Bár fogadkoztam, hogy nem nézek utána, de aztán most mégis utánanéztem. A legbiztosabb keresőszó a tánciskola volt, mert arról mindenképpen szónak kellett esnie a gimnázium első félévét tárgyalván.
Mondjam-é, mit találtam? Talált, süllyedt: egy jó hosszú bejegyzést 2006. szeptember 1-jén a notesz második feléről, a gimi első félévéről. Úgyhogy ha pozitív szemszögből próbálnám nézni ezt a mindentelfelejtős-tyúkeszű mivoltomat, tulajdonképpen hasznomra is fordíthatnám a dolgot, nevezetesen, ha több évre visszalapozva időnként kikapdosnék egy-egy viszonylag jól sikerült régi pósztot és amikor nincs ihletem, egyszerűen betenném és kész.
Arról az 1962-es nyárról viszont tényleg nem írtam 2006-ban sem, tehát tartsunk időrendet, először is jöjjön a folytatás.
Hazatértünk a búcsúkirándulásról és a következő héten június 20-dikán, szerdán lezajlott az évzáró. Ezt írtam be ahhoz a naphoz: Évzáró - bankett. Amikor ezt most olvasom, próbálok visszaemlékezni, hol is volt a bankett, meg hogy milyen volt, de semmiféle emlékképem nem ugrik be róla.
Aztán 25-dikén, hétfőn: Beiratkozás. Azaz beiratkoztam a helyi gimnáziumba. Ez akkoriban még sokkal egyszerűbben ment, mint ma, valamikor a tél végén beadtuk a jelentkezési lapokat és nem ezerféle helyre, hanem csak kettőre vagy háromra. Felvételi a sima gimikben nem volt, csak a valamire szakosodottakban. Apu elkísért a beiratkozásra, ott összetalálkozott ismerős kollégákkal, többek közt Juhász tanár úrral, akinek, mit ad Isten, épp szeptembertől lesz majd új osztálya, ráadásul orosz tagozatos osztály, ahol a második idegen nyelv a latin. Mindketten tudtuk, hogy ez kell nekem és ezzel máris eldőlt, hol a helyem: az első á-ban. Beírtak, örültünk, hazamentünk. Így tanultam én ezután négy évig latint, aminek igen sok hasznát vettem és veszem ma is. Nagyokosok rá két évre aztán központilag kitalálták, hogy minek a latin a magyarnak és slussz-passz beszüntették a középiskolai latinoktatást. Így mire egyetemre kerültem, a magyar szakon az első évi fonetika szemináriumon a többiek, akik két évvel voltak fiatalabbak és a latinoktatásból már kimaradtak, vért izzadtak például a hangképző szervek és a különféle hangok latin neveinek tanulásával, a csoportból mindössze ketten voltunk, akik erőfeszítések nélkül vágtuk a témát, egy szegedi fiú és én.
Ezzel aztán tényleg elfelejthettem az iskolát, legalábbis egy nyár erejéig. A nyár pedig itt volt, de nagyon. A noteszben elfogytak a bejegyzések, egész júliusban kétszer írtam be valamit, egyszer azt, hogy fodrász (nyilván jól levágattam a hajam, de persze úgy, hogy elöl frufrut fésülhessek, ha Anyu nem látja, mert ő mindig azt szerette, ha "látszik az a szép, magas homlokod", én meg kifejezetten utáltam, ha látszik az a szép magas homlokom, no meg Audrey Hepburn-nek is frufruja volt és ez igen sokat nyomott a latban), egy vasárnap, július 13-dikán pedig ezt:
Picivel sétáltunk. Eső.
Pici a barátnőm volt, többször is írtam már róla, ő az, aki már hatéves korunkban, elsőben az első napon "kiválasztott" engem, amikor a terembe lépvén tétován megálltam. Annyira élénken emlékszem a jelenetre, ahogy mindjárt az ajtó melletti utolsó padsorból kikúszott egy tömzsi kislány, emlékszem, világoskék kardigán volt rajta az elején kis színes virághímzéssel, majd azt mondta: gyere, ülj ide mellém! Így lettünk barátnők Erzsivel, akit mindenki Picinek becézett, pedig később megnőtt ő is, elbírta még azt a hatalmas tangóharmonikát is, amire a szülei taníttatták. Már kicsi korában jobban rajzolt mindegyikünknél, a képzőművészeti gimnáziumba került és bár én a helyi gimnáziumba jártam, a szoros kapcsolat végig megmaradt. Hétvégeken összejártunk, iskolai szünetekben együtt néztünk kiállításokat, ami neki kötelező volt, nekem meg szórakozás. Amikor leérettségiztünk és egyikünket se vették fel sehová, munka után együtt jártunk varrótanfolyamra, meg egy kerületi képzőművész körbe rajzolni. Aztán én mégis egyetemre kerültem, ő meg férjhez ment, született öt gyermeke és ma már tizenöt unokája van.
