Nem mondom, hogy nem örülök az esőnek, mivel felénk már vagy két hónapja hiánycikk, de tény, hogy a mai napom úgy ahogy volt, borult miatta. Azt terveztem, hogy mosok, teregetek, ebédelek és mire a néptömeg hazatér a mai piacozás és bevásárlás után, én akkor jól bemegyek a faluba és bevásárolok, majd pedig a még mindig érvényes bérletemmel hazabuszozok.
Na, ebből annyi teljesült, hogy kimostam és kiteregettem. Aztán úgy 11 óra tájban nagyon fekete felhő kezdett tornyosulni, úgyhogy résen voltam, lesz-e belőle valami. Lett, ezért összekapkodtam a félig száradt cuccokat és behoztam, gondolván, hogy elvonul a zápor, kisüt a nap és akkor majd visszaviszem őket tovább száradni.
Ehhez még ráadásul 14 fok van odakint, amit a délelőtti napsütésben nem is éreztem, csak a hőmérőn láttam. Az előbb hallom, amint az egyik szomszédasszony átkiabál a másiknak: "Föl lehet venni a bundabugyit!"

Most mindjárt 2 óra, és most szakad csak igazán az eső. Napsütésnek reménye sincs, kiteregetésről szó se lehet, a ruhaféléket már kivasaltam, ne poshadjanak itt nekem estig, a vásárlótúrának pedig azt hiszem, búcsút mondhatok mára. Elég nekem magamat és a szatyrot hazanavigálnom, nemhogy még az esővel is harcoljak út közben. Holnap is lesz nap és a tatár se hajt, úgyhogy bevásárlásra marad a szombat délelőtt.

Most akkor kifújom magam, sokadik kísérlet eredményeképpen fent van a zenedobozban (az egyik) harmadik helyezett, a magyar retrógyűjtemény, jó nosztalgiázást mindenkinek!

Szolgálati közlemény

Legyetek szívesek nyilatkozni, működik-e mostanában a zenedoboz? Mert nem elég, hogy második napja kínlódok a következő adaggal, vagyis a magyar retróval, hiába töltögetem, kódolom, nem és nem szól, de most vettem észre, hogy ez a jelenlegi doboz is csak dísznek van itt. Legalábbis bármelyik zeneszámot akarom lejátszani, csak betölti, egy-két másodpercnyit nyikkan és elhallgat. Pedig úgy örültem, hogy ezzel bár sok meló van, mert gyakorlatilag két különböző tárhelyen kell barkácsolgatni, de alakítható a felülete és jól működik, vagyishogy eddig nálam jól működött.
Szóval, grrr és pfff ... várom a helyzetjelentéseket, köszönöm.

Méghogy vén plázamacska! Plázacicák, sőt cicusok, azok voltunk ott a Duna Plázában a Macifesztiválon. Mert aki képes ezért átszelni a várost (sőt egyesek fél Magyarországot), az gyerek maradt.
Hát, kijátszottuk magunkat. Kerestük, kerestük azt a macit, a pontosan olyan macit, amilyennel gyerekkorunkban játszottunk, akinek nem hosszúszálú plüss bundája volt, hanem rövid, ám mégis selymes mustárszín szőre, dróttal odaerősített üvegszeme, csálé orra és mégis ő volt a legszebb. Kerestük és hasonlókat véltünk is felfedezni, de persze ugyanaz sehol nem volt.
Először kínosnak tűnt, hogy felnőtt létünkre ott nézelődünk, nem titkolt céllal, sőt még fényképezni se átallunk, de amikor sorra csámborogtak velünk szemben, mellettünk, körülöttünk hasonlóan felnőttnek látszó embertársak, akik szintén kifejezetten a tárlók közt nézelődtek mosolyogva és még fényképeztek is, attól kezdve már nem volt ciki, hogy igen, a Macifesztiválra jöttünk, és igenis macikat nézegetünk itten, kérem szépen.
Azt persze nem tudták a többi felnőttek, hogy mi meg is mutatjuk a tisztelt publikumnak, ehun e'!

