Szerintem az élet

Ma természetvédők voltunk a szomszéddal: sünit mentettünk. Kint tébláboltam, egyszercsak látom, hogy valami mozog a félig lebontott sufni sarkánál, hát húz ám befelé egy jól megtermett sün. Benéztem, elbújt a faanyagok alatt. Aztán pár perc elteltével megint mozog valami, hát jön ám kifelé, kerüli meg a kútgyűrűt és kocog a fűben, látszott rajta, hogy mindegy merre, csak el innen. Elgyalogolt a kerítésig, végigment szorosan mellette, ameddig csak tudott, én meg tisztes távolból utána, de láttam, hogy nem fog tudni kimenni sehol. Hogy kinyisssam a kaput és kiengedjem, ez nem tűnt jó megoldásnak, mert az első autó alá kerülhetett volna. A kerítés végénél visszafordult és mire eldöntöttem, hogy belépek a lakásba legalább a mobilomért, hogy lefényképezzem, addigra éppen megtalálta az egyetlen rést az elválasztó kerítésen, be is bújt rajta. Szomszédnak átkiabáltam, hogy figyelje, mert Rudi kutya máris felfedezte és ez semmi jót nem ígért, egy rottweiler igen ártalmas tud lenni a sün egészségére. A süni bebújt valami nagylevelű növény alá, a kutya iszonyúan ugrált és bár a virágoskert kerítésén nem mert átlendülni, csak percek kérdése volt, hogy elveszti a türelmét. Egy szó, mint száz, végül a szomszéd belesegítette a komát egy nagy műanyagvödörbe, átadta nekem a kerítésen, én pedig hátravittem a telek végébe nyugalmasabb tájakra és szabadon engedtem.
Ha ezentúl este szöszmötölést-szuszogást hallok a lépcső felől, biztosra vehetem, hogy a saját sünink jött vissza. Remélem, megjegyzi, hogy a kerítésen túl ne merészkedjen, mert nemcsak mi emlékszünk rá, hanem Rudi is.