Szerintem az élet

Miután az előbb beleolvastam egy általam igen értelmesnek és jó stílusúnak tartott bloggerina írásaiba és azt tapasztaltam, hogy ő nyíltan vállalja a Barátok közt-öt, hát akkor én is ideírom, hogy igen, szoktam nézni eme folytatásos őrületet. Nem, nem vagyok függő, sőt nagyon is lesújtó véleményem van az egészről - ennyi intrikáló, pletykafészek, száját befogni nem képes szereplőt, ennyi tehetségtelen színészutánzatot és főleg ennyi motiválatlan cselekményelemet nemigen pipált még a szappanopera-történelem - szóval, azt lehet mondani, hogy leginkább a saját bosszantásomra nézem a sorozatot. Meg valahogy titokban mindig reménykedem, hátha most! most talán lesz benne valami olyasmi, ami írói tehetségre, emberismeretre mutat, de nem. A szereplők közül az egyik ördögien gonosz, a másik infantilisan naiv, a harmadiknak csak a biznisz számít, a negyedik egyszerűen csak pipogya, az ötödik buta üresfejű liba, de a változatosság kedvéért van benne (néha)emberi gengszter is, ám ne is kíséreld megjósolni, hogy ez vagy az a következő lépésben hogyan cselekszik majd, mert úgyse a te logikád szerint folytatódik a cselekmény. Hogy Géza már hányadszor majdnem elszalasztja élete nagy szerelmét és hogy András már hányadszor esik pofára magánügyben, valamint hogy az a sátáni mosolyú Miklós hányadik szövevényes sötét cselszövését bonyolítja, ezeket megszámlálni sem lehet. És eközben jönnek-mennek, a Rózsában kávéznak és kávéznak, narancsléznek, sütiznek, reggeliznek, ebédelnek, mintha otthon nem lenne kávéfőző, tűzhely, sütő és pohár, hogy még véletlenül se a családdal reggelizzenek, ebédeljenek és vacsorázzanak. Életstílusminta, jól nézünk ki. Csak abban lehet reménykedni, hogy a tizenéveseknek több eszük van annál, mintsem ezt nézzék esténként.
És valaki mindig teherbe esik valakitől - statisztikailag a legtöbben az elvált férjüktől - valakit mindig elrabolnak, valakinek mindig előkerül a múltjából egy sose tudott gyereke, és valakit mindig megpróbálnak meggyilkolni, bár ez utóbbi már elég régen fordult elő, hiányolom is. De ahogy ezeket az alakokat ismerem, nem kell már sokáig várni erre sem. A cselekmény kínkeservvel, izzadságosan erőltetetten bonyolódik, én csak azt nem értem, ha valakinek ennyire szenvedés szappanopera-forgatókönyvet írni, akkor miért csinálja?
Persze azért a téma iránti óriási érdeklődésemet jól jellemzi például a tegnap este, amikor az első részt még csak-csak kibírtam, de a másodikat teljes egészében átaludtam. Fél tízkor felriadtam, látom, valami más megy már a képernyőn. Na, mondom, sose tudom meg, hogy Géza utolérte-e a ki tudja hányadszor elpuskázott boldogságlehetőséget (Kingácska személyében) a buszpályaudvaron.
Utolérte, tudom, mondta a barátném. Meg vagyok nyugodva.