Nagy menetelés volt ma. Elmentem a Kiscelli Múzeumba. Amikor a Bécsi útról bekanyarodván megláttam, milyen úton kell felkapaszkodnom, megbántam azt is, hogy megszülettem. Merthogy a lépcsőnek nem látszott a vége, harminc fok volt, égetett a nap, meg aztán mozgásszervileg sem igazán vagyok hegymászásra hitelesítve. Ha előre tudom, hogy a Kiscelli Múzeum hegyen van, örökre kimarad ez az élmény az életemből, mert eszembe sem jut elindulni. Na de már benne voltam nyakig, vissza nem fordulok, gondoltam magamban, mert akkor soha nem látom meg Bäck Manci fotókiállítását.
Ja, hogy ki volt az a Bäck Manci? Én is így értetlenkedtem, amikor először találkoztam a nevével, pedig olvasmányaim során fotósokból találkoztam már néhánnyal, de Bäck Mancival még soha. Nagyon tudott fényképezni ez a hölgy, aki élete nagyobb részét Szegeden töltötte és főleg a két háború közti időszakban tevékenykedett, megörökített sok híres és kevésbé híres művészt, táncost, színészt, költőt, civil személyt, valamint szegedi városrészleteket. Megért 98 évet, melyből az utolsó majd' negyven esztendőben teljesen letette a fotómasinát: 1950-től soha többé nem készített fényképeket. Szegeden már felfedezték Bäck Mancit, ott már rendeztek műveiből tárlatot két évvel ezelőtt, de a tágabb értelemben vett nagyközönség előtt még mindig ismeretlen.
Ha már ott voltam, persze megnéztem, amit csak lehetett: a festményeket, szobrokat (a budavári Szentháromság-szobor embernagyságú alakjai például egy óriási termet foglalnak el), nyomdagépek kiállítását, na és persze a pest-budai látképeket, térképeket, litográfiákat.
Ami pedig a legnagyobb meglepetés volt, az az épület alsó szintjéről megközelíthető tizennyolcadik századi templomrom, mely eredetileg a trinitáriusoké volt a körülötte épült kolostorral együtt. A kolostorból később Schmidt-kastély lett, a templom pedig végleg rom maradt. Pedig mint olvasom, annak idején fénykorában Maulbertsch festette oltárképe volt, szobrai és mellékoltárai voltak - mindez lassan pusztult és úgy látszik, mai modern korunkban sem volt lehetőség a helyreállításra, hogy ismét templom legyen. Most kiállítóhely és időnként hangversenyek színhelye ez a hatalmas, tiszteletet parancsoló helyiség, amely bazilikának is beillenék.
Summa summarum, mindenkinek csak ajánlhatom a Kiscelli Múzeumot. De kocsi nélkül csak az induljon útnak, akiben van ambíció a hegymászásra.
Ja, hogy ki volt az a Bäck Manci? Én is így értetlenkedtem, amikor először találkoztam a nevével, pedig olvasmányaim során fotósokból találkoztam már néhánnyal, de Bäck Mancival még soha. Nagyon tudott fényképezni ez a hölgy, aki élete nagyobb részét Szegeden töltötte és főleg a két háború közti időszakban tevékenykedett, megörökített sok híres és kevésbé híres művészt, táncost, színészt, költőt, civil személyt, valamint szegedi városrészleteket. Megért 98 évet, melyből az utolsó majd' negyven esztendőben teljesen letette a fotómasinát: 1950-től soha többé nem készített fényképeket. Szegeden már felfedezték Bäck Mancit, ott már rendeztek műveiből tárlatot két évvel ezelőtt, de a tágabb értelemben vett nagyközönség előtt még mindig ismeretlen.
Ha már ott voltam, persze megnéztem, amit csak lehetett: a festményeket, szobrokat (a budavári Szentháromság-szobor embernagyságú alakjai például egy óriási termet foglalnak el), nyomdagépek kiállítását, na és persze a pest-budai látképeket, térképeket, litográfiákat.
Ami pedig a legnagyobb meglepetés volt, az az épület alsó szintjéről megközelíthető tizennyolcadik századi templomrom, mely eredetileg a trinitáriusoké volt a körülötte épült kolostorral együtt. A kolostorból később Schmidt-kastély lett, a templom pedig végleg rom maradt. Pedig mint olvasom, annak idején fénykorában Maulbertsch festette oltárképe volt, szobrai és mellékoltárai voltak - mindez lassan pusztult és úgy látszik, mai modern korunkban sem volt lehetőség a helyreállításra, hogy ismét templom legyen. Most kiállítóhely és időnként hangversenyek színhelye ez a hatalmas, tiszteletet parancsoló helyiség, amely bazilikának is beillenék.
Summa summarum, mindenkinek csak ajánlhatom a Kiscelli Múzeumot. De kocsi nélkül csak az induljon útnak, akiben van ambíció a hegymászásra.
