Szerintem az élet

Ahogy telnek a napok, úgy marad el rendre a további beszámoló az örökségnapi programjaimról, úgyhogy gyorsan megpróbálom legalább valamelyest pótolni mulasztásomat.

Szándékosan válogattam olyan helyszíneket, ahová egyébként nem jut be az ember, így esett a választásom például az angolkisasszonyok Váci utcai rendházára. Kívülről nagyon szépen felújították, előtte vonul és zsivajog a sétálóutca közönsége, de az udvari látvány ... hát kérem, az tényleg olyan, mint a következő képen látható, semmi túlzás, semmi utólagos manipuláció nincs a fotón és a négyszöget bezáró belső falak mindegyike ugyanilyen. Elszomorító látvány, és mint kísérőnk elmondta, egyébként is lassacskán haladnak mindenféle felújítással, mert persze pénz, pénz és pénz, aztán amint valamibe belefognak, száz egyéb megoldandó problémába ütköznek.

Az épületben 1950-től kezdve két iskola is működött addig, míg a kilencvenes években a rend vissza nem kapta a házat: az első-második emeletet egy egészségügyi szakiskola, a legfelső, harmadik emeletet pedig egy postaforgalmi szakközépiskola foglalta el egészen 2006-ig. Ez az emelet ma használatlan, teljesen üres, illetve a kiköltözött iskola "maradékaival" van tele: berendezések otthagyott darabjai, egy teremben felépített valósághű gyakorló posta, valamint rengeteg hatalmas, bekeretezett tabló a falakhoz támasztva. Az iskolának azonnal lett jogutódja, tehát ma is létezik, csak másutt, ezért érthetetlen, miért nem tisztelték annyira nemcsak a régi évfolyamok osztályképeit, hanem a legutóbbi kétezres évekbeli tablókat sem, hogy legalább a költözéskor magukkal vigyék?

Mutatok szép képeket: ez itt az utcai bejáratból nyíló földszinti folyosó gyönyörű ajtaja, az pedig maga a földszinti folyosó. ami eredetileg amolyan tornác-szerű kerengő volt, de sok évvel ezelőtt a kerengő nyílásait ablakokkal építették be.

A kápolna az egészségügyi szakiskola idejében demonstrációs teremként üzemelt, de szerencsére a mennyezeti freskót nem pusztították el. Alább pedig a díszterem látható, melynek építészeti szépsége a nagy rendetlenség ellenére is felfedezhető (a matracok az előző éjszakáról maradtak ott, amikor vendégdiákok kaptak szállást a teremben). Nevezetessége, hogy 1880-ban Liszt Ferenc itt szólaltatta meg a nővérek újonnan beszerzett Bösendorfer zongoráját.

És még hangulatok: nagyon sötét sarokban nagyon légies, remekmívű, igazi csigalépcső, és boltívek, boltívek mindenütt.

(folyt. köv.)