Furcsa érzés, amikor az ember tudja, hogy ilyenből már nem jut több az életben. Harminc év után találkozni a gyerekeimmel, akik mind-mind emlékeznek rám és mind annyira kedvesek, hogy az ember el sem hiszi. Látni a régi gesztusokat, régi ismerős tekinteteket - mert ha meg is változtak, a tekintet a régi - hallgatni egyiket a másik után - mert odasündörögnek ám, mesélnek és mesélnek, mintha nem is telt volna el közben az a harminc év - és figyelni, melyikre ismernék rá, ha szembejött volna az utcán és melyikre nem - megsúgom, egyikre sem (kivéve, akikkel az iwiwen korábban megtaláltuk egymást), merthogy 10-12 éves gyerekekből azóta felnőttek lettek, úgyhogy a terembe lépésem utáni nyakbaborulós-puszizkodós roham közepette én bizony sorban kérdezgettem tőlük, hogy hát te ki vagy?
És találkozni azzal a négy régi kollégával, akik már szintén mind nyugdíjasok, hallgatni V-t, aki még most is majdnem elsírja magát a meghatottságtól, mert ilyen sokéves találkozóra még egyetlen osztály sem hívta meg, együtt énekelni a Régi dalt, mert persze J. a régi énektanár megénekeltette az egész termet, megtudni, ki mindenki nincs már az élők sorában közülünk, tanárok közül, pontosabban, ki él még egyáltalán, mert nagyon sokan elmentek azóta.
Majd pedig az esti sötétben kilépni az épületből és amikor Nelli búcsúzáskor azt mondja, remélem, még találkozunk, szívfacsarodva arra gondolni, hogy ti még biztosan, de velem már szinte biztos, hogy nem, mert nincs már még egy következő harminc (húsz? tíz?) év. Ez benne a visszavonhatatlanul szomorú. Miközben az élmény leírhatatlan és kimondhatatlan, és kár lett volna, ha kimarad az életemből.
És találkozni azzal a négy régi kollégával, akik már szintén mind nyugdíjasok, hallgatni V-t, aki még most is majdnem elsírja magát a meghatottságtól, mert ilyen sokéves találkozóra még egyetlen osztály sem hívta meg, együtt énekelni a Régi dalt, mert persze J. a régi énektanár megénekeltette az egész termet, megtudni, ki mindenki nincs már az élők sorában közülünk, tanárok közül, pontosabban, ki él még egyáltalán, mert nagyon sokan elmentek azóta.
Majd pedig az esti sötétben kilépni az épületből és amikor Nelli búcsúzáskor azt mondja, remélem, még találkozunk, szívfacsarodva arra gondolni, hogy ti még biztosan, de velem már szinte biztos, hogy nem, mert nincs már még egy következő harminc (húsz? tíz?) év. Ez benne a visszavonhatatlanul szomorú. Miközben az élmény leírhatatlan és kimondhatatlan, és kár lett volna, ha kimarad az életemből.
5 megjegyzés:
Nagyon jó, hogy vannak olyan emberek, akiknek még olyan tanáraik voltak, akiket örömmel hívnak meg 30 éves találkozójukra.:-) Gratulálok, és örülök, hogy ilyen megható és örömteli volt a találkozó.
Köszönöm, bluemoon! :)
Miért ne lehetne még két-három találkozó? :)
Talan nem is kellene belekotyognom, mert nem szemelyes tapasztalat. Edesanyamnak volt mult hetvegen egy hasonlo osztalytalalkozoja. Ugyancsak harminc evnyi ido telt el miota "atadta" az osztalyt; hat azota, ugye... :) (O mar az elejen kikototte: -a neved mondd elobb, ugy konnyebben rajovok, melyik padban is ultel!) :)
A 40; az 50 éves találkozójukra még biztos, hogy el tudsz menni! A 60.-ra talán már csak tolókocsiban, de lehet, hogy még gyalogosan is belefér! Vagy esetleg valamelyikük autóval visz oda!
Megjegyzés küldése