Szerintem az élet

Kész, vége, feladom! Jönnek sorban a felkérések és már tényleg azt mondom, micsoda szemétség ez tőlem, másoknak eszébe jutok, bíznak bennem, kíváncsiak rám, én meg itt rinyálok - na meg az is igaz, hogy már lassan kilesz az öt, mert már négyet tudnék most is írni, úgyhogy könnyen adom fel az elveimet, ha már csak egyet kell összehoznom. Mingyár gyüvök (mondta Micimackó).

*********
Akkor hát tessék:
1. Nem bírom, ha egy helyiségben valamelyik bútor ferdére van állítva (vagy hogy mondjam, tehát ha nem valamelyik fallal párhuzamos).
2. Előadáson, órán, bármilyen teremben, ha a közönség soraiban ülök, általában hátsó sort keresek és jobb oldalra igyekszem helyezkedni, hogy félig balra fordulva kelljen az előadót figyelnem. Nem tudom, mitől van ez, de így volt már az egyetemen is, akármekkora teremben voltunk éppen.
3. A tejet csak szűrve tudom inni, tehát mindig kell kéznél lennie egy kis műanyagszűrőnek, különben nem nyúlok a tejhez (ez nem vicc, régen a normális tejet ha felforraltuk és állt pár percig, a tetején vastag föl képződött, amitől undorodtam - ma ezeknek a műtejeknek nemigen van föle, de én már gyanakvó vagyok és biztos, ami biztos, ezt is szűrve engedem rá a kávémra).
4. Gyerekkoromban hét évig, hattól tizenhárom éves koromig tanultam hegedülni, pedig zongorázni szerettem volna, de ugyebár, zongoránk, az nem volt. A hegedűt nem szerettem, főleg gyakorolni utáltam, valamint ki nem állhattam a tanáromat, aki sikerélményhez nemigen juttatott, szinte kizárólag csak kritizált, olyan fazon volt. Persze nem is voltam őstehetség, az biztos. A zenekarban viszont nagyon szerettem játszani. Minden szeptemberben be kellett iratkozni a zeneiskolában a következő évre, én pedig a nyolcadik osztály elején közöltem otthon, hogy többet nem iratkozom be, elég volt. Apámék méltányolták a kívánságomat és nem erőltették tovább a hegedűt, bár sajnálták, hogy abbahagytam. Viszont a hegedűvel párhuzamosan kötelező szolfézsból örökre megmaradt az a képességem, hogy bármikor, bárhol, álmomból felébresztve is el tudok szolmizálni egy dallamot, amit elém tesznek, vagy lejátszanak. A mai napig így szoktam megjegyezni számomra ismeretlen zenét: szolmizálva leírom egy cetlire és később akármikor fel tudom idézni.
5. Pánikbeteg vagyok, de ez kizárólag a mozgólépcsőn való közlekedésnél jelentkezik - pontosabban jelentkezett, mert már évek óta nem léptem mozgólépcsőre. Most már megtehetem, hogy elkerülöm őket, de amikor kénytelen voltam az Örs vezér tér felé közlekedni naponta oda-vissza, sokszor negyedórákat ácsorogtam reggel a Kossuth téri metróban lent, amíg fel bírtam menni, valamint ugyanez ismétlődött délutánonként fent a látványpékség előtt: arra vártam, hogy olyan tömeg jöjjön össze hirtelen, amibe belesodródva le tudok menni viszonylag biztonságosan. Ugyanis se lefelé, se felfelé nem bírtam állni a mozgólépcsőn, ha előttem és mögöttem üresség volt. De még akkor sem voltam biztonságban, ha tegyük fel, álltak előttem, mert ha az illető útközben egyszercsak elindult lefelé, ottmaradtam egyedül előttem az üres lépcsőkkel. Szóval, emiatt kellett megvárnom egy nagyobb tömeget, ahol garantáltan körül leszek véve emberekkel. Ráadásul a gumikorlát általában nincs egészen szinkronban a lépcső mozgásával, tehát pár másodperc alatt biztosan vagy előbbre, vagy hátrébb került a kapaszkodó kezem, amitől valami rettenetes félelem fogott el, de képtelen voltam elengedni, hogy odébbtegyem rajta a kezemet. Sokszor úgy éreztem, azonnal ordítani kezdek segítségért, amire végül sose került sor, de rohadt érzés volt ezeket naponta kétszer végigélni. Majdnem húsz évnyi bejárás volt már mögöttem, amikor elkezdődött ez az őrület, azelőtt semmi bajom nem volt se a metróval, se a mozgólépcsőkkel. Egy idő múlva már az áruházakban sem tudtam a keskeny mozgólépcsőket sem használni, ezért nem járok se a pesti barkácsáruházakba, se Skálába, vagy hasonló helyekre, mert úgysem bírok felmenni az emeletre. A metróállomások közül természetesen csak azok jöhetnek számításba, ahol rendes lépcső van, tehát mondjuk simán elmegyek a Népligettől Kőbánya-Kispestig, vagy a Népstadiontól az Örs vezér térig, de más szóba sem jöhet, inkább kerülök körbe-körbe villamossal, trolival, akármivel. Próbáltam ebből kigyógyíttatni magam, évekkel ezelőtt hónapokig jártam kezelésre, ami abból állt, hogy egy orvosnő egy bizonyos fajta lazítási technikát (Jakobson-féle progresszív relaxáció) próbált velem elsajátíttatni, de nem sikerült neki.

Ez van. Én viszont nem küldöm tovább, mert annyian leírták már a magukét, hogy nagyítóval kellene keresni pácienseket.