Szerintem az élet

Felkiáltás örömteli, éneklő hangsúllyal: "Ááá, sziaaa!" ... majd pedig: "... hogy vagy?" Na, ilyenekből kaptam ma sokat. És mit lehet erre válaszolni? Vigyorgok, mint a vadalma - mert azért az őszintének látszó öröm nem esik rosszul - de nem kezdhetem felsorolni, hogy hogy is vagyok konkrétan. Hogy mitől vagyok jól, mitől rosszul, minek örülök, mint egy gyerek, vagy mi a bajom, mitől félek, mi hoz ki a sodromból és mi keserít el végtelenül, hogy mit látok reménytelennek és mitől fog el a teljes kétségbeesés, valamint hogy mikor érzem értelmesnek az életemet és mikor teljesen haszontalannak.
Ezzel szemben én végighallgattam X, Y, Z és a többiek szóáradatát, volt, hogy egyszerre kettőjükét is, részletekbe menően tájékozott lettem emberi kapcsolatok, szakmai gondok, szakítások, gyereknevelési problémák, személyes tervek és még ki tudja mi minden tárgyában - és még azt se mondhatom, hogy untam őket, vagy nem érdekelt, amiről beszéltek, mert ha így lett volna, akkor nem délután háromkor nézek először az órámra. Csak a hazafelé úton jutott eszembe, hogy jé, már megint többet tudtam meg másokról, mint ők énrólam. Ez a végzetem, ez az, ami végigkíséri az életemet, mindig így van már évtizedek óta és úgy látszik, így is marad.
Lelki szemetesláda, az vagyok. De csókolom, én az enyémet hova öntsem, he?