Szerintem az élet

Ilyen volt 1860-ban a Lánchíd pesti hídfőjének környéke. Ott működött ugyanis a Dunagőzhajózási Társaság folyami teherkikötője, a raktárak a mai Roosevelt tér teljes hosszában elfoglalták a rakpartot és a tér egy részét. Korábban magát a rakpartot is a Társaság építette ki, ez része volt a Pestet sújtó nagy árvizek elleni védekezésnek, a Duna-szabályozási programnak.
A hídfőtől északra eső terület szépséges vaskerítésének kapuit sárkányfigurák őrizték ...

... a hídfőtől délre elterülő rész kapuit pedig két-két összefonódó delfinből álló szobrok díszítették:

A sárkányok közül egy ma a Kiscelli Múzeum bejárata előtt árválkodik, kettő állítólag a Vidám Parkba került.
A delfinszobrok közül pedig kettő a városligeti tó mellett egy kő-ballusztrád két oldalán áll, a turisták ügyet se vetnek rájuk, hanem a kőpárkányhoz támaszkodva csak a tó vizét és a Vajdahunyadvár tornyait fotózgatják lelkesen - legalábbis most szombaton én voltam az egyetlen, aki a delfineket, hogy ne mondjam: a jobb sorsra érdemes delfineket észrevettem (mit észrevettem? egyenesen miattuk gyalogoltam körbe a ligetet) és igyekeztem megörökíteni. Ők azok:

Egyébként pedig ez az ezredik bejegyzés, mióta blogspotos lettem, nagyjából három év és három hónap óta. Sokat törtem a fejem, ahogy közeledett az ezres szám, hogy mivel is ünnepeljek? Aztán arra jutottam, hogy olyant teszek ide, ami nem üt el az eddigiektől, de mégse könnyűcske-poénos-vicces, hanem nekem és tán másoknak is érdekes, amiben örömünket leljük. Legyen hát valami a városról, a városból, valami, ami kevéssé ismert, amit már régóta terveztem. Így lettek a delfinek. Én szeretem őket, szeressétek hát és ha arra jártok, úgy nézzetek rájuk, mint ismerősökre, akik ugyan nem oda születtek, ahol most láthatók, de legalább megmaradtak.