A munka pedig marad a régi mederben, úgy, mint eddig. Nincs pénz, semmire, nemhogy nekem bejárósra. Jó ez így, legalább szabad vagyok, mint a madár, riasztott is a gondolat, hogy esetleg visszaállok a régi taposómalomba, még ha önként s dalolva is.
Azért az jólesett, hogy régen látott, sok éve máshová került, vagy nyugdíjba ment kollégák - mert mindenkit meghívtak a mai avatásra - hangos üdvözléssel borultak a nyakamba és hiába gondoltam azt, hogy ilyen influenzás időben úgyse csókolózom össze senkivel, nem lehetett elkerülni. A jelenlegi kollégák pedig, amint haladtam az épületben, a folyosón, szobákban, sorban egymástól függetlenül mind azzal fogadtak, hogy "na, visszajössz, tényleg, be fogsz járni?" - ők még nem tudták, amit én.
A szobánkból most már kidobhatják a székemet (eddig oroszlánként őrizték, mert tavaly rájuk bíztam, és bár milliószor megragasztgattam már és rég lomtalanításba illett, de ő volt az egyetlen, amin ülni tudtam hosszabb ideig), a névkártyámat elhoztam emlékbe, és a nevemet is hiába nyomtatták ki az ajtó névtáblájára.
A vicc csak az, hogy a régi munkámat most két embernek osztják szét, persze a saját munkakörük mellé, úgyhogy bármikor elkövetkezhet az a pillanat, amikor úgy a fejükre nő a restancia, hogy ki se látszanak majd alóla. Mert nem lehet egyre kevesebb emberrel ugyanannyi feladatot elvégezni, mivel ezek az emberek eddig sem unatkoztak. És a helyzet csak rosszabb lesz, mert jön majd a nyár, akkor megint változás várható az intézmény hovatartozását illetően, ez valószínűleg leépítésekkel fog járni és akkor aztán tényleg nem lesz, aki elvégezze a munkákat. Hogy akkor hogyan működik majd a cég az elvárt színvonalon? Ki tudja? Nincs ez átgondolva sehol, csak hajtják előre a változtatásokat, de hogy a lényeg hol marad belőle, arra senki nem tudna felelni.
Mindegy, ez van, én viszont mint a madár ...
Azért az jólesett, hogy régen látott, sok éve máshová került, vagy nyugdíjba ment kollégák - mert mindenkit meghívtak a mai avatásra - hangos üdvözléssel borultak a nyakamba és hiába gondoltam azt, hogy ilyen influenzás időben úgyse csókolózom össze senkivel, nem lehetett elkerülni. A jelenlegi kollégák pedig, amint haladtam az épületben, a folyosón, szobákban, sorban egymástól függetlenül mind azzal fogadtak, hogy "na, visszajössz, tényleg, be fogsz járni?" - ők még nem tudták, amit én.
A szobánkból most már kidobhatják a székemet (eddig oroszlánként őrizték, mert tavaly rájuk bíztam, és bár milliószor megragasztgattam már és rég lomtalanításba illett, de ő volt az egyetlen, amin ülni tudtam hosszabb ideig), a névkártyámat elhoztam emlékbe, és a nevemet is hiába nyomtatták ki az ajtó névtáblájára.
A vicc csak az, hogy a régi munkámat most két embernek osztják szét, persze a saját munkakörük mellé, úgyhogy bármikor elkövetkezhet az a pillanat, amikor úgy a fejükre nő a restancia, hogy ki se látszanak majd alóla. Mert nem lehet egyre kevesebb emberrel ugyanannyi feladatot elvégezni, mivel ezek az emberek eddig sem unatkoztak. És a helyzet csak rosszabb lesz, mert jön majd a nyár, akkor megint változás várható az intézmény hovatartozását illetően, ez valószínűleg leépítésekkel fog járni és akkor aztán tényleg nem lesz, aki elvégezze a munkákat. Hogy akkor hogyan működik majd a cég az elvárt színvonalon? Ki tudja? Nincs ez átgondolva sehol, csak hajtják előre a változtatásokat, de hogy a lényeg hol marad belőle, arra senki nem tudna felelni.
Mindegy, ez van, én viszont mint a madár ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése