Szerintem az élet

Mivel ilyen nagy sikert aratott a kocsonya képe és mert azóta megtörtént általam a meózás is, akkor most leírom az eddig titokban tartott elkészítési módot.

Először azt gondoltam, ha ehetetlen lesz, akkor elsumákolom a dolgot és mélyen hallgatok, majdcsak elfelejtitek, mit igértem. De nagyon is ehető lett, tehát jön a nagy vallomás. Előrebocsátom, hogy profi kocsonyaszakértők üljenek le, kapaszkodjanak meg, sőt nem ártana ájulás esetére némi repülősót is odakészíteni karnyújtásnyi távolságra, mert most következnek a megrázó részletek.
Ez a kocsonya ugyanis eltér minden hagyománytól, nevezhetjük diétásnak is. Nincs benne fül, farok, köröm, semmi, ami a dermedést alapból biztosítaná. És mégis, tanúsíthatom, hogy olyan dermedt és remegős, ahogy a nagykönyvben le van írva. Az ünnepek utáni félig feltöltött árukészletben a mi környékünkön nem volt semmi kocsonyahúsnak nevezhető akármi. Illetve az az igazság, hogy egy helyütt kapható volt disznóláb, kövér, rózsaszín, borzasztó kinézetű alkatrész, szemeztem is vele a pult másik oldaláról, de eléggé vizuális vagyok ahhoz, hogy belássam, én ezt meg nem fogom piciny kezeimmel, nincs az a hatalom! Márpedig, ha hazaviszem, előbb-utóbb csak hozzá kell érnem valahogy, de ennek a gondolatától is elkapott a rosszullét, brrr!
Nem ragozom sokáig vívódásomat, a lényeg: vettem friss csirkecombokat, valamint egy jó darab gyönyörű füstölt sertéscombot, meg persze zöldségeket és szemes borsot. Mondom magamban, mindkét fajta comb elég zsíros, tán csak megdermed a cucc. Vagy nem? vagy igen? Mindegy, ha nem lesz belőle kocsonya, lesz belőle húsleves, kész, punktum.
Húsokat be a fazékba, vizet rá és némi ételízesítőt, szemes borsot, aztán durr bele, hadd forrjon! Egy darabig szedegettem róla a habot, közben megtisztítottam a sárga- és fehérrépát, karikákra vágtam, azokat is bele a fazékba! Főtt, fővögetett szépen, egyre jobb illata lett, mondom magamban, valami már majdcsak lesz ebből. Amikor a húsok mind megpuhultak, levettem a tűzről a fazekat, a csirkecombokból kiszedtem a csontot, a husikat elhelyeztem a tálban, köréjük a répakarikákat és az egészre rászűrtem a levet. Egy idő után elkezdett hártyásodni a teteje, akkor szórtam rá egy kevés pirospaprikát. Ennyi volt.
Késő estére úgy összeállt az egész, hogy kocsonyább már nem is lehetett volna. Úgy találtam, hogy kicsit túl eleven a színe - én otthonról egészen sápadt, hóka színű kocsonyákra emlékszem, de az is igaz, hogy se nagymamám, se anyu nem tette bele a tálba a zöldségeket, főleg nem sárgarépát, ami megfesthette volna a levet. Egy szó, mint száz, nagyon finom lett, bár még csak a kóstoláson vagyok túl - ami ugye azt szolgálta, hogy alkalmas-é egyáltalán emberi fogyasztásra az alkotás - az igazi élvezet holnap következik, amikor is odakészítem melléje a reszelt tormát és a pohár vörösbort is. Közben pedig gondolok rátok, különösen Morgómedvére, aki szerintem az elmúlt percekben többször is a szívéhez kapott eme nem hagyományos étek leírása láttán (nincs benne, fül, farok, láb, bőrke, még füstölt csülök sem!), de azért merem remélni, nagy baja nem történt a lelki traumától.

***********
Idekívánkozik még néhány adalék (ha jól belegondolok, ezt például leírhattam volna a mémjátékban, de már mindegy). Tehát rólam azt kell tudni, hogy zsigerből irtózom a nyers húsok érintésétől is, míg Apu élt, addig soha, de soha nem fogtam meg ilyesmit. Nálunk már régóta csak a baromfihús dívott, általában ő vette meg a friss egész csirkét és ő is bontotta széjjel. Én még nézni se szerettem ezt a műveletet, pedig ő sokszor kapacitált, hogy "gyere, figyeld, megmutatom, hogy tudjad majd, hogyan kell a csirkét szétszedni..." - mire én: "Dehogy megyek, nem akarom én tudni!" "Dehát akkor hogy fogod csinálni?" - kérdezte. "Én? sehogy! nem eszem csirkét és kész!" Ez a párbeszéd többször is lezajlott köztünk, amikor Apu már a hetvenes éveiben járt és tartottam is magam az elhatározásomhoz, hogy én ugyan nem bontok csirkét, sőt, ha lehet, meg sem fogom a húst. Ebből azóta annyit engedtem, hogy megfogom ugyan, mert kénytelen vagyok, de bontani tényleg nem bontottam soha, mert csak alkatrészenként veszem a baromfit.
Valahogy úgy alakult, hogy nagyon későn kezdtem el önállóan főzni. Aztán amikor rákényszerültem, akkor hirtelen a mélyvízbe ugrottam, vagyis azonnal elő kellett szednem minden emlékemet - hogyan rántotta be nagymamám a főzeléket, hogyan keverte Anyu a palacsintatésztát és így tovább - és egyszercsak már tudtam főzni ezt is, azt is és igazán mondom, nagy baklövést nem is követtem el. Ezért aztán abban sem hiszek, amit sokan hangoztatnak, hogy nincs érzékük a sütéshez vagy a főzéshez, mert ha valaki, hát én aztán nem tanultam se sütni, se főzni senkitől célzottan és nem is gyakoroltam, mégis belejöttem. Mint a kiskutya az ugatásba.