Hozzáteszek még valamit a hajlakkszórós témához: volt ám egy még primitívebb fajtája is. Úgy kell elképzelni, hogy két kicsi alumíniumcső volt egymáshoz illesztve valami zsanérfélével, 90 fokos szöget zártak be és az egyik szabad csővéget a hajlakkos üvegbe dugtuk, a másik szabad csővéget pedig fújtuk (igen, a pici szánkkal, úgy ám!) és ekkor az összeillesztésnél porlasztva ment a lakk kifele. Ez persze kétemberes meló volt, hiszen az ember a saját fejére nem tudta fújni. Én rajzszakkörös koromban másra is használtam ezt az eszközt, nevezetesen ezzel fújtam a fixálót a szénrajzokra. De szép is volt! Büdös és ragadós. Viszont tizennyolc éves voltam, hát igen.
Sajnos, nem találtam képet erről a bigyóról, hiába kerestem és bár sokáig megvolt nekünk az a bizonyos régi példány, mára már elveszett az idők viharában, pedig szívesen megmutattam volna. Igazi kőkorszaki cucc volt.

Kangától kaptam egy retrócuccos képgyűjteményt és nem bírom ki, hogy egy képet ide ne tegyek rejtvényképpen. Na, mi ez?
(Lehetőleg ne nézzetek utána, mert egyáltalán nem szégyen, ha valaki nem tudja, de tényleg arra vagyok kíváncsi, hogy úgy nagyjából melyik korosztálynak ugrik be - pontosabban: az én korosztályomnál fiatalabbak egyáltalán láttak-e ilyet?)

Ma az idei múzeumi majálison voltam a Múzeumkertben. Voltak sátrak, vásárosok, kajáldák (ehettem volna például szittya pitát, de kihagytam), a gyerekek élvezték a foglalkoztató helyeket, rajzoltak, vágtak, ragasztottak, anyuka-apuka fényképezett), és láttam igazán szép munkákat árusító kézműveseket. Az egész úgy, ahogy volt tavaly valahogy jobban tetszett, pedig most is volt elég sok kiállító (bár vendég talán valamivel kevesebb a tavalyinál), mégsem volt meg az a bizonyos hangulat. Vagy csak belőlem hiányzott, az is lehet.
A rákoshegyieket alig találtam meg, ha nem kelti fel a figyelmemet a rádiómúzeum, nem is fordulok arrafelé, de így véletlenül belebotlottam az Erdős Renée Ház sátrába. Persze vásárfiát is onnan szereztem magamnak: a tavalyi akadémiai Vigyázó-Podmaniczky kiállítás katalógusát, mutatós kivitelben, a hagyatéki leltárral, leírással, szép fotókkal - tehát ennek nálam a helye.
Exmunkahelyem sátrát is láttam, mindössze két kolléga (egyik sem kedvencem) tevékenykedett benne és serkentette kreativitásra a betévedő gyerekeket, én pedig csak elsétáltam előttük és örültem, hogy nem vettek észre. Nem így terveztem - igaz, azt se terveztem, hogy kifejezetten meglátogatom őket - de abban a pillanatban tudtam, hogy semmi kedvem a hogy-vagy-sablonra mosolyogni, mert ha valamire nincs szükségem mostanság, akkor az az, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok. Még el találom mondani, arra pedig se az idő, se a hely ... szóval, jobb ez így.
Aztán végigaraszoltam a Múzeum körúton, mely borzasztóbb, mint valaha, viszont örömmel kaptam le a felújítás alatt álló ELTE-épületet, mert nagyon szép az, ami már készen van belőle.

Idén ugyancsak jól elcsúszott itt nálunk a Szent Flórián ünnepéhez kapcsolódó tűzoltónap, május negyedikéhez képest csak ma került sor a szokásos évi csinnadrattára. Volt víjjogás, szirénázás, dudálás, integetés, a nép mérsékelt számban kitódult, magam fáradságot nem kímélve elgyalogoltam egy messzi sarokra, hogy teljes pompájában örökíthessem meg a nagy vonulást. Itt van tinéktek, igaz, hang nélkül, mert azt nem tud felvenni az én masinám. (Még mindig nem értem, mit keresnek a menet végén a bogárhátú VW-k, dehát nem kell nekem mindent értenem.)

Az előbb ezt a levelet találtam a fiókomban, betűhíven idemásolom, már a nyelvezete miatt is érdekes (ennél még a gugli fordítója is jobban fordít).

