Szerintem az élet

Hiába, mindig mondtam, hogy én nem vagyok könyvtáros, nem és nem, csak könyvtárban dolgoztam harminc évig. Mert ha igazán könyvtáros lennék, akkor szolidaritást és lelki rokonságot éreznék a levéltáros kollégákkal is, végül is ők is ugyanazt csinálják, csak nem könyveket nyújtanak át a pulton, hanem filmtekercseket, de nagy vonalakban ugyanolyan olvasószolgálat az ő munkájuk is, hiába hívják kutatószolgálatnak.
Szóval, nem vagyok velük lelki rokonságban, nem tudok lélekben a pult másik oldalán állni és egyetérteni azzal, hogy egyik-másikuk (tényleg csak kettő közülük) nem hajlandó észrevenni, ha egy kutató rájuk vár. Ma kiakasztott a kettőből az egyik, mert temetésre mentem, ezért kivételesen időre kellett befejeznem a munkát, időre kellett elindulnom és ehhez mindent le kellett zavarnom kábé fél tizenegyre - odaálltam, adminisztráltam, amit kell, de aztán már a hölgyre lett volna szükségem, kulcs, ilyen biléta, olyan űrlap, satöbbi. Megállok a pult előtt tőle 60 centire, ő gondosan elfordulva a képernyőre mered, de a látóterében így is bőven benne voltam - meg se moccan, még véletlenül sem fordítaná felém a fejét a szükséges negyven-ötven fokban, ennyi kellett volna a szemkontaktushoz. Ja, és mondanom sem kell, sehol más lélek rajtunk kívül, senki nem várt rá, senkivel sem volt elfoglalva, összvissz mi voltunk a láthatáron ketten, a többi madár mind a leolvasó gépekbe belebújva ügyködött. Mivel már volt alkalmam őnagyságát megismerni erről az oldaláról és tudtam, ha rajta múlik, itt elálldigálhatok délig is, tehát nem vártam tovább, hanem rászóltam diszkréten. Erre mint akit épp kerékbe akarnak törni, olyan arckifejezéssel mozdult meg, a tőle megszokott lassított felvétel stílusban. Miért megy az ilyen olyan munkakörbe, ahol emberekkel kénytelen foglalkozni? Nem kötelező, tessék a háttérben dolgozni, a diplomája megvan, gondolom, akadna más munka is számára.
De amitől majdnem a falat kaparom, azok az értelmetlen szabályok. Az elmúlt hetekben számtalanszor eszembe jutott a Garai Gábor-versrészlet: "... s felszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom" - hát igen, de ha nem értem, melyik szabály mire való és miért alkották, akkor dühöngök. Itt van például az, hogy naponta ki lehet ugyan kérni kétszer öt tekercset (egy kérőlapon csak ötöt ugyanis), de amíg az első ötöt vissza nem adod, addig nem veheted át a második ötöt. Na mármost, nálam pillanatnyilag az a helyzet, hogy az egyik adagban olyan adatok lehetnek, melyek csak a másik adag átnézése után derülnek ki és lesznek érdekesek számomra, tehát nagyon kellene, hogy mind a tíz egyszerre az asztalomon legyen. Mert amíg nem is tudom, hogy hívták a ki tudja hányadik ükapámat, addig nem tudok rákeresni, ugyebár.
Hát ma elkövetkezett a történelmi pillanat, megtudtam épp eme kellemes hölgyeménytől, mire való ez a szabály - nem volt időm megkapaszkodni, de nem is tudom, miért csodálkozom - szóval, azért kell visszaadni az előző adagot, "mert így nem tudom bevinni a gépbe". Puff! Nem érdekeltek a részletek, hogy ha egyszerre tíz tekercs van nálam, akkor ugyan mit nem tud bevinni a gépbe és miért nem, míg ha csak öt van nálam, akkor miért igen, de a lényeg az, hogy megint a komputer a bűnös, a program a bűnös, a technika a bűnös, lehet rá hivatkozni, lehet ostoba szabályokat alkotni, lehet vele sakkban tartani az olvasót. Mert mint tudjuk, a számítógép a világ nagy részén megkönnyíti az életet, de itt nálunk nem, csakis nehezíti - a bankban, a patikában, a könyvtárban és általában mindenütt.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a kutatószolgálat tagjainak nagy többsége normális, udvarias és szolgálatkész. Amikor reggelenként fél kilenckor elszabadul a pokol, vagyis a lépcső alján toporgó égő tekintetű fanatikusokat (bennünket mind) felengedik a terembe, pattognak ahányan vannak, hogy zökkenőmentesen beinduljon az élet. Dehát én mégis csak olvasónak érzem ott magam, aki a pultnak az innenső oldalán él, ők pedig a másikon. Nem vagyok könyvtáros, az már biztos.