Szerintem az élet

Tehát Veszprém. Úgy kezdődött, hogy feliratkoztam egy buszos kirándulásra, mindenki ismeri ezeket a termékbemutatós utakat, na, ez is ilyen volt. Gondoltam, a bemutatón majd elmélázok, kibírom azt a kis időt, de legalább kényelmesen és olcsón eljutok Veszprémbe, ahol még soha nem jártam, megnézek mindent, amire jut időm és kész. Én balga! A termékbemutató négyórás (!) volt, déli egy órakor szabadultunk, fél kettőre parkolt le velünk a busz a viadukt alatti parkolóban az állatkert és két drága hotel közelében, akkor kaptunk másfél óra szabad időt, mondván, hogy háromkor indulunk haza. Addig aki akar ebédeljen, aki akar, menjen be az állatkertbe, aki semmit sem akar, maradhat a buszban.
Én, mint született rebellis (és már a szocialista időkben is nem elég közösséginek kikiáltott ember), egy negyedik variációt választottam magamnak: felrohantam a várhegyre. Mázlim volt, mert addigra épp elállt az eső, úgyhogy láthattam Szent István és Gizella szobrát közelről, a panorámát, meg ami ott fent hirtelen megnézhető és még egy kisvendéglőben nagyon olcsón enni is tudtam. Aztán visszaereszkedtem a viadukt alá a buszhoz, majd pedig szerencsésen haza is értem.
Ez volt a nap története dióhéjban. De a lényeg, a lényeg nem ez, hanem az élmény, a felejthetetlen élmény. Nem a városról beszélek, hanem az emberek között szerzett tapasztalataimról. Amikor hazaértem, azt mondtam, hogy minden csoportlélektannal és társadalomlélektannal foglalkozó pszichológusnak, szociológusnak, valamint a társadalmi keresztmetszeteket vizsgáló egyéb szakembernek melegen ajánlom, vegyen részt néhány ilyen úton. Semmit nem kell tennie, csak ott lenni, figyelni, elraktározni és olyan hét nyelven beszélő tanulmányt rittyenthet az élményeiből, hogy minden szakmai testület megnyalja a tíz ujját utána.
A mi buszunkon nálam fiatalabb csak egy házaspár volt, a többiek jóval idősebbek. Amint gurultunk faluról falura és gyarapodott a létszám, kiderült, hogy mindenki ismerőse mindenkinek, ugyanis ezek az emberek szinte mindannyian törzsutasok, ott vannak majdnem mindegyik kiránduláson. A mögöttem ülő asszony például fejből felsorolta a márciusban hátralévő összes út dátumát. Úgy tűnt, nekik ez annyira hozzá tartozik az életükhöz, mint ez enyémhez a blog: élik a mindennapokat, aztán ha eljön a kirándulás napja, felöltöznek szépen, szendvicseket készítenek és fóliába, nejlonzacskóba csomagolják, felülnek a buszra és kikapcsolódnak. Ahogy az egyik, vezető egyéniségnek számító, Sanyi nevű útitárs tömören kifejtette: "... azért jöttünk el, hogy mindent elfelejtsünk".
Kellemes hangulatban, baráti csevej közepette telt az odafelé út. Veszprémbe érvén megálltunk egy hatalmas diákszálló előtt, annak földszinti előadótermében volt a bemutató. Ez volt aztán az igazi lélektani és szociológiai megfigyelések kincsesbányája! Az előadók (Ildikó és Zsolt, testvérpár) profi módon beszéltek lyukat a közönség hasába, de amin először meglepődtem, az volt, hogy a jelenlévők nem apatikusan és majdcsaktúlleszünkrajta-hozzáállással viszonyultak az egészhez, hanem reagáltak, nevettek, kórusban válaszoltak a figyelemfelkeltő kérdésekre, tehát maximálisan engedték magukat bevonni a cselekménybe. Engem az első öt percben még bosszantott ez az egész, aztán átváltottam és elkezdtem magamban mulatni, ez pedig eltartott bensőmben az egész nap folyamán, másképp nem is lehetett volna kibírni. Hogy rosszkor vagyok rossz helyen, ez azonnal világos volt és nyilván kifoghattam volna olyan hangulatomat is, amikor halálra dühöngöm magam, de tegnap nem ilyen napom volt, hanem világraszólóan jól szórakoztam. Kétszer tartottak szünetet, melyek alatt szintén tanulságos tapasztalatokra lehetett szert tenni. A kávéautomata