Kedves MKB ugyfel ,

Biztonsagi okokbol is felfuggesztettek a fiokjat, egy biztonsagi intezkedes, amelynek celja, hogy megvedjuk Ont es szamla.
Meg kell ujra az adatokat a folyo fizetesi merleg visszaallitja a mukodeset a fiokjat, es megerositi, hogy meg nem volt az aldozatok szamitogepes lopas.
Meg kell ujra adja meg az adatokat a kovetkezo oldalon, hogy az ellenorzesi folyamat soran:
https://www2.mkbnetbankar.hu/[...és itt még folytatódik az url, de töröltem]
Koszonjuk szives egyuttmukodeset.

© MKB Bank Zrt. Impresszum | Adatvedelmi iranyelvek | Jogi nyilatkozat

Mondanom sem kell, nem vagyok MKB ügyfél, sose voltam. Bár, ha a saját két bankom nevében küld valaki ilyet, akkor is harsány kacajjal kívánom őket a fenébe ahelyett, hogy megadnám az adataimat, ez biztos.
Hát, próbálkoznak, próbálkoznak, de nem jött be, bíbibíí ... Mert hülye azért nem vagyok.

Ha lenne twitterem, ma ezt írnám be:

Bekapcsoltam a konvektort. Kell nekem tüsszögve, kötött mellénybe csavarkózva ülnöm, ugye nem? Nahát.

Szerintem, ha valaki kimondja ezt a szót: sajnálom, azt enyhén szólva is túlzás bocsánatkérésnek nevezni. Mert lehet, hogy az angol eredetije, az I'm sorry (ugyanis gyanítom, hogy ebből terjedt el nálunk is bizonyos körökben) angol nyelvterületen megfelel bocsánatkérésnek, de a magyar sajnálom magyar nyelvterületen nem.
Ráadásul számomra ez a mai sajnálom erősen hajaz egy három évvel ezelőtt kiejtett bocsánat-ra. Nem véletlenül, azt hiszem.
Ez politizálás volt, igen.

Az orosz zenedoboz helyén már az új van, Cohen még marad holnapig.

Update vasárnap: pillanatnyilag üresnek mutatja magát mindkét doboz, nem tudom, miért - ellenőriztem, a tárhelyen is rendben ott vannak a fájlok és a myflashfetishen is. Nincs más ötletem, várjunk, majdcsak megjavul.

Update nr. 02: IE-vel rendben, Firefox-szal üres. Szevasz róka, csókoltatlak.

Lassan tessenek elbúcsúzni Cohentől és az oroszoktól, mert jönnek a dobogós második helyezettek. Persze nem azonnal, mert elég lassan lehet feltöltögetni a fájlokat, de emberi számítás szerint úgy szombat táján már új zenék lesznek a dobozban. De csak egy lejátszó lesz, és ha nem szentségtörés, akkor vegyesen szól majd belőle a Beatles és a tangóharmonika zene, legalább nem lesz egyhangú.

Életképekkel van tele a fejem mostanában. Például ma is ért egy. Két nő beszélget tőlem két méterre, az egyik jó negyvenes lehet, a másik most töltötte be a negyvenet pár napja (onnan tudom, hogy mondta). Beszélgetnek, hangosan, sőt harsányan. Mindenről, gyerekekről, iskoláról, évekről. Aztán már elválófélben a fiatalabbik rákérdez: "És te dolgozol?" Mire a másik: "Á, nem, már húsz éve nem ... már húsz éve!" - és röhög, nem lehet szebben mondani, igenis röhög. A fiatalabb: "De fizeted a tébét, vagy mi van?" - "Neem, azt fizeti a tanács, minden évben beadom a kérelmet és mindig egy évre meghosszabbíccsák, tudod ..." Majd hozzáteszi: "Minek dolgoznék? A fizetés nem fedezi a cigit se, érted ... a cigit se fedezi!" - és megint röhög, teli szájjal, harsányan röhög.
Én nem. Csak a bicska nyílik ki lassan, nyikorogva a zsebemben.

