Szerintem az élet

Tehát az előző témához még eszembe jutott, hogy igen, például mondhatta volna, hogy ...ajánlhatok önnek... stb. vagy egyszerűen ki is hagyhatta volna a megszólítást, úgy is rendben lett volna. De valahogy teljes természetességgel jött szájára a mondat, pedig szerintem én nem is vagyok külsőre olyan igazán nénis, legalábbis remélem. Az tény, hogy fehér a hajam, dehát ugyan nézzenek meg már jobban, könyörgöm. Nem járok szürke-feketében, nem veszek föl mintás selyem mamanadrágot (mifelénk így írják az árusok a táblát arra a vékony, mintás műselyemből varrt gatyóra), aztán meg tegnap is kifejezetten élénk mintás cuccban voltam, nem vonszoltam görnyedten nyugdíjaskocsit (azt csak ide a közeli kis közértbe szoktam elvonszolni, bár mióta tejet nem iszom, más nehezet pedig nem cipelek ebből a méregdrága kis boltból, azóta a kocsit teljesen kivontam a forgalomból), a hajamat nem hordom öregnénisen, hanem kifejezetten sportlédire jellemző rövidre van vágva (wow!), valamint nem is látszott a hangulatomon sem az élet súlya. No és kérem szépen, tizenöt kilót fogytam, emlékeim szerint a hetvenes évek végéig voltam utoljára ennyi kiló, mint most, pillanatnyilag semmit nem tudok egyből felvenni, csak ha kb. tíz centivel odébb varrok rá gombot, kapcsot, egyebet, lassan elvisz a szél - hát nem tudom, mi kell még, hogy ne nézzenek néninek. :-)
Aztán még Rhumel kommentjéről merültek fel emlékezetemben olyan esetek (bár nem velem történtek, csak gyakran voltam fültanúja), amikor kortól függetlenül ledrágámozzák, sőt learanyomozzák az embert, de a legviccesebb az volt, amikor egy régebbi munkahelyemen a büfés hölgy mindenkit husizott. Sorra került a pultnál a delikvens és biztos lehetett benne, hogy Zsuzsika így fordul hozzá: "Mit kérsz/mit adhatok, husi?" - ezt évekig emlegettük a kollégákkal nagy nevetések közepette és ha magunk között valaki viccesen husinak nevezte a másikat, mindenki tudta, hogy Zsuzsira gondol. Tőle tanultuk és szállóige lett köztünk az az inkább piaci szállítókra jellemző felkiáltás is, melyet ő olyankor hallatott, amikor az érkezett árut a vevők között cipelte be a raktárba: "Vigyáztam!" - de ha úgy vesszük, ez már inkább szaknyelv, ugyebár.
Ja, és még ami ennek kapcsán felmerült a múlt ködéből: valamikor úgy a kilencvenes évek elején történt még Rákosligeten, hogy egy lomtalanítás alkalmával percenként húztak el az utcán a lomokra vadászó csapatok, Apu kint motoszkált a teraszon, amikor is egy megélhetési gyűjtögető bekiáltott neki: "Nincs valami vasáru, papa?" - mire az én apám félhangosan, de azért érthetően: "Papa az öregapád!" Mi meg Anyuval az ablakon keresztül vihogva, de azért ijedten pisszegtük, hogy "hallgass már, gyere be, még beugrik és megver!" Apám akkor olyan 75 és 80 közt volt. :-)

És valóban, akár néni, akár sem, örökifjak vagyunk... hmm, vagyis inkább törekszünk rá, hogy azok legyünk, még ha időnként száz évesnek is érezzük magunkat.