Szerintem az élet

Ennyi idő kellett, hogy rájöjjek, lehet a szöveget sorkizártan alakítani, eddig észre se vettem. Nesze nekem, ezért vizsgáztam Word-ből?
Egyébként meg úgy érzem magam, mintha panelban laknék, ahol minden szusszanás áthallatszik. A szomszédban már három kutya van, ezek közül egy meg van kötve, de kettő szabadon mozog és különösen az egyiknek éktelen nagy hangja van. Na mármost, ez a nagy hangú blöki igen éber és mindent megugat, de ami a lényeg, itt jön-megy tőlem fél méterre a fal másik oldalán. És lármázik nappal, lármázik éjszaka, hajnalban, mindig.
Kifogtuk ezeket a szomszédokat. Nem elég, hogy a fickó nem tud másképp közlekedni, csak úgy, ha minden, amihez hozzáér, döng, csattan, zeng és koppan, még a kutyákat is gyűjtik. Tényleg gyűjtik, mert menhelyről hozták ki mindegyiket, ami nagyon dícséretes cselekedet, csak hát itt emberek is laknak, méghozzá centikre egymástól, amiről sem a kutyák, sem mi nem tehetünk.
És mindig arra gondolok, hogy ugyanabban a házban eddig is laktak felnőttek is, gyerekek is, kutyák is (kettő), autók is jártak hozzájuk, de sose hallatszott sem az ajtócsukódás, sem a kocsibejáró kapu nyílása-záródása, a kutyák helye pedig pár méterrel hátrébb volt, ami simán elviselhetővé tette őket még akkor is, amikor ugattak. Miért van az, hogy az egyik ember úgy szocializálódik, hogy bizonyos dolgok magától értetődően működnek nála, a másik meg nem szocializálódik sehogy? Csak él bele a világba, egyik albérletből megy a másik albérletbe, aztán vesz egy ingatlant és mindenhol úgy csapkod, dobál, zajong, mintha mindig mindenütt egyedül lenne egy erdő közepén.