Szerintem az élet

Ma reggelre megvolt az első fagy, bár a hőmérő fél hétkor már plusz egy fokot mutatott, de az egész udvar dérrel volt beterítve. Vége a vénasszonyok nyarának, hiába süt a nap, hideg van és bár ez a dolgok rendje, nem örülök én ennek, nagyon nem örülök. Egyébként is fáradt vagyok és főleg keserű, egészen jó úton haladok egy kis laza depi felé, ahogy magamat elnézem.

Tegnap megkaptam az értesítést a cipőcsináló bététől, akiknél augusztus közepén a méretet levették. A levél dátuma október 31, a postabélyegzőé november 8, de ami még jobban késlelteti a boldog birtokbavételt, az, hogy az átvétel nem ám úgy zajlik, hogy odaviharzok, kikérem, odaadják, felpróbálom, elhozom, nem ám! Hanem telefonon időpontot kell kérni. Kértem. Kaptam. Csütörtökre. Tehát ha jól számolom, durván két hetet elvesztegettünk, mert hiszen ha a levelet október 31-dikén megírták, akkor feltehetően a cipő már kész volt azon a napon, ugyebár. Ha akkor felhívnak (amint azt vártam, mivel erről volt szó és nem levelezésről), akkor másnap bemegyek, elhozom és mostanra már be is járathattam volna. Ehhez képest még csak november 13-dikán fogom megkapni. Na mármost, ez nem is lenne baj, ha énnálam itthon egy-két folyóméternyi lábbeli sorakozna a szekrényben, melyekből válogathatnék, de nem sorakozik. Ugyanis nem úri passzióból íratok fel évente cipőt magamnak, hanem mert nem kapok a lábamra valót, egyáltalán nem kapok készen, és örültem, hogy az egész nyarat végigcaplathattam egyetlen ocsmány szandálban, amelyikbe belefért a lábam. Zárt félcipőm viszont, írd és mondd, egyetlen egy van (illetve van még kettő pár, szintén méretre készített, vényre kiváltott példányok, melyeket azonban sose tudtam hordani). Pillanatnyilag amolyan móraferences kincskereső kisködmönös, bicebócás és egyéb fílingem van, tudjátok, amikor télen a testvérek közül mindig csak az egyik ment iskolába, mert csak egy cipőjük volt.
Szóval, csütörtökön majd kiderül, jogosan voltak-e ennyire nagyra magukkal az LBT nevezetű vállalat nünükéi, mert ha ezt a frissen készült cipőt sem tudom hordani, akkor hiába a nyomtatott levél a változatos és színezett betűtípusaival és hiába ez az előkelősködő időpont-előjegyzős sznobéria, megsüthetik az urizálós stílusukat. És ahogy manapság magamat érzem, nagyon félő, hogy ezt ki is fejtem majd nekik. Mert lehet, hogy belül depis vagyok, de kifelé harapok. Egyetlen egy körülmény mentheti meg őket, nevezetesen, ha az a cipő jó az én lábamra. Akkor elfelejtem a hülyeségüket, fizetek, köszönök és húzok haza a végre használható topánkámmal. Ahogy az orosz mondja: Доживём, увидим!