körül tolongók viselkedése, a csoportokba verődöttek élcelődése, mind nagyon érdekes volt, de a leginkább akkor kellett fegyelmeznem magam, amikor visszasétálván az előcsarnokból azt láttam, hogy a terem hátuljában a falhoz tolt felesleges asztalok mellett a teremnek háttal házaspárok ülnek, előttük mintegy ebédhez terítve az elemózsia, szalvéták, nyitott műanyagdobozokban gusztusos sült- és rántotthusik, savanyúság, karéj kenyerek és ők esznek, esznek. Na, ekkor tényleg majdnem felnyerítettem, de úrilány nem röhög, úgyhogy inkább továbbaraszoltam és folytattam tudományos anyaggyűjtésemet. A legdöbbenetesebb az volt, hogy a jelenlévők közül milyen sokan dőltek be a reklámozott cuccoknak, olyannyira, hogy gondolkodás nélkül vásároltak is belőlük. Mondanom sem kell, ezek nem olcsó áruk, az egyik - igen akciós és csak ma, csak önöknek, blablabla - például 165 ezret kóstált, a másik pedig 45 ezerért volt nagyon kihagyhatatlan. És az emberek a szünetben tódultak az asztalhoz fizetni, szerződést kötni aszerint, hogy részletre vették-e a cuccot, vagy készpénzt perkáltak le érte. Tehát ott helyben elhitték, hogy a varázsderékalj meggyógyítja a beteg ízületeket, kitisztítja az erekből a lerakódást és megvéd az infarktustól és agyvérzéstől, leviszi a magas vércukorszintet és egyáltalán, aki ezen fekszik hátralevő életében, az minden betegségből kigyógyul, valamint hogy a masszírozó ülőpárna megszabadítja a férfiakat a prosztatabántalmaktól és nemre való tekintet nélkül mindenkinek helyreigazítja a csigolyadeformációit - nem vicc, ezeket mind részletesen kifejtette és megígérte a meggyőzően hadováló kis hölgy. De nemcsak elhitték mindezt, hanem rögtön képesek voltak pénzt áldozni, beruházni, lekötni magukat többhavi részletfizetésre - szóval, ezt aztán végképp nem hittem volna, hogy ennyi felesleges pénzük van a népeknek.
És ez így ment körülbelül fél egyig, amikor mintegy desszertként kiállt a placcra Zsolt, aki néhány apróságot, krémet, egyebet reklámozott. Amikor egyenként felmutatta a tégelyeket, flakonokat és megkérdezte, tudjuk-e, mi ez, a nép kórusban kiáltotta: lanolin, parfüm, mikroszálas törlő, holttengeri só - számomra pedig újfent kiderült, hogy itt én vagyok az egyetlen zöldfülű (a mellettem ülő pasasnak például már volt otthon szinte minden az aznap bemutatott termékekből, beleértve a masszírozó párnát és a derékaljat is - mellékesen jegyzem meg, hogy az egyik 250 ezerbe, a másik 350 ezerbe kerül! csak azt tudnám, hogy a pasi akkor mi a nyavalyának jött el tegnap).
Amikor pedig Zsolton is túlestünk, eljött a vég, az ajándékosztás, vagyis a teremből kifelé menet egy csaj mindenkinek a kezébe nyomott két kis dobozt, melyek egy ébresztőórát és egy kicsike konyhai mérleget rejtettek. Ezután vittek bennünket az állatkerthez. Itt aztán ismét döbbenet: mint kiderült, a legtöbben bementek az állatkertbe, majd ezután, amikor kiderült, hogy én ezt kihagytam és felmentem a várba, megkérdezték, hogy az hol van (ott magasodott felettünk) és oda mennyi a belépő! Húúú, na mondom magamban, most már épp itt az ideje, hogy hazahúzzunk, ez már nekem is sok, nehogy már én legyek a hülye, mert egy idegen városban nem a bárhol, bármikor megtalálható zooparkba megyek, hanem oda, amit máshol nem láthatok. Aztán végre hazajöttünk. Ez volt, tanulságos volt, de mivel nem vagyok se pszichológus, se szociológus és eképpen nincs szándékomban tapasztalataimból disszertációt írni, ezért aztán legközelebb nagyon figyelek, nehogy még egyszer az Albatros Travellel találjak kirándulni menni, mert még belebotlom megint az ExNatura termékeit reklámozó négyórás előadásba és az nekem már nagyon ártana, azt gyanítom, nem segítene rajtam se a varázsderékalj, se a masszázspárna.