Tehát ezek szerint vele sétáltunk azon a vasárnapon is, amint ez gyakran előfordult. Talán bementünk a ligeti cukrászdába, talán ettünk egy krémest vagy tátracsúcsot, így szoktuk ugyanis, ha volt rá pár forintunk. Ha nem volt, akkor csak mentünk, mentünk és beszélgettünk.
Ettől kezdve szeptemberig nincs egyetlen bejegyzés sem. Van viszont a notesz végén egy kétoldalas lista, tanulságos korrajzként egy tizennégy éves bakfistól (akkor még nem tinik voltunk) 1962-ből a késő utókornak (és persze muszáj lesz majd minduntalan közbekotyognom):
Holmik a nyaraláshoz
blúzok: nylon, fehér, drapp, kék frottír, fehér frottír [próbálom kitalálni, milyen volt ez a két különböző színű frottír blúz, de nem emlékszem, pedig több akkori ruhámat most is látom lelki szemeimmel - a nejlon blúzt fehér volt, R. néni varrta a szomszéd utcából, az volt az ünneplő blúzom, könyékig érő ujja volt, méghozzá enyhén puffos, bár én utáltam a puffos ujjat, de ez anyagánál fogva alig látszott annak, ugyanis szerencsére nem volt tartása neki. Izzadni viszont remekül lehetett benne.]
szoknyák: piros pettyes, kék pettyes, alsószoknya [hát igen, az alsószoknya! fehér vászonból, lent legalább húsz centi széles húzott fodorral és keményítve ám az egész!]
egyéb: short, fürdőruha, két fehér zokni, kötöttkabát, kendő, mackóruha, esőkabát, fürdősapka, harisnya, zsebkendők, fehérnemű [hogy mire kellett a fürdősapka a Balatonhoz, fogalmam sincs és arról sem, hogy miért nem írtam föl a vietnámi papucsot, ami olyan volt, mint ma ez a lábujjközti két pánttal ellátott izé, csak olcsóbb.]
[végül némi sorköz kihagyása után, talán szintén az egyéb kategóriához szánva odaírtam a következőket:]
Tüskevár, 2 füzet, ceruza, toll, radír, olló, cérna, tűk, gyűszű [a Tüskevárt biztos, hogy már nem először olvastam akkor, mert jóval korábban került először a kedvenc könyveim közé, de azért érdekes, hogy azt vittem nyaraláshoz, a két füzettel nem tudom, mi volt a szándékom, a gyűszű pedig nem nekem kellett, mert én sose szerettem, nem is használtam, Anyu ellenben mindig gyűszűvel varrt.]
Hogy hol nyaraltunk azon a nyáron, már nem emlékszem, de szinte biztos, hogy Zamárdi felsőn vagy Oláhék kicsi házában, vagy Hontiék félig kész nagyobb, több szobás nyaralójában az ő népes családjukkal együtt. Épp nemrég került a kezembe Honti néni szintén hatvanas évekből származó levele, melyben a kiadó szoba árát és paramétereit írja le, napi 20 forintért kaptuk a szobát ágyneművel, de az ágynemű huzat nélkül volt értendő, tehát azt vinni kellett.
Nos hát, ennyit 1962 nyaráról.
Mondjam-é, mit találtam? Talált, süllyedt: egy jó hosszú bejegyzést 2006. szeptember 1-jén a notesz második feléről, a gimi első félévéről. Úgyhogy ha pozitív szemszögből próbálnám nézni ezt a mindentelfelejtős-tyúkeszű mivoltomat, tulajdonképpen hasznomra is fordíthatnám a dolgot, nevezetesen, ha több évre visszalapozva időnként kikapdosnék egy-egy viszonylag jól sikerült régi pósztot és amikor nincs ihletem, egyszerűen betenném és kész.
Arról az 1962-es nyárról viszont tényleg nem írtam 2006-ban sem, tehát tartsunk időrendet, először is jöjjön a folytatás.
Hazatértünk a búcsúkirándulásról és a következő héten június 20-dikán, szerdán lezajlott az évzáró. Ezt írtam be ahhoz a naphoz: Évzáró - bankett. Amikor ezt most olvasom, próbálok visszaemlékezni, hol is volt a bankett, meg hogy milyen volt, de semmiféle emlékképem nem ugrik be róla.
