságos, hatalmas belső tere van, a kísérő fiatalember (mert ott az volt a módi, hogy minden látogatót egyenként kísértek és nem csoportban) végigvezetett a karzaton, megmutatta a felújításra váró öreg orgonát, aztán egy lépcsőházon keresztül lementünk az udvarra, ahová ugyancsak nem lát be az utcai járókelő - szóval, ott tényleg olyasmit láttam, amit egyébként nem tudtam volna megnézni. Mert egy református istentiszteletre még csak bemehetne az ember, na de nem bámészkodni, járkálni, mindent körbetanulmányozni, azt mégsem illik.
Ilyen a templom belülről (ezek már nem saját képeim, mert valahogy nem volt kedvem a fiút félbeszakítani és zavarni azzal, hogy nem rá figyelek, hanem forgolódva kattintgatok):

Ezután, őszintén szólva, kidőltem, aznapra még egyéb kötelesség is szólított, úgyhogy lemondtam többi tervemről, például a körzőgyárat már nem fogom látni az idén biztosan. Tudtátok, hogy a Molnár utcában van egy körzőgyár? Mert én most hallottam róla először. Nem baj, majd máskor. Lesz még Kulturális Örökség Napok, legalábbis reméljük.