Ma természetvédők voltunk a szomszéddal: sünit mentettünk. Kint tébláboltam, egyszercsak látom, hogy valami mozog a félig lebontott sufni sarkánál, hát húz ám befelé egy jól megtermett sün. Benéztem, elbújt a faanyagok alatt. Aztán pár perc elteltével megint mozog valami, hát jön ám kifelé, kerüli meg a kútgyűrűt és kocog a fűben, látszott rajta, hogy mindegy merre, csak el innen. Elgyalogolt a kerítésig, végigment szorosan mellette, ameddig csak tudott, én meg tisztes távolból utána, de láttam, hogy nem fog tudni kimenni sehol. Hogy kinyisssam a kaput és kiengedjem, ez nem tűnt jó megoldásnak, mert az első autó alá kerülhetett volna. A kerítés végénél visszafordult és mire eldöntöttem, hogy belépek a lakásba legalább a mobilomért, hogy lefényképezzem, addigra éppen megtalálta az egyetlen rést az elválasztó kerítésen, be is bújt rajta. Szomszédnak átkiabáltam, hogy figyelje, mert Rudi kutya máris felfedezte és ez semmi jót nem ígért, egy rottweiler igen ártalmas tud lenni a sün egészségére. A süni bebújt valami nagylevelű növény alá, a kutya iszonyúan ugrált és bár a virágoskert kerítésén nem mert átlendülni, csak percek kérdése volt, hogy elveszti a türelmét. Egy szó, mint száz, végül a szomszéd belesegítette a komát egy nagy műanyagvödörbe, átadta nekem a kerítésen, én pedig hátravittem a telek végébe nyugalmasabb tájakra és szabadon engedtem.
Ha ezentúl este szöszmötölést-szuszogást hallok a lépcső felől, biztosra vehetem, hogy a saját sünink jött vissza. Remélem, megjegyzi, hogy a kerítésen túl ne merészkedjen, mert nemcsak mi emlékszünk rá, hanem Rudi is.

Mivel már kaptam magánlevélben érdeklődést a vasárnap esti riport témájával kapcsolatban, hátha másokat is érdekel, ideteszem a linket, ahol látható az egész riport (az eleje főleg magáról a cukorbetegségről és a kutatásokról szóló összeállítás, 5:12-nél következik a beszélgetés).

Érdekes élmény, amikor pár perce váratlanul egy gimnáziumi osztálytársam nevét hallom a tévéből: "kedves nézőink, vendégünk ... gyógyszerkutató, jó estét kívánok". Odanézek és tényleg ő az, nahát, ha nem mondják a nevét, sose ismerem föl. De ahogy beszél, a szájmozgása, meg ahogy pislog és amint néha a kezét kissé széttárja magyarázás közben, az már nagyon ismerős negyvenvalahány évvel ezelőttről. A cukorbetegség elleni szer kutatásáról, a legújabb eredményekről beszél, lassan és megfontoltan, mindig ilyen volt a beszédtempója. Az édesapja iskolaigazgató volt a kerületünkben, előbb a polgári iskoláé, aztán amikor azt megszüntették, akkor a rákosligeti fiúiskoláé. Jól ismertük a családot, anyukáink is jó barátságban voltak, emlékszem, még a Balatonon is meglátogatta egymást a két család. P. "laza" gyerek volt, flegma, gyakran szemtelen, nagy dumás fickó. Most meg olyan szeren kísérletezik egy kutatócsoporttal együtt, ami megváltoztathatja a cukorbetegek életét és mint mondta, nem csak a tüneteket enyhítheti, hanem a betegség folyamatába is beavatkozhat, ha minden úgy sikerül, ahogy remélik.
Felnőtt, felnőttünk.

A nagy sikerre való tekintettel még néhány dal került az orosz zenedobozba, csak azok hallgassák, akinek nincsenek averziói mindennel szemben, ami orosz. :rosszallóan fejcsóvál:

Kiegészítésül annyit, hogy a Szulikó nem oroszul hangzik fel, hanem eredeti grúz nyelven, mivelhogy ez egy grúz dal, csak oroszosították. Mert mint tudjuk, a legenda szerint ez volt Sztálin kedvenc dala, de ettől is el lehet vonatkoztatni, amikor szól. Szerintem. Egyébként pedig mindenki azt csinál, amit akar grrrr ...

Gondolnád, hogy két héttel a Múzeumok Majálisa előtt még mindig a tavalyi program van fönt a neten? Pár napja lendültem bele, hogy no, itt a május, megnézem már pontosan, mikor is lesz, milyen intézmények vesznek részt rajta, ki melyik szektorban lesz. Nézem, nézem, jól van, megint kint lesz az Erdős Renée Ház, meg néhány más, ami érdekel, és még meg is jegyeztem magamban, hogy hoppá, ez tavaly is ebben a szektorban volt, jé, ez a másik is ott volt, milyen érdekes. Így böngészgettem a listát, egyeztettem a térképpel, aztán egyszercsak beugrott, hogy hát hiszen az idén nem is szombatra esik május 17-dike! Ellenben tavaly szombatra esett - summa summarum, a tavalyi programot nézegettem már negyedórája oly lelkesen.
Azóta naponta megnézem, hátha ... de nem, kérem szépen, még mindig csak a tavalyi van az oldalon. No comment.