Aztán 25-dikén, hétfőn: Beiratkozás. Azaz beiratkoztam a helyi gimnáziumba. Ez akkoriban még sokkal egyszerűbben ment, mint ma, valamikor a tél végén beadtuk a jelentkezési lapokat és nem ezerféle helyre, hanem csak kettőre vagy háromra. Felvételi a sima gimikben nem volt, csak a valamire szakosodottakban. Apu elkísért a beiratkozásra, ott összetalálkozott ismerős kollégákkal, többek közt Juhász tanár úrral, akinek, mit ad Isten, épp szeptembertől lesz majd új osztálya, ráadásul orosz tagozatos osztály, ahol a második idegen nyelv a latin. Mindketten tudtuk, hogy ez kell nekem és ezzel máris eldőlt, hol a helyem: az első á-ban. Beírtak, örültünk, hazamentünk. Így tanultam én ezután négy évig latint, aminek igen sok hasznát vettem és veszem ma is. Nagyokosok rá két évre aztán központilag kitalálták, hogy minek a latin a magyarnak és slussz-passz beszüntették a középiskolai latinoktatást. Így mire egyetemre kerültem, a magyar szakon az első évi fonetika szemináriumon a többiek, akik két évvel voltak fiatalabbak és a latinoktatásból már kimaradtak, vért izzadtak például a hangképző szervek és a különféle hangok latin neveinek tanulásával, a csoportból mindössze ketten voltunk, akik erőfeszítések nélkül vágtuk a témát, egy szegedi fiú és én.
Ezzel aztán tényleg elfelejthettem az iskolát, legalábbis egy nyár erejéig. A nyár pedig itt volt, de nagyon. A noteszben elfogytak a bejegyzések, egész júliusban kétszer írtam be valamit, egyszer azt, hogy fodrász (nyilván jól levágattam a hajam, de persze úgy, hogy elöl frufrut fésülhessek, ha Anyu nem látja, mert ő mindig azt szerette, ha "látszik az a szép, magas homlokod", én meg kifejezetten utáltam, ha látszik az a szép magas homlokom, no meg Audrey Hepburn-nek is frufruja volt és ez igen sokat nyomott a latban), egy vasárnap, július 13-dikán pedig ezt:
Picivel sétáltunk. Eső.
Pici a barátnőm volt, többször is írtam már róla, ő az, aki már hatéves korunkban, elsőben az első napon "kiválasztott" engem, amikor a terembe lépvén tétován megálltam. Annyira élénken emlékszem a jelenetre, ahogy mindjárt az ajtó melletti utolsó padsorból kikúszott egy tömzsi kislány, emlékszem, világoskék kardigán volt rajta az elején kis színes virághímzéssel, majd azt mondta: gyere, ülj ide mellém! Így lettünk barátnők Erzsivel, akit mindenki Picinek becézett, pedig később megnőtt ő is, elbírta még azt a hatalmas tangóharmonikát is, amire a szülei taníttatták. Már kicsi korában jobban rajzolt mindegyikünknél, a képzőművészeti gimnáziumba került és bár én a helyi gimnáziumba jártam, a szoros kapcsolat végig megmaradt. Hétvégeken összejártunk, iskolai szünetekben együtt néztünk kiállításokat, ami neki kötelező volt, nekem meg szórakozás. Amikor leérettségiztünk és egyikünket se vették fel sehová, munka után együtt jártunk varrótanfolyamra, meg egy kerületi képzőművész körbe rajzolni. Aztán én mégis egyetemre kerültem, ő meg férjhez ment, született öt gyermeke és ma már tizenöt unokája van.
Tehát ezek szerint vele sétáltunk azon a vasárnapon is, amint ez gyakran előfordult. Talán bementünk a ligeti cukrászdába, talán ettünk egy krémest vagy tátracsúcsot, így szoktuk ugyanis, ha volt rá pár forintunk. Ha nem volt, akkor csak mentünk, mentünk és beszélgettünk.
Ettől kezdve szeptemberig nincs egyetlen bejegyzés sem. Van viszont a notesz végén egy kétoldalas lista, tanulságos korrajzként egy tizennégy éves bakfistól (akkor még nem tinik voltunk) 1962-ből a késő utókornak (és persze muszáj lesz majd minduntalan közbekotyognom):
Holmik a nyaraláshoz
blúzok: nylon, fehér, drapp, kék frottír, fehér frottír [próbálom kitalálni, milyen volt ez a két különböző színű frottír blúz, de nem emlékszem, pedig több akkori ruhámat most is látom lelki szemeimmel - a nejlon blúzt fehér volt, R. néni varrta a szomszéd utcából, az volt az ünneplő blúzom, könyékig érő ujja volt, méghozzá enyhén puffos, bár én utáltam a puffos ujjat, de ez anyagánál fogva alig látszott annak, ugyanis szerencsére nem volt tartása neki. Izzadni viszont remekül lehetett benne.]
szoknyák: piros pettyes, kék pettyes, alsószoknya [hát igen, az alsószoknya! fehér vászonból, lent legalább húsz centi széles húzott fodorral és keményítve ám az egész!]
egyéb: short, fürdőruha, két fehér zokni, kötöttkabát, kendő, mackóruha, esőkabát, fürdősapka, harisnya, zsebkendők, fehérnemű [hogy mire kellett a fürdősapka a Balatonhoz, fogalmam sincs és arról sem, hogy miért nem írtam föl a vietnámi papucsot, ami olyan volt, mint ma ez a lábujjközti két pánttal ellátott izé, csak olcsóbb.]
