Szerintem az élet

Ma a következők történtek velem, csak a lényegesebbeket sorolom: megcsíptek a hangyák, megcsípett egy növény (nem csalán, azt ismerem), készítettem májgombóclevest és túróstésztát, ettem egy olyan tátracsúcsot, ami halványan sem emlékeztetett gyerekkorom ilyen nevű süteményére, beszélgettem két baráttal az msn-en, közülük az egyiket a kétségbeesésbe kergettem, eddig körülbelül ennyi, és még hol van a nap vége!
A hangyákkal úgy sikerült találkoznom, hogy kimentem gyomlálni és ehhez felvettem a munkáskesztyűmet, aminek egyébként a rendes helye a villanyóra szekrényében van kifejezetten azért, hogy ne menjen bele darázs, hangya és egyéb persona non grata. Mondom, felvettem a kesztyűt és elkezdtem a gazt kihúzgálni, pár másodperc telt el, amikor a jobb csuklóm felett szúrást éreztem, hát egy hangya, akit lesöpörtem. Ekkor még azt hittem, a kiszedett gazról mászott fel a galád. Néhány pillanat múlva újabb hangya ugyanott, majd még egy és mindegyik ugyanúgy belémharapott. Akkor már gyanús lett a dolog, honnan jöhetnek ezek, és valóban, a kesztyűből jöttek. Ami, mint említettem, épp ellenük való védekezésképpen volt igen praktikusan és gondosan a szekrénybe helyezve. Ember tervez, hangya végez és beletelepszik abba, amibe nem kéne. Ezután ledobtam a kesztyűt és folytattam a gyomlálást immár csupasz kézzel, de nem volt szerencsém, mert pár perc elteltével valami ismeretlen szúrós növénybe nyúltam, ami úgy megcsípte a kezemet, hogy az előbbi három hangya kismiska volt ehhez képest. A szúrás helye feldagadt, égett, na, mondtam magamnak, ebből elég, ez a gaz itt lesz holnap is, mára befejeztem és behúztam a házba nyalogatni sebeimet.
Ebéd után elmentem a boltba beszerezni a heti tartalékokat és megláttam a tátracsúcsot. Hű, de régen ettem, felrémlett a rákosligeti cukrászda, ahol vasárnap délutánonként a barátnőmmel kirúgtunk a hámból és megettünk fejenként legalább egy krémest, vagy sarokházat, vagy tátracsúcsot és szódát ittunk utána. Voltunk olyan tizennégy-tizenöt évesek, ez volt a vasárnapi programunk (kéretik figyelni a kötőszóra: nem és, hanem vagy!).
Megvettem a tátracsúcsot. Halvány árnyékában sem hasonlít a régire: tömény, túl édes benne a krém és túl kemény az alján a piskóta. Azt hiszem, számomra a tátracsúcs végképp a múlt ködébe vész, mert ha nem akarom meggyalázni az emlékét, nem eszem többé tátracsúcsnak nevezett akármit.
A boltban megállt mellettem két kis romagyerek, a nagyobbik se lehetett több négyévesnél, a kisebbik volt vagy három. Azt mondja nekem a nagyobb fiúcska: "Néni, látod, milyen autótorta van ott?" - és mutat a csupa üveg süteményeshűtő felé. Akkor már odanéztem, hát tényleg, a legalsó polcot teljes szélességében elfoglalta egy hatalmas, autóformára kialakított, ordenáré mályvarózsaszín marcipánmázzal leöntött torta, volt neki ablaka, reflektorai, hűtőrácsa, minden, ami a gyerekszemet odavonzhatta. A kicsi ismételte a bátyja szavát: "aatótojta". Mondom nekik: "Tényleg, milyen szép!" - a nagyobbik: "Ki csinálta?" - mondom: "Biztos a cukrász bácsi" - a kicsi megismételte: "cukjászbácsi" - én: "Látod, a cukrász bácsi milyen ügyes?" - a kicsi: "milyen ügyes". Így beszélgettünk, miközben a két kis muksó le nem vette a szemét a rettenetes műtárgyról, mintha álmaik netovábbjába botlottak volna bele. Ki tudja, meddig nézték volna, ha az anyjuk nem végez közben a vásárlással és el nem hajtja őket onnan, de még az ajtóból is vissza-visszapislogtak a rózsaszín marcipánautóra. Gondolom, megrendelésre készült valakinek az a torta, mert nem gondolhatta komolyan egyetlen ügyes cukjászbácsi sem, hogy ezen a környéken lesz rá spontán igény több ezer forintért. Mindenesetre ha, tegyük fel, valami autóbolond felnőtt számára rendelték, annak az esztétikai nevelésének már mindegy, de ha gyerek szülinapján fog örömet szerezni ma este, az már nagyobb baj, már ami a szépre szoktatást illeti. Mert randa az a monstrum, ez tény, de ez a két kis koma sokért nem adta volna, ha az övék lehetne.
Az egyik eladó hölgy pedig újabban Ágika néninek szólít, csupa szeretetből. Hallja, hogy a másik, aki már korábban is ott dolgozott, Ágikának hív (amit sose szerettem, mert minden vagyok, csak ágikás nem, de teljesen mindegy), és miután úgy ítélte meg, hogy neki néniznie kell, viszont nyilván nem merte levenni a kicsinyítő képzőt, inkább összehozta az ágikanénit. Így még úgyse hívott senki. Csak Ágika nénike ne legyen belőlem még úgy húsz éven belül. Akkor meg már, amikor a hamut is mamunak mondom majd, úgyis mindegy lesz, úgyse hallom, hogy hívnak.