Szerintem az élet

Retrózzunk még egy kicsit. Ugyanabban a régi kis füzetben találtam ám még képeket, például a rákosligeti pedagógus szakszervezeti klubházról. A legnagyobb helyisége több célt is szolgált, például körben a falakhoz erősített polcokról szépen betűrendbe rakott könyveket lehetett kölcsönözni A. Bandi bácsitól, aki a könyvtárat kezelte, aztán bizonyos délutánokon ott tartották a zeneórákat, én is ott szenvedtem a hegedűórákon, és abban a teremben volt minden tanév végén a hangszeres vizsga is. A klubházhoz tartozott egy teniszpálya, melyet keményebb teleken korcsolyapályává alakítottak némi vízzel való feleresztés után.

Aztán itt van egy életkép a rákosligeti óvodából, melyhez nekem személy szerint semmi közöm (nem jártam egyáltalán óvodába, volt nagymama-nagypapa, akik vigyáztak rám). Szépen fésülve ülnek a kis manók a magasszárú cipőikben és pislognak ijedten a fényképészre. Felhívom a figyelmet a minimál stílust képviselő játékkredencre, játéktűzhelyre, fa babakocsira, kicsi sámlira, kis hokedlikre - és ezt nem azzal a felhanggal mutatom, hogy micsoda szörnyű dolguk volt akkortájt a kicsiknek a mai bezzegikeás, dizájnos, flancos cuccokkal ellentétben, hanem olyan melengető érzés ugyanolyan berendezést látni, mint amivel pár év múlva mint óvónéni találkoztam a kerület másik három óvodájában, melyekben volt szerencsém dolgozni. Merthogy 1966-68-ban is ugyanilyen felszerelés volt az óvodákban, sőt időnként még le is ültem közéjük az ugyanekkora kis székekre, ami ma már teljesen hihetetlennek tűnik, de akkoriban még simán ment. :-)

És végül egy korabeli buszjárat, ami Rákoskeresztúrról ment Pécelre akkoriban. Meghagytam a szöveget is a képhez és az abban említett Maribuszról ideillesztek egy pár évvel ezelőtti újságcikket, mely nálam jobban magyarázza el, mi is volt a Maribusz. Én már nem is emlékezhetnék ár, annyira öreg még nem vagyok, de a szüleim még emlegették, hogy a negyvenes évek végén utaztak vele Rákoshegyről Kőbányára.

"A két világháború közötti időszakban jött létre a Kovács Mihály által alapított rákoshegyi közlekedési társaság. Kovács a múlt század húszas éveinek elején a Magyar Királyi Kereskedelemügyi és Közlekedési Minisztérium által meghirdetett pályázatra jelentkezett. Az engedély megszerzésével és az első jármű beszerzésével megalakult a „Kovács Mihály Autóbusz Vállalat”. Az autóbuszokat, amelyek száma a negyvenes évekre már négyre emelkedett, Mercedes-motorral és a mátyásföldi Úri testvérek karoszszériájával készítették. Az utasokat a rákoshegyi Rákóczi Ferenc utca és a kőbányai Részvényserfőző közötti útvonalon szállította a családi vállalkozás, amelyen a kalauzi teendőket Kovács Mari néni, a tulajdonos nővére látta el. A fekete klottköpenyben dolgozó, alacsony, zömök termetű, ám fürge jegykezelő asszony közkedvelt személye inspirálta az embereket arra, hogy a vállalkozás járműveit egyszerűen Maribusznak becézzék. Egy idő után legendák szőtték körül személyét, többen úgy gondolták, a vállalkozás maga is Mari néni tulajdona. Tény, hogy ha vele előre egyeztetett, még a késő utast is megvárta a busz, vagy kívánságra rendkívüli megállót iktatott be egyes porták előtt, de nála előfordulhatott az is, hogy valaki hitelbe utazott. Egy 1938-ban kézzel írott menetrend szerint az első járat naponta reggel negyed hétkor, az utolsó pedig este fél kilenckor indult a Rákoshegyről, míg Kőbányát kilenckor hagyta el az utolsó busz. A Maribusz napközben általában másfél óránként járt."

(Forrás: Magyar Nemzet 2002.05.28)