Szerintem az élet

Érdekes élmény, amikor pár perce váratlanul egy gimnáziumi osztálytársam nevét hallom a tévéből: "kedves nézőink, vendégünk ... gyógyszerkutató, jó estét kívánok". Odanézek és tényleg ő az, nahát, ha nem mondják a nevét, sose ismerem föl. De ahogy beszél, a szájmozgása, meg ahogy pislog és amint néha a kezét kissé széttárja magyarázás közben, az már nagyon ismerős negyvenvalahány évvel ezelőttről. A cukorbetegség elleni szer kutatásáról, a legújabb eredményekről beszél, lassan és megfontoltan, mindig ilyen volt a beszédtempója. Az édesapja iskolaigazgató volt a kerületünkben, előbb a polgári iskoláé, aztán amikor azt megszüntették, akkor a rákosligeti fiúiskoláé. Jól ismertük a családot, anyukáink is jó barátságban voltak, emlékszem, még a Balatonon is meglátogatta egymást a két család. P. "laza" gyerek volt, flegma, gyakran szemtelen, nagy dumás fickó. Most meg olyan szeren kísérletezik egy kutatócsoporttal együtt, ami megváltoztathatja a cukorbetegek életét és mint mondta, nem csak a tüneteket enyhítheti, hanem a betegség folyamatába is beavatkozhat, ha minden úgy sikerül, ahogy remélik.
Felnőtt, felnőttünk.