Szerintem az élet

Kifogtam egy komoly érdeklődőt a házra. Nem volt egyszerű eset, ennek illusztrálására csak annyit mondok, hogy csak úgy tudtam tőle megszabadulni, hogy felhívtam magamat a konyhából. Igen, jól érted, egy óvatlan pillanatban megragadtam a mobilomat, kimentem a konyhába (ó, ő el volt foglalva, nem tehetett kárt semmiben, mert ült a szobában az asztalnál, az én szemüvegemmel a szemén és hangosan gondolkodva skribálta egy papírra, hogy mi mindent hogyan kell majd felújíttatnia), szóval kimentem és felhívtam a vezetékes telefont, majd pedig a csörgésre beléptem, felvettem és elbeszélgettem a néma kagylóval: "Szia! Hogy most menjek? Akkor mindjárt összekapom magam ... hát, úgy fél óra múlva, jó? ... Oké, szia!"
Ha azt hiszed, hogy erre azonnal felugrott és távozni készült, tévedsz