Szerintem az élet

Ötven évvel ezelőtt is hasonló, szinte nyárias meleg volt. Nem hétfő volt, hanem szerda és én nyolcéves voltam. Az iskolából, alighogy beérkeztünk, máris hazaküldtek. Otthon, hátul az udvarban a cseresznyefa alatt nagymamám üstben főzte a szilvalekvárt (hogy honnan volt október végén szilva, azt nem tudom, de hogy volt, az biztos).
Aztán a következő napok, hetek: a szobában a rádió, amiből nappal az Egmont-nyitány és hasonló komor klasszikus zene szólt, esténként pedig, jól lehalkítva a Szabad Európa. A bolt, ahol kenyér persze sose volt, de eljött a nap, amikor fejenként öt kiló lisztet adtak, ezért aztán engem is beállítottak a sorba. Számomra sokáig ez az öt kiló liszt valamiféle etalonná vált: igazolva láttam, hogy lám, elbírok egymagam öt kiló súlyt.
November negyedikén aztán apám odatolta a nagy szoba ablaka elé a kétajtós szekrényt. És még ugyanaznap levágtuk a két süldőt, akik szegények az ólban röfögtek és végképp nem számítottak rá, hogy ilyen rövid életűek lesznek. Nem tudták mire vélni a dolgot, pedig világos volt, mint a nap: anyámék tudatában az oroszok bejövetele egyenes úton kapcsolódott össze a zabrálással, ezért aztán zicher ami biztos, inkább soron kivüli disznóölést rendeztek, mintsem az oroszok hajtsák el a két röfit. Húsféle tehát már volt, nagymamám pedig biztosított arról, hogy ő még tud kenyeret sütni is, úgyhogy biztos voltam benne, éhen már nem halunk.
Bár készültünk leköltözni a pincébe is, erre mégsem került sor. Az ablakon sem lőttek be, úgyhogy a szekrény egy idő után visszatolatott a helyére. Később a szomszéd család disszidált, barátnőm nagypapája ugyancsak kiment a határon, az iskolába segélycsomagok érkeztek, nagymamám a MÁV-tól kapott amerikai csomagot, egyébként meg folyt tovább az élet, harmadikos voltam, nyolcéves, de rég is volt ...