Blog Action Day - a szegénységről

Hogy miről kellene írnia annak, aki csatlakozott az idei Blog Action Day témájához? Sok mindenről írhatna: a távoli országok éhezőiről, nyomortelepeiről, a nagyvárosok koldusairól, a hazai szegényekről, a józsefattilai aki szegény, az a legszegényebb állításról és még százféle egyébről, de mivel mindenkinek a saját blogja stílusát kell követnie, én maradok a szokásos visszaemlékezéseimnél, elgondolkodó mélázásaimnál és a megválaszolatlan kérdéseimnél.

Mert mi is a szegénység? Amikor valaha régen kisiskolás voltam, az osztályunkban H. Rózsi számított a legszegényebbnek, főleg, amikor egy télen kiderült, hogy nincs mivel fűteniük otthon. Nosza Magdi néni kitalálta, hogy segítsünk Rózsiéknak, adjunk össze tüzelőt a családnak. Tanítás után hazamentünk, mindenki fogott pár darab szenet, fát aszerint, mivel fűtöttek otthon és ezzel a munícióval megrakodva gyülekeztünk délután az iskolában. Emlékszem, nekem nagymamám három vagy négy úgynevezett német brikettet csavart újságpapírba és ezt a pakkot magamhoz szorítva gyalogoltam vissza a többiekhez. Aztán amikor összejött az osztály, elindultunk Rózsiékhoz. Nem tudom már, ki volt otthon náluk és milyen reakciót váltottunk ki a családból, arra sem emlékszem, milyen volt az otthonuk, de az biztos, hogy elégedettek voltunk magunkkal. Pedig nyilván nem hittük, sőt Magdi néni sem képzelte, hogy ezzel az egyetlen jócselekedettel megoldottuk Rózsiék fűtését, hiszen a tél sok napból állott és az a harmincvalahányszor két-három darab szén vagy fa talán ha egy napra elegendő melegséget adhatott.
Aztán évekkel később, tanár koromban egy magyarórán a nyolcadik á-ban a szokatlanul nagy passzivitást látva feltettem a kérdést, hogy ugyan mi az oka ennek a kedvetlenségnek, a gyerekek pedig kerek-perec kifejtették, mennyire nem szeretik, hogy folyton a szegénységről kell olvasniuk. Móricznál tartottunk akkor éppen, Hét krajcár, A néhai bárány és hasonlók voltak műsoron, hát igen, valóban nem könnyed olvasmányok. A képhez hozzátartozik, hogy ezek a gyerekek nem valami "úri" famíliákban éltek, hanem egy peremkerület akkortájt megtelepedő családjaiban, rosszabb esetben albérletben valaki idegennél, jobb esetben éppen építkezőfélben, félig kész, vakolatlan házakban, filléres gondokkal küszködő szülői, nagyszülői háttérrel. Az otthoni filléreskedés után szívből utálták, ha még az irodalom is a krajcárkuporgatásról, szomorúságról, nyomorúságról szól.
És hogy ma ki a szegény? Az-e, aki nem tudja befizetni a gyerek ebédjét a napköziben, aki nem tudja kiváltani a gyógyszerét a patikában, akinél kikapcsolják a villanyt, a gázt, vagy akinek nincs fedél a feje fölött, vagy az, aki az utcán ül a kövön és koldul ... és sorolhatnám vég nélkül a kérdéseket. Megoldhatod-e te, megoldhatom-e én, megoldhatjuk-e mi azzal, hogy befizetünk, kiváltjuk, kifizetjük, pénzt teszünk a kinyújtott kézbe?
Ahogy szoktam, én csak kérdezek itten kérem szépen, de megoldani? Megoldani semmit sem tudok.