Szerintem az élet

Tisztázzunk valamit: én valahogy úgy szoktam meg, hogy a bocsánatkérés feltételezi az illető részéről az őszinte megbánást. Ha én észérvekkel percekig magyarázom, miért is akarok bocsánatot kérni, majd az eszmefuttatás végén teátrálisan kimondom a szót: "bocsánat!" - ez nem bocsánatkérés. Ezt mondhatom akkor, ha a buszon véletlenül rálépek valaki lábára, vagy egy ajtóban összeütközöm vele, de nagy horderejű megbántás esetén, azt hiszem, ez a nullával egyenlő. Abba most ne menjünk bele, kellett-e ez a gesztus, egy ember-e a bűnös, hányan vannak azok, akiknek meg kellene bocsátanunk az adott esetben, de ha már valaki a kényszerítő körülmények hatására rászánja magát, kiáll és - múltbéli kifejezéssel szólva - önkritikát gyakorol, akkor legalább adná meg a módját, akkor legalább éreznénk, hogy mindegy miért, de őszintén megkövetett bennünket és amit mondott, komolyan is gondolta, nem csak egy kipipálandó aktus volt a részéről.
Szóval, csak azt akartam mondani, hogy részemről egyáltalán nem vagyok meghatva. Mert amögött az egy szó mögött megint nem volt semmi. És megette a fene az egészet, ha nekem valakiről minden alkalommal ez a Kundera-idézet jut eszembe:

Ha az ember olyasvalakivel ül szemtől szemben, aki kedves, tisztelettudó és udvarias, nagyon nehéz minduntalan tudatosítania magában, hogy abból, amit az illető mond, semmi sem igaz, hogy semmit sem gondol őszintén.