Szerintem az élet

Valami van a blogspottal is, mert tegnap már másodszor fordult elő, hogy se kép, se hang, vagyis a blogok nagy nehezen megjelentek ugyan, de a szerkesztőbe nem lehetett bemenni. Remélem, ők nem fertőződtek meg a korszerűsítés vírusával és nem alakítanak át itt mindent, mert akkor már tényleg hontalan leszek.

Tegnap este jól megijedtem, nem mondom. Fél 11 táján a nagy csendben egyszercsak valami nagy zörgést hallok kintről. Te jó ég, mi ez? Figyelek, pár másodperc múlva ugyanaz a zaj még egyszer. Ugrottam fel azonnal, de közben megfordult a fejemben, hogy mit tudok csinálni, ha tényleg valaki az ajtót feszegeti? Mert hogy nem fog halálra rémülni és nem fordul sarkon azonnal, ha velem szembetalálkozik, abban biztos vagyok. Már régóta készülök venni valami nagy hangú személyi riasztót ilyen esetre, de nem vagyok egészen meggyőződve arról, hogy lenne értelme, így mindig csak halogatom. A szomszédok közül csak egynek tudom a telefonszámát, illetve kettőnek, kiabálni teljesen reménytelen, mert mire valaki meghallja és kapcsol, engem rég leütnek. Még volt egy reményem, hogy esetleg zörgős új szomszédainktól jön a zaj, ezért kinéztem a fürdőszoba ablakán, ami az ő bejáratukra néz, de csak a sötétséget láttam, semmi fényt, semmi mozgást.
Megyek a bejárathoz, felkapcsolom a kinti lámpát, hadd tudja a gonosz ember, hogy itt vagyok - megint zörgés kintről, de most már kezdett körvonalazódni a zaj jellege és megállapítottam, hogy kicsit messzebbről jön, mint gondoltam. Na, mondom, akkor felderítjük, jobb a biztos tudás, mint a bizonytalanság, fogtam a kulcsokat, kinyitottam az összes zárat és kidugtam a fejem az ajtónyíláson. De addigra már éreztem, hogy minden erő elszállt a lábaimból, a bal karom pedig mintha rongyból lenne és nem is hozzám tartozna (ezt újabban sokszor érzem nagy megrázkódtatások esetén, egyszer még baj lesz ebből, azt hiszem) - aztán meg úgy fogtam vissza magam, hogy ne ordítsam le azonnal kertszomszédom fejét: mert ő volt az, a saját kapujuk előtt emelgetett valami hatalmas raklapokat egy utánfutóról és vitte hátra az udvarba. Este fél tizenegykor, b@kker! A tücsökciripeléses, békakuruttyolásos nagy, vidéki csendben, v@zze! Hogy mi ütött bele, nem is értem, szerintem elnézhette az órát és fogalma sem volt, mennyi az idő, mert igazán nem jellemző rá a zajongás.
A rablótámadás tehát érdeklődés hiányában elmaradt, újra bezártam az összes zárat, visszamentem és megpróbáltam kiheverni az izgalmakat. Sikerült.