Szerintem az élet

Azt mondja tegnap a barátném, hogy próbáljak esténként jó későig kitartani, ne feküdjek le korán, mert akkor majd biztosan nem ébredek fel hajnalban. Na, már neki is azt feleltem erre, hogy szerintem ez nem fog változtatni a helyzeten és így is lett. Fél egykor dőltem ágyba és ehhez képest fél ötkor úgy kipattant a szemem, mint a pinty. Sebaj, ennél nagyobb bajom sose legyen.

Viszont így aztán az történt, hogy reggel kilencre leves, köret megfőzve, céklasaláta bekeverve, fasírt begyúrva, csak ki kell sütni, szóval, Bikfic mint konyhatündér domborított szent Karácsony vigiliájá(nak reggelén).
Ellenben kenyér, az bizony el lett felejtve általam a tegnapi vásárlás alkalmával. Úgyhogy most mindjárt indulás a délig nyitva tartó Sparba - pedig nem vagyok vasárnapi vásárlós fajta - felszerelkezve valami szolíd, terepszínű szatyorral, hogy miután lőttem egy kilós veknit, minél kevésbé feltűnően tudjak beslisszolni a templomba és suvasszam a pad alá a zsákmányt, nehogy megszóljanak a népek. Ámbár el tudom képzelni, hogy más is összeköti az utolsó pillanatban vásárlást a misére menéssel, lehet, hogy csupa szatyros-táskás hívő fog bemenetelni a szent hajlékba.
Ja, és karácsonyfa is feldíszítve, kis Betlehem eléje helyezve úgy, ahogy kell. Ahhoz képest, hogy még tegnap se éreztem nagy hajlandóságot sem a főzésre, sem a faállításra, egész jó hangulatban abszolváltam a feladatokat. Meggyőztem magam, hogy a karácsonyfa nem attól karácsonyfa, hogy hányan vagyunk jelen, és az ünnep sem attól ünnep, hogy van-e még valaki rajtam kívül a lakásban. Elvégre eddig sem kizárólag Anyu kedvéért díszítettem fát és főztem halászlét, meg egyéb ünnepi étket, úgyhogy akár jó a kedvem, akár nem, az én számomra is meg fog születni ma este a kis Jézus és punktum.
Túlélés projekt, az van most. De egyelőre működik.