Megállapítottam, hogy bár lassan, de fejlődik az internetes időpontkérés. Amikor több, mint két évvel ezelőtt útlevélkérelemhez megpróbálkoztam vele, semmire se mentem, az okmányirodán nyoma sem volt az előjegyzésemnek, bámultak rám, mint borjú az újkapura és ügyintéztek előjegyzés nélkül. Most viszont, mivel közeleg a személyim lejártának időpontja, újra megkíséreltem a netes időpontkérést és csodák csodája, működött. Belibegtem 15 órára, információpultos kis hölgy belenézett a gépébe és mindjárt látta, hogy interneten jelentkeztem be, hipp-hopp egy másik hölgyhöz irányított, ahol kezdetét vette a procedúra. Vinnem kellett a születési anyakönyvi kivonatomat, mely eléggé saláta állapotban leledzik ennyi év után, ha pedig beleszámítjuk, hogy a háború utáni nyomtatványokban minden volt, csak cellulóz nem, akkor éppenséggel csoda, hogy még egyben van - szóval, leány áttanulmányozta, majd rámnézett és huncutul megkérdezte: "Akar Juliánna lenni?" ... (szerk. megj.: ugyanis két utónevem van, Ágnes Julianna) Mi van??? gondoltam magamban és bambán néztem. Megismételte: "Akar Juliánna lenni, így, á-val?" Ekkor esett le a tantusz. "Miért, á-val van írva?" - kérdeztem. "Igen" - felelte. Na, mondom, még sose vettem észre, de nem, nem akarok Juliánna lenni most már erre a kis időre. A lány visszatolta az iratot és közölte, hogy jó, akkor ő ezt nem is látta. Mondtam neki, hogy már a Julianna is mindig megkeserítette az életemet, mert hivatalos helyeken folyton kikövetelték, hogy a teljes nevemet írjam be, de hogy még ékezetes is legyen, azt már nem. Így aztán maradok Ágnes Julianna az új személyimben is. Ami persze már nem is igazi személyi igazolvány lesz, hanem csak egy kis kártya, erről aztán biztos nem írt volna nótát Bródy, míg ellenben a lapozgatósról bezzeg írt, ugye.
A most lejáró személyim - életemben a harmadik - még lapozgatós, 1994-ben kaptam 15 évre. Már az se volt olyan, mint a régiek, ugyanis már nem írták bele például a munkahelyet, csak a lakcímváltozásaim követhetők belőle. A még régebbi igazolványom olyan sok évig követte az életemet a többszöri hosszabbítások révén, hogy még benne volt a bejegyzés a diplomám megszerzéséről és a munkahelyeimről is, az igen, az még igazi személyi igazolvány volt.

Nos tehát, fent vannak az orosz zenék is egy külön dobozban, de azért ezekről néhány szót idebiggyesztek. Van köztük Alla Pugacsova (Arlekino; Million alyh roz - ez az utóbbi ismerős nálunk is mindenkinek, Millió rózsaszál címen lett sláger magyarul), van egy Sofija Rotaru-dal (A muzyka zvuchit), aztán van néhány népdal vagy népdalszerű műdal, ott van a közismert Moszkvaparti esték, van lírai háborús dal (Temnaya noch) és van gyerekdal (Pust' vsegda budet solnce), meg még három dal animációs illetve rajzfilmből. A Cseburáskáról már írtam valamikor régen, abból való a Cseburaska és a Goluboj vagon, a harmadik rajzfilmdal pedig az Ulybka (sajnos, ennek a filmnek nem tudom a címét).
Tisztában vagyok vele, hogy csak néhányan hallgatnak majd bele ebbe a dobozba és nyilván inkább azok, akiknek mondanak is valamit ezek a dalok, emlékeik fűződnek hozzájuk, értik a szöveget, stb. Sok történelmi oka van annak, hogy nálunk eleve negatív fogadtatásra talál maga a szó: orosz, nemhogy még zenét is akarjon hallgatni valaki abból a kultúrából. Жаль, mondhatnám stílusosan, de valóban sajnálatos.

