Szerintem az élet

További reklamációk elkerülése végett megpróbálom összefoglalni az elmúlt hetemet, mely alatt eléggé el nem ítélhető módon elhanyagoltam a blogot. Szóval, összefoglalnám én, ha fel tudnám idézni, mi is volt múlt szerda óta ... volt jelentkező a házra, vártam is, aztán lemondta, mert beteg lett. Volt lomtalanítás a szokásos, napokig tartó népvándorlással, ütött-kopott autók, szekerek, csacsifogatok, de főleg biciklis lomvadászok zörögtek, csörögtek, egymással üzleteltek, bekiabáltak csókolom, van-e valami stílusban, földből alig kilátszó 8-9 éves fiúcskák rakosgatták, csoportosították a biciklijükön a zsákmányolt kincseket olyan elánnal és makacs kitartással, hogy őket elnézve arra gondoltam, ha tíz-húsz év múlva ugyanilyen kitartóan dolgoznának majd, hát felvirágozna ez az ország. Aztán eljöve a kedd reggel, amikor a szemetes vállalat elszállítja a kikészített lomokat, ekkor utolsó rohamra indultak a fáradhatatlanabbak, majd pedig csend lett, ezen is túl vagyunk, szeptemberig most nyugi lesz, már ami a lomtalanítást illeti.
A múlt héten jártam kettővel ezelőtti munkahelyemen pusztán hobbiból, megállapítottam, mennyire nem szeretek még mindig könyvtárban ülni, sose szerettem, szegedi egyetemi pógár koromban is csak annyi időt voltam hajlandó olvasóteremben senyvedni, amennyit kénytelen voltam, merthogy a folyóiratokban, kézikönyvekben kijelölt kötelező anyagot nem lehetett kikölcsönözni. Mások ott töltötték az életüket, ott tanultak, benne éltek a könyvtárban, de én nem, engem minden zavart, hogy velem szemben ültek, hogy mögöttem ültek, hogy mellettem járkáltak, hogy nyikorgott a szék, hogy nem mozdulhattam, ahogy jólesett volna, szóval villámgyorsan átrohantam az anyagon, kijegyzeteltem és menekültem. Kölcsönözni, katalógusban keresgélni, polcokon böngészgetni, az más, azt mindig szerettem, de az olvasóterem nem az én világom.
Aztán voltam a múlt héten régi hazámban is, megállapítottam, hogy a kerület központja semmit nem változik már hosszú évek óta, bár az autóbuszok számozása és hellyel-közzel útvonala is új volt számomra, nosztalgiáztam régi ismerősökkel, még könyvtárban is jártam, mivel a kerületi helytörténeti kiadványokat másképp sehogy sem lehet elérni. Most aztán csemegézhetek és közben erősen figyelhetem, mikor jár le a kölcsönzési határidő. Kell nekem könyvtárakba bejáratosnak lennem, hát nem volt még elég az a harminc év, amit bennük töltöttem, igaz, nem olvasóként?
És végre elkezdtem levéltárba is járni, ha nem is ódon, vastag falú, hűvös épületbe, hanem modern, biztonsági őrös, csomagmegőrzős, szigorúan szabályozott használatú, tilos-ez-tilos-az helyre, aminek mégis sajátos hangulata van. Mert különleges bukéja van annak a teremnek, ahol sok-sok mikrofilmleolvasó gép világít, surrog, berreg, senki nem beszélget, hanem megszállott tekintetű, egyébként normálisnak látszó emberek suhannak ide-oda, majd pedig leülvén belebújnak egy-egy gép sátrába és szemvörösödésig bámulják a képernyőt, miközben egyik kezükkel időnként tekernek egyet a továbbító tárcsán. Ahol délelőtt tíz óta délután kettőkor néztem először az órámra, annyira belemerültem a régi anyakönyvek sillabizálásába, na, ez az én világom, ezek a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi, lúdtollal írt szövegek, ebben otthon vagyok. Arról nem is szólva, hogy sok-sok számomra lényegtelen távoli oldalági rokonon kívül ma megtaláltam az üknagymamám szüleit, vagyis szépapámat és szépanyámat, akiknek eddig a nevét sem tudtam, sőt a szépanyám pontos adatai is kiderültek: Boldizsár Erzsébetnek hívták, 1787 szeptember 27-dikén született, később pedig férjhez ment Faragó Dömötörhöz, házasságukból született 1821-ben Faragó Anna, aki az üknagymamám lett. Faragó Anna kilenc gyermeket szült, közülük az egyik lett a dédapám és így tovább. Az a pap, aki Anna születését beírta a nagykönyvbe, így aposztrofálta a szülőket: Faragó Döme és Boldizsár Örzse - hát nem gyönyörű?
Nos, hát körülbelül ennyi említésre méltó történt. Az élet egyébként is zajlik, meleg van, megint füvet kéne nyírni, a többiről már nem is beszélve.