[végül némi sorköz kihagyása után, talán szintén az egyéb kategóriához szánva odaírtam a következőket:]
Tüskevár, 2 füzet, ceruza, toll, radír, olló, cérna, tűk, gyűszű [a Tüskevárt biztos, hogy már nem először olvastam akkor, mert jóval korábban került először a kedvenc könyveim közé, de azért érdekes, hogy azt vittem nyaraláshoz, a két füzettel nem tudom, mi volt a szándékom, a gyűszű pedig nem nekem kellett, mert én sose szerettem, nem is használtam, Anyu ellenben mindig gyűszűvel varrt.]
Hogy hol nyaraltunk azon a nyáron, már nem emlékszem, de szinte biztos, hogy Zamárdi felsőn vagy Oláhék kicsi házában, vagy Hontiék félig kész nagyobb, több szobás nyaralójában az ő népes családjukkal együtt. Épp nemrég került a kezembe Honti néni szintén hatvanas évekből származó levele, melyben a kiadó szoba árát és paramétereit írja le, napi 20 forintért kaptuk a szobát ágyneművel, de az ágynemű huzat nélkül volt értendő, tehát azt vinni kellett.
Nos hát, ennyit 1962 nyaráról.
(folyt. köv.)
6 megjegyzés:
Én nem tudom, milyen mániája lehetett ez az akkori édesanyáknak, de nekem is szó szerint ugyanezt mondta mindig a mamám: "látszik az a szép, magas homlokod"! :) Valóban magas volt, utáltam is nagyon. Mikor már én dönthettem a frizurámról, olyan hosszú frufrut hordtam, hogy alig láttam ki alóla, az volt a pulikutya frizurám (apukám szerint).
Nylon blúz..., jaj, az volt az én ünneplő blúzom is. Alsószoknyámat annyira kikeményítette anyukám, hogy megállt a földön. Hihetetlen, miket fölvesz az ember lánya, hogy szép legyen! :)
Latin-orosz szak, ez is stimmel. Felvételi az egyetemre, helyhiány miatt nem vettek fel, majd Pici útját választottam, csak nálam két gyerek és öt unoka a végeredmény. :)
Nem folytatom, mert olyan hosszú lett így is a megjegyzésem, hogy akár a saját blogomban megírhattam volna bejegyzésként. :)
De nagyon jó az emlékeket felidézni! Bikfic, ezer köszönet érte.
Félcédulát ma is írok, és nemcsak utazáshoz!:))Nagyon jó és szívderítő olvasgatni itt Nálad, Bikfic!:)
Annyi minden eszébe jut az embernek. (És annyi mindenről kiderül, hogy nem. Pl. mi volt a gimis felvételin, volt-e, stb. A beiratkozásról még él bennem vmi halvány kép)
Bár nekem 62-ben (6 évesen)talán még nem volt alsószoknyám... voltak viszont keményített, habos-fodros vállpántú köténykéim, amik másodpercek alatt piszkosak lettek :)
Ja, a magas homlok lemaradt. Nekem a szüleim (mindketten!) és a nagyanyám IS ezt ismételgette a frizura kapcsán mindig.:)
A "Tüskevár" nekem is kedvencem volt, sokszor elolvastam. Amikor a film megjelent, csalódtam, mert szebb volt, jobb volt a képzeletemben...
Nálunk a gimiben volt még egy olyan osztály kettővel fölöttem, ahol latint tanultak. (1970-74-ig voltam gimis.) Valószínűleg azért, mert abban az évfolyamban 7 párhuzamos osztály volt (= Ratkó-gyerekek), és elfogyott az összes, egyébként oktatott nyelv, hát az utolsó osztály megkapta a latint. :-) No, ezt én csak úgy gondolom, az igazi okot nem tudom. A mi évfolyamunkban már nem volt latinos osztály, és azt hiszem, eggyel fölöttünk sem. Német, angol, orosz tagozatos osztályok voltak, valamint második nyelvként volt még a francia meg a spanyol. Ezek a nyelvek voltak a mi évfolyamunkban. Felvételi a mi időnkben sem volt. Két helyre lehetett beadni a jelentkezést nyolcadikban, valamikor télen, áprilisban jött a válasz, júniusban kellett beíratkozni.
A "Pici"-t sose tudtam :)
Emlékszel G. Emi osztálytársamra? Nálunk ő volt a legeslegmagasabb, és "Kicsi" volt a "hivatalos" beceneve. Gondolom, azért kapta, mert otthon ő volt a húg.
Megjegyzés küldése