(A hangminőség helyenként gyenge, de nagyon vegyes forrásból valók a zenék, van bakelitlemezről átvett is, meg egyenesen a rajzfilmből lementett is, elnézést a mellékzörejekért.
És nem tudom, mindenkinek világos-e, ezért inkább ideírom, hogy a kerek tárcsán a jobboldali nyilat kell nyomkodni, míg a lista aljára nem érünk, akkor látszik, hány zeneszám is van a dobozban valójában.)

Az izgalom a tetőfokára hág itt a finisben, pillanatnyilag holtversenyben tör előre az orosz zene és Leonard Cohen, mögöttük két orrhosszal nyomul szintén holtversenyben a Beatles és a tangóharmonika, ez igen, ez aztán a harc, kedves nézőink! A holtverseny többszörös, hiszen a harmadik helyért hárman is küzdenek, a magyar retró, Neil Sedaka és Mitch Miller, mi lesz még ebből, ajjaj! Még szűk öt óra és lezárul a verseny, hajrá, aki még nem szavazott, átszabhatja a végeredményt, mindent bele!

Ma már erőt vettem magamon és végre felszereltem a szúnyoghálót, ami nem egyszerű művelet, mert az ablak teteje magas, ráadásul a külső ablaktábla esővetője útban van a szúnyoghálónak. De megbűvészkedtem és most ott fehérlik végre, a rovarok-bogarak pedig így jártak, hehe. Én meg a jól végzett munka örömével megveregettem a vállamat, eldobtam magam és megnéztem egymás után két Magnumot. Hiába, ez van, ezen a szellemi színvonalon állok mostanság, ezért taníttattak anyámék annak idején, Magnum. Néha Família Kft., de azon csak röhögni lehet és nincs mesés hawaii táj, jóképű Tom Selleck és főleg nincs Higgins. Szóval, ha választanom kell, inkább Magnumot nézek.

Kíváncsian követem az eseményeket a szavazódobozban, nem ússzátok meg az oroszokat, azt már látom. De a második és harmadik helyezett is sorra kerül, megígérem.

Nocsak, még a végén az orosz zene győz a dobozban, már gyűjtöm is a hozzávalókat. De csak tessék, tessék szavazni tovább, még semmi sincs kőbe vésve, bármi lehet, fel vagyok készülve minden eshetőségre. Leonard Cohen is jól áll, csak szegény Koncz Zsuzsa árválkodik a nulla szavazatával, dehát a szavazóláda a nép hangját tükrözi, mely előtt mélyen meghajlunk (én legalábbis, de hogy K.Zs. örülne-e, ha tudná, az kétséges).

Nem szép ez tőlem, tudom én, nem szép, hogy ezzel a mingyágyüvök szöveggel egyre csak hanyagolom a blogot. Valamint rá kellett jönnöm, hogy ha én arra várok, amikor majd nem a kezelések határozzák meg a heteimet-napjaimat, hát arra várhatok még egy darabig és addig a blog mégse árvulhat el teljesen, ugyebár. Szóval, tadamtadamm, itt vagyok, csak én, csak most, csak önöknek, mert megérdemlik.
A kezeléseket lelkiismeretesen végigcsináltam, büszke is voltam magamra nagyon, mivel az elején azt hittem, abbahagyom a felénél, de nem, kijártam a négy hetet. És miközben teltek-múltak azok a négy hetek, azalatt egyéb testrészeim robbantak le, de nagyon, úgyhogy kontrollra vissza, dokinéninek óhaj-sóhaj, ő vizsgál, fejcsóvál és ír, mármint a következő tizenöt kezelést egyéb testrészeimre. Most tehát járogatok az újabb sorozatra, a légkör családias, közben a kezelőben szól halkan a SztárFM, mi kell még? Csak azt sajnálom, hogy a tornának vége, mert ott különösen jól éreztem magam, remekül szórakoztunk, beszélgettünk, néha egész traccsparti alakult ki. Viszont újabb büszkeség - ha már más nem dícsérget, legalább én fényezzem magam - szóval, bármilyen hihetetlen, itthon is végighajtom a tornát, ha nem is minden nap, de másnaponként keményen, na persze a négy hét alatt nem volt kunszt úgy megtanulni a gyakorlatokat, sőt a sorrendjüket is, hogy olyan ez már, mint a biciklizés, elfelejteni se lehet.
Most már úgy kértem a fizikoterápián a beosztásomat, hogy azért időnként legyen egy-egy szabadnapom is, ne má' csak a robot minden nap, tehát néha máshova is ki tudjak mozdulni. Ja, és bérletet váltottam a helyi buszjáratra - amely buszjáratot nem úgy kell elképzelni, hogy kiállok a megállóba, aztán majdcsak jön, nem ám, ez naponta csak néhányszor jár és meghatározott menetrend szerint közlekedik (internetről letölt, kinyomtat, megtanul), no és persze nem a megállóban lakom, hanem odáig is jócskán gyalogolnom kell. De ez a gyaloglás még mindig csak a töredéke annak, mintha az egész falut utálkozva átszelném az sztk-ig, szóval, jó ez így, havi 1150-ért a bolondnak is megéri, hát még nekem.

