Szerintem az élet

Úgy élünk itt mi, helyi buszjáraton utazók, mint egy nagy család. Most nem beszélek a péntek délelőtti, piaclátogatás céljából a buszt elözönlő, babakocsival, nagymamával, népes rokonsággal felkapaszkodókról, csak rólunk, törzsutasokról. Van ugye, Karcsi, a 10-12 év körüli gyerek, aki, vakáció lévén minden nap megy valahová, hol a nagymamájához, hol pedig anyjával a Sparba, néha testvérestül-apukástul, de leggyakrabban egyedül. Csöndes, mosolygós fiú, mindenki szereti. Aztán van egy asszony, mindig csinosan öltözve, dolgozni megy, vagy munkából jön, megtárgyalja a napi eseményeket a szomszédjával, pár hete gyászol valakit, tiszta feketében jár. Van egy másik asszony is, aki általában a Sparból jön és mindig talál partnert, akinek mutogathatja zsákmányait, a 160 forintos zacskós mogyorót, vagy az akciós ropit. A tömbházaknál - így hívják a közeli két panelházat - rendszerint felszáll a bácsi, akiről tudom, mert egyszer hosszan mesélt nekem, hogy Hargita megyébe valósi, a felesége meg Maros megyei, már vagy húsz éve itt élnek, minden termékbemutatós rendezvényre elmegy a művházba vagy az étterembe és boldogan viszi haza az asszonynak az ott kapott ajándék habfürdőt, kenőcsöt, miegyebet. Gyakran utazik velünk egy férfi - nagymamám úgy mondaná: úriember - akit mindenki ismer (csak én nem tudom, kicsoda, pedig a helyi régivágású értelmiség tagja lehet), egy szépen rendbehozott házban lakik a Széchenyi utca sarkán, és mindig talál beszélgetőpartnert, akivel eltársaloghat a város múltjáról és kifejtheti nézeteit arról, mitől nincs itt rendben annyi, de annyi minden. No és hát vannak a nénik, akik az sztk-ba járogatnak.
Meg persze vannak buszvezetők, ketten váltják egymást, Attila és Miska. Miska pár hónappal ezelőtt még nagyon morcos volt, folyton zsörtölődött mindenkivel, az iskolás gyerekekkel kiabált, a felnőttekhez se volt valami barátságos. Nem köszönt vissza - mert itt szokás ám köszönni, ha felszállsz a buszra - és hangos megjegyzéseket tett, melyeknek állandóan visszatérő tartalma az volt, hogy ő mennyire utálja és legszívesebben itthagyná már "ezt az egészet". Aztán egyszercsak Miska eltűnt, egyesek azt híresztelték, hogy vissza se jön, merthogy ő a Volánbusznál volt azelőtt és nem bírja megszokni ezt a kisvárosi sok megállós járatot. De néhány hét múlva Miska mégis megjelent, megszelidült, nem morog (annyit), néha még viccelődik is és ugyanúgy hajlandó gyakorlatilag bárhol megállni, ha megkérik rá, mint Attila. Mert megállnak ők bárhol, csak szólni kell. Ma is, mint már annyiszor, előreóvakodtam és megkérdeztem: "Megállna nekem a saroknál, mert akkor nem szállok most le?" "Meg én!" - felelte Miska vidáman. És megállt, megköszöntem, elbúcsúztunk, nekem meg így vagy ötven méterrel kevesebb volt a gyalogutam hazáig. Miska valószínűleg rájött, hogy nem is olyan rossz ez a belterjes utaztatás, barátságos népek közt lehet, mindenki szereti (sőt akkor se kapott egy rossz szót se, amikor még undok volt), hát Istenem, gyakrabban kell fékezni, megállni és ajtót nyitni, de örülhet, hogy van munkája. Hogy aztán szeptembertől a rosszcsont iskolásokkal hogy jön ki, az majd elválik.