Szerintem az élet

Ugorgyunk valami kellemesebb témára. Tegnap olyat tettem, amilyet cirka harminc éve nem: beiratkoztam egy könyvtárba. Ezt így leírni még számomra is nevetséges, mivel az elmúlt harminc évet könyvtárban töltöttem én, csak, hogy úgy mondjam, a túlsó oldalon.
Pár hete kérdezte tőlem valaki, hogy na és, hogy ütöm el azt a rengeteg időmet, például járok könyvtárba? Még a szám is tátva maradt a csodálkozástól, aztán simán kikacagtam az illetőt, mert hiszen nem vagyok én nyugdíjas mámi, aki unalmában eljárogat a helyi fiókkönyvtárba, hogy egy kis szerelmest, vagy kalandost adjanak már neki. Még azt is hozzátettem, hogy eszem ágában sincs, eleget voltam már könyvtárban.
Aztán a múltkor beszélgetés közben felmerült Fehér Klára neve és egyik regénye, Samuval beszélgettünk róla és eközben jutott eszembe, hogy nekem nincs is egyetlen Fehér Klára-könyvem sem, pedig szerettem a regényeit, elbeszéléseit, írásait. Megvenni már biztosan nem lehet, manapság nem adnak ki ilyen "szolíd" irodalmat, nincs rá igény, ugye, de - és itt derengett fel először az eretnek gondolat - könyvtárban, ott nyilván hozzá lehet jutni. Azóta még két-három szerző műveivel kapcsolatban ugrott be időnként ugyanez a gondolat, rágtam, forgattam, barátkoztam vele és végül tegnap kis nóném márkájú hátizsákomat vállamra kanyarítván elügettem a helyi városi könyvtárba.
Volt Fehér Klára nekik, több is. És volt Temesi Feri is (ő évfolyamtársam volt Szegeden), meg Bárdos Pali is (ő tanárom volt Szegeden), sőt Szilágyi Ferenc is (ő gyakori kutató-látogatónk volt az előző munkahelyemen). Kivettem őket. Miközben furcsálkodva tapasztaltam, hogy teljesen elszoktam a szabadpolcos könyvtáraktól, a könyvtári látogatást kizárólag a katalógusszekrénytől indulva tudom elképzelni - aztán amikor elsőre nem jöttem rá, hogy a katalóguscédulán melyik is a leltári szám, akkor felnéztem és homlokomra csapván konstatáltam, hogy mekkora ökör vagyok. Körülöttem ott vannak a polcokon betűrendben, akiket keresek, minek pertyegetem én a cédulákat? Hiába, ahhoz vagyok szokva immár harminc éve, hogy egy könyvtár áll az olvasóteremből, ahol legfeljebb a kézikönyvtár van a polcokon, valamint a raktárból, amely viszont el van zárva az olvasóktól, tehát onnan csak kikérni lehet a könyvet, ehhez pedig katalógusfiók kihúz, cédulákat pertyeget, jelzetet kikeres, kérőlapra kiír, lead, vár, megkap, aláír, elvisz. Ehhez képest a szabadpolcos közkönyvtárban ott a lehetőség, a válogatás, belelapozás gyönyörűsége, hatalmas szabadság! És ahogy járkáltam a polcok között, egyre inkább előjött az az érzés, amit már gyerekkoromban a rákosligeti pedagógus klubház könyvtárában éreztem, amikor Verne-regényeket, Dékány András könyveit, pöttyös könyveket kapkodtam le a polcokról Apagyi Bandi bácsi védő szárnyai alatt, vagy amikor a helyi Szabó Ervin fiókkönyvtárban keresgéltem gimnáziumi dolgozatokhoz szakirodalmat, meg amikor később a Gorkij-könyvtár polcai közt sündörögtem és például Szolzsenyicint is lőttem (Ivan Gyenyiszovics egy napja, szerintem a betiltás előtti utolsó pillanatban) és persze a többi könyvtár, a központi Szabó Ervin, a szegedi Egyetemi és a Somogyi-könyvtár - egész életemet végigkísérték ezek a polcok. Csak az utóbbi harminc évben lettem hűtlen hozzájuk.
Gyorsan kijelentem, én nem vagyok könyvtáros, nem ennek készültem, nem ezt tanultam. Ezt a kifejezést magamra vonatkoztatva sose használom, kizárólag akkor, ha hivatalos helyen hivatalos hangon megkérdezik: "Foglalkozása?" - na, akkor kelletlenül kimondom, mert hát mit tegyek, ezt kell beírni. De nem vagyok könyvtáros, csak könyvtárban dolgoztam harminc évig. Nem a pult mögött álltam, nem szolgáltam ki olvasókat, legalábbis közvetlenül nem, csak a munkámmal, amit végeztem.
Én olvasó vagyok. Polcokat fürkésző, könyveket leemelő, beleolvasgató, magában somolygó, lazán válogató, kincsekkel távozó olvasó. És már az is maradok mindhalálig.