10 megjegyzés:
Örülök, hogy tetszett. Meg, hogy nem kérdezted előre, mert akkor visszariadtál volna. Nagyon régen jártam arra. Nincs kedved ismételni? ;)
Nincs autónk, akkor én ezt kihagyom. Én tuti, hogy visszafordultam volna! :) Ezekkel a lábakkal!
Vackor, nekem volna kedvem (mert például a trinitárius templomot még jobban meg kellene néznem, no meg kihagytam a fotózást is), de csak ha addigra kiderül, hogy ahogy sejtem, hátulról, a Mátyáshegyi út felől a 165-ös busszal is meg lehet közelíteni sokkal egyszerűbben. Kutatok ez ügyben, aztán megbeszéljük. :)
És a fényképek jók? Ha hűvösebb lesz, megnézem én is, sok jót olvastam róla a neten.
Csak a képeseken keresztül, kissé bonyodalmasan lehet kommentelni(nekem csak?). Nincs átállítva valami? Régebben nem csinált ilyet...:(
Kac, hát éppen ez az, hogy eszembe se jutott fényképezni! :(((
A képeseknél én nem vettem észre semmi változást a kommenteknél.
Kissé félrement ez a pár beszéd:)
Én a Beck Manci fotóira gondoltam, hogy jók-e.
Meg, hogy nálad nem tudok kommentelni úgy, mint régen, csak körbe-körbe a képesblogon keresztül. Nincs a kommentablakban a piros mező, amire az elküldésnél kell kattintani. Na, majd, ha jössz...
Hiába, megártott nekem a meleg, Kac! Bocs!
Egyébként jók a Manci fotói. :)
No, most nosztalgiázom, ui. én Óbudán születtem és 15 éves koromig ott laktam. Annak idején sokszor jártunk a Schmidt kastélynál. Több speciális emlékem is van róla. 1. Gyerekkoromban egyszer ott fönt, a kastélytól nem messze szánkóztunk az apuval. Aztán amikor már indultunk hazafelé, azt mondta az apu, ne gyalog menjünk le, hanem szánkóval. Borzasztóan megijedtem, hiszen - ahogy Te is írtad - nagyon meredek az az út, de végül is szánkóval mentünk le a kastélytól a Bécsi útig és szerencsésen túléltük. 2. Van még más emlékem is. Ott volt annak idején a III. kerületi úttörőház (fölfelé menve baloldalon, eléggé fönt már). Nyolcadikban egyszer az egyik osztálytársnőmmel kettőnket fölküldtek oda délutáni ügyeletet tartani, mert aki ott szokott lenni, aznap valamiért nem ért rá. (Hogy miért éppen minket küldtek, az nem derült ki.) Ötig kellett ott ülni és várni, hátha jön valaki postáért vagy egyéb ügyben. Összesen egy ember jött egész délután. És akkor onnan 10 perc alatt (!!!) hazaértem. A Flórián tér mögött laktunk. Szép teljesítmény volt, a hegyről haza futásban, keresztül Óbudán. De "muszáj" volt, mert az "Ötórai tea" című műsorban játszottak egy olyan számot, amelyet föl akartam venni magnóra. Sikerült hazaérni, fölvettem, még ma is megvan. Ha azt a számot hallom, mindig eszembe jut az a futásom. 3. A harmadik emlékem pedig az, hogy mindig ott fönt, az úttörőházban rendezték meg az iskolák közötti kerületi versenyeket, így az orosz versenyt is, amelyen hetedikben és nyolcadikban is indultam és jól is sikerültek. (hetedikben 2., nyolcadikban 1. lettem.)
Akkoriban persze nem zavart az út meredeksége. Ma már biztos fújtatnék jócskán, mire fölérnék. Rég jártam arra.
Samu, most biztos, hogy nem jöhetnétek le szánkóval, mégpedig a rengeteg autó miatt. Folyamatosan zúdul az autófolyam lefelé és fölfelé is, amikor visszafelé jöttem (volna), legalább 10 percet vártam, hogy egyáltalán átjöhessek az úton és elindulhassak lefelé a lépcsősoron. Ráadásul a kanyar miatt nem is látni, jön-e autó felfelé, szóval kész életveszély.
Háát, igen. Az a régi szánkózás valamikor 1960 és 1965 között volt! Az úttörőházi ügyelet meg az 1969/70-es tanévben. A két orosz verseny pedig ugyanebben a tanévben és az előtte levőben. (Ui. 1970-ben fejeztem be az általánost.) Úgyhogy elég régi emlékek ezek. :-) Nem tudtam, hogy most ilyen nagy autóforgalom van ott, a meredek úton. Akkoriban ott nem is jártak autók, csak lent, a Bécsi úton.
Megjegyzés küldése