Jelentem, új zene a dobozban: egy kis Bojtorján, vidám is, melankolikus is, mint a tavasz, amiben nyakig vagyunk, hál'Istennek.
Hallgassátok kicsit, aztán majd én is jövök.

Majd jövök ám előbb-utóbb, de mostanában a hétköznapokra alapvetően a kezelésekre járás nyomja rá bélyegét, a fennmaradó időre pedig a tavasz ... akarom mondani, nyár. Az idő pedig minden nap rohan, mire a géphez jutok, már nincs egy ép gondolatom sem. Szóval, inkább harapjátok a jó levegőt, gyűjtsétek a dévitamint, itt úgysincs látnivaló. De majd lesz, csak türelem.

Morgolódnék most egy kicsit, ha már csak annyi eszem van, hogy még mindig itt kuruttyolok, ahelyett, hogy aludnék. Szóval, mi a legkínálkozóbb műfaj a morgolódásra? Jó, persze, a politika, de azt most inkább hagyjuk, mivel mai állapotában szóra sem érdemes. Hanem a hírek, ott mindig találni valami érdekeset.
Például, hogy elfogtak három graffitis srácot, akik éppen Bécsből jöttek haza, merthogy rendszeresen kiruccantak oda is firkálni. Részemről nem sok esetre emlékszem, amikor nálunk graffitiseket rács mögé dugtak (persze volt rá eset, hogy eljárást indítottak valakik ellen, de hogy végül le is csukták-e őket?). Állítom, hogy most is kizárólag azért dobta be magát a magyar rendőrség ilyen akcióba ekkora elánnal, mert az osztrák sógorok kikövetelték, itthon ugyanis nem nagyon foglalkoznak velük. De mert Bécsben is rongáltak - mert igenis, rongálás ez és nem művészet - ezért kénytelenek voltak a nyomukra lelni, le is szedték őket Kelenföldön az egyik nemzetközi gyorsról. Azért kíváncsi lennék majd, hogy valóban nyakukba sózzák-e azt a három évet, amit most emlegetnek, vagy ha már az osztrákok nem figyelnek az eljárás menetére, néhány ejnye-bejnyével elbocsátják őket.

Hurrá, hurrá, tizenhét fok! Most kezdődik az az időszak, amikor a konyhában hidegebb van, mint odakint, ergo: kint kell lenni, nem a konyhában. Kifűrészeltem a tavalyi bodzabokrot, felástam a virágágyás kisebbik felét, elvetettem a tavalyról véletlenül maradt magokat - azért maradtak meg csak véletlenül, mert tavaly ősszel megvetően legyintettem a kihuzkodott büdöskecsonkokra, hogy agyő, drágáim, nekem ugyan nem kelletek, szemétre veletek, mert ugye tavasszal már nem vetek, nem öntözök, hanem szélvészsebesen költözködöm a nagyvárosba. Na és mi van? Itt ért a tavasz, most aztán sürgősen szereznem kell a szomszédtól büdöskemagot, mert szégyenszemre csak oroszlánszájat, meg valami nem-emlékszem-a-nevére hosszú szárú izét tudtam ma vetni. De nem baj, csak a tavasz maradjon, az a lényeg. És még ráadásul holnaptól hosszabbak lesznek a nappalok is, már ami az esti végüket illeti, hát kell ennél több?