Szerintem az élet

Jól megmozgatta a publikum fantáziáját az előző pószt, töprengek még kicsit ugyanerről a témáról. Tehát ahogy Rhumel is felvetette, miért írunk blogot? Persze tudom, annyiszor körüljártuk ezt már és annyit szaporítottuk róla a szót, dehát tényleg ez volt nekem is a gondolatom, hogy ha nem akarom, hogy ez meg amaz olvassa, ha titokban akarom írni, akkor minek is írom? Amikor nagyobb konfliktusom volt némely olvasókkal - kevés ilyen volt, de mindig megrengetett - olyankor minden alkalommal arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem írhatom, amit gondolok, ha attól kezdve nem lehetek őszinte, hanem folytonosan valami szűrőt kell működtetnem odabent a fejemben, akkor semmi értelme az egésznek. Aztán az ember megkeményíti a szívét, hogy na nem, nem játszom meg magam, hanem csakis az igazat, stb. - de ez nem mindig megy, szelektálni kell, finomítani kell éppen az olvasók miatt. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen éppen eleget moderálja magát az ember a való világban történő kommunikáció terén is, de amikor egyszerűen nem mersz írni egy napról, egy beszélgetésről, egy eseményről, egy viselkedésről, az már tarthatatlan. Zárt blogot írni, meghívót küldeni azoknak, akiket beengedsz, ez is egy megoldás, de hogy őszinte legyek, én magam statisztikailag biztos kevesebbszer nézem meg a nem publikus kedvenceimet és nem feltétlenül amiatt az egy-két pluszkattintás miatt, hanem mert például éppen egy másik google-fiókba vagyok bejelentkezve és át kellene jelentkeznem, arra meg már nincs időm vagy kedvem.
Szóval, marad a szupertitkos módszer. Azért is, mert most már tényleg izgalmas kísérletnek ígérkezik, hogy milyen közönség téved oda és mennyien és milyen emberek és egyáltalán, na. Itt meg továbbra is elleszünk mi, a régi banda. :-)