Szerintem az élet

Váratlanul utaztam el pénteken. Hiába terveztem már hetek óta, mégis váratlan volt, mert az utolsó napokban már lemondtam az egészről. Aztán csütörtök délben mégis meggondoltam magam, mert a néném a telefonban azt mondta: "hát ... én nagyon szeretném, ha eljönnél... tudod, amíg még megvagyok."

Gondolkodtam, öltöztem, pénzt váltottam, szomszédokkal lakásőrzést megszerveztem, csomagoltam és másnap hajnalban kilőttem magam. Amikor a vonat kezdte magát befúrni Szeged külvárosába és megláttam balra az alsóvárosi templomot, szemben meg a dóm két tornyát, már otthon éreztem magam. Elvillamosoztam a Széchenyi térig, közben felismertem az utcát, ahol a Boldogasszony sugárútról (akkoriban persze Április négynek hívták) befordulva és kifulladásig rohanva kis szerencsével még el lehetett érni a tízkor kezdődő előadást a bölcsészkaron, meg rácsodálkoztam a Hősök kapuján az azóta újból láthatóvá tett Aba-Novák-freskóra. És bár a villamossal mehettem volna egyenesen a buszpályaudvarig is, mégis inkább leszálltam a főposta előtt (ahonnan vizsgák után de sokszor küldtem táviratot haza, rejtjeles szöveggel: "négyen érkezünk", vagy "hárman érkezünk" - na jó, nagy ritkán előfordult az is, hogy"öten érkezünk" - aszerint, hányasra vizsgáztam, hehe). És persze muszáj volt a tér közepén végigmennem a Takaréktár utcáig, nem baj, hogy karácsonyi bódék csúfítják mostanság a képet, de mégis, a platánok és a padok nagyjából a helyükön vannak és helyén van a városháza is, meg minden, ami negyven éve is a Széchenyi teret jelentette. Ha a szegediek figyeltek volna, egy folyamatosan bódultan vigyorgó öregdiákot láthattak volna battyogni Szeged belvárosában, aki nem a huszonegyedik században érzi magát, hanem kilenszázhatvannyolc-hetvenben, de a kutya se figyelt rám szerencsére.
A Mars térnek (akkoriban Marx térnek) sose volt hangulata, illetve mindig is ilyen semmilyen, buszpályaudvaros, nyüzsgős, zavaros volt, szót sem érdemel. Az indulás magyaros volt: az információn mindenkinek azt mondták, a 14-es kocsiállásról indul a busz, persze hogy a 15-ösről indult, a sofőr úgy ült az ülésében, mint egy török basa, mindenkit kioktatott, amiben csak tudott, a csomagokat esze ágában sem volt betenni a csomagtartóba, úgy kerülgettük őket egész úton a lábunk alatt - és ez a Tisza Volán járata volt, nem pedig külhoni, akiktől előre tartottam és akikkel a visszaúton volt szerencsém utazni, szó szerint volt szerencsém, mert sokkal kulturáltabban zajlott az egész.
No de most még csak indulunk a határ felé, tisztelt publikum. A határ felé, aminek átlépése 40-50 évvel ezelőtt anyámékból minden alkalommal valami számomra felfoghatatlan meghatottságot váltott ki: gyerekként sose értettem, mitől érzékenyülnek el, amikor vonattal vagy busszal átgördülünk az (akkor még magaslesszerű őrbódékkal fizikailag is jelzett) országhatáron. Gondoltam, biztos azért, mert Apu azelőtt sok évig nem mehetett haza, nem láthatta anyját, testvéreit, szülőföldjét. Azt a mögöttes érzést, amit ennek az országhatárnak a puszta létezése jelentett számukra, akkoriban egyáltalán nem éreztem át. A busz, péntek lévén, tele volt hazautazó főiskolás-egyetemista fiatallal, akik Röszkéhez közeledvén rutinosan akasztották az ülések támlájára kinyitott útlevelüket és automatikusan kapcsolgatták be telefonjaikat, hogy az átállhasson a kinti rendszerre. A határőrök egy szó nélkül szálltak fel a buszra és szedték be az okmányokat ezen az oldalon, odaát érve pedig amazok szintén némán ütötték be a bélyegzőt.
Átgördültünk. Mentünk-mendegéltünk, egyik falu jött a másik után, aztán Zenta, aztán sorban a többi. Mohol után már nagyon résen voltam, mert nem tudtam, nálunk majd csak a központban áll-e meg a busz, vagy idébb is, nem akartam sokat gyalogolni. És megláttam a legényegyletet meg a templomot, jobbra meg az iskolát, a busz átgurult a kereszteződésen és megállt a piac mellett. Megérkeztem. A régi kicsi, eltéveszthetetlenül jó szagokkal bélelt fűszerüzlet helyén üvegfalú tucat-élelmiszerüzlet van, mögötte szintén tucat-kínai bolt, de a többi épület a régi. Kerültem egy kört a patika felé, konstatáltam, hogy mellette a posta már nincs meg, aztán átmentem a községháza oldalára és elhaladtam a templom vaskerítése és kapuja előtt, ami persze ebben a mai világban ott is zárva van.
Aztán elindultam hazafelé. A főutca alig változott, legfeljebb több lett a kis boltocska, láthatóan az illető házakban lakók próbálkoznak ilyesmivel "vállalkozni", boldogulni. De amikor ahhoz a sarokhoz értem, ahol be kellett fordulnom, elszorult a szívem: a baloldali soron elhagyatott, üres házak, járda sehol, csak fű és gaz nő a helyén. Később, amikor másfelé is jártam a faluban, sok helyen fogadott ugyanez a látvány: a hatvanas-hetvenes évek gazdagsága, rendje sehol sincs, csak a sár, a gyom, a pusztuló falak és tetők.
A szomszédasszony, akit azelőtt sose láttam, kint állt és mikor ráköszöntem, megismerte a hangomat, mert telefonon már sokszor beszéltünk. A néném az ágyban ült és amikor beléptem, csak nézett és meg se szólalt. Tudta, hogy jövök, de nem hitte el. Amikor aztán felfogta, hogy tényleg ott vagyok, egyre csak azon hitetlenkedett, hogy hogy találtam ide, hogyhogy emlékeztem, merre kell jönni?
És megkezdődött az a pár nap, ami kimondva nem sok, de annyira sűrűre, emlékekkel és hangulatokkal telítettre sikerült, hogy elmondani sem lehet hirtelen. Voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, mégse kellett volna eljönnöm, mert nem bírom lélekkel. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nem kellett volna eljönnöm, mert csak felzaklattam, kizökkentettem egy idős embert a mindennapjaiból, amiből nagy trauma lesz visszarendeződnie. De ezen is túlestünk, lassan megnyugodott, tegnap este már a telefonban úgy fogadott, hogy "hát szia! megvagy?" - szóval, az a ránk jellemző beépített regeneráló kütyü őbenne is működik, hiába kilencvenéves.
Ami meg közben történt, arról majd később.