Szerintem az élet

Egyébként pedig a levéltárban, pontosabban a közönségében is van valami panoptikumszerű. Vannak ám jelenségek ott is rendesen. A bácsi, aki hozott párnával támasztja ki a hátát (amit mellesleg nagyon meg tudok érteni), a néni, aki rendes szoknyás nyári cuccban érkezik és távozik, csak épp ott bent közlekedik méregzöld mackónadrágban és nem is szégyelli, ugyanaz a néni simán rászól hangosan bárkire, ha tíz másodpercnél hosszabban beszélgetni merészel, a tiltást semmibe vevő bunkók, akiknek óránként megszólal a telefonjuk, a negyvenes nő, aki képes ölre menni, ha nem azt a gépet sikerül leipiapacsoznia magának, amelyikhez ragaszkodik és a joviális külsejű pasas, aki majdnem teljes hangerővel leköcsögözi (!) a kutatótermi felügyelőnőket. Szóval, zajlik az élet odabent is, de azért elvagyunk, mint a befőtt. Még szerencse, hogy az élők hülyeségeit ellensúlyozandó ott vannak előttünk a holt szövegek, így ki lehet bírni az élő panoptikumot is.
Részemről pedig lassan átgondolom kutatásaim eredményét, még átrágom magam néhány filmtekercsen, de aztán hamarosan lezárom az egészet. Bizonyos vonalon már nem tudok az időben hátrébb jutni, mert egyszerűen nincsenek filmek abból a korból, más vonalon pedig azt látom, hogy nem találok adatokat. Kiderült, hogy szinte biztosan horvát eredetű az anyai nagyapai szál, de mivel még anyai dédapámról is alig tudok valamit, az ő felmenőiről pedig semmit, dédanyámról nem is szólva, akinek mindössze a nevét ismerem, tehát ezen az úton egész biztosan nem leszek képes továbbjutni. Jó móka volt, bár már eddig is elég sokba van nekem ez a kis szórakozás, legalábbis ami az utazgatás költségeit illeti. Még jó, hogy a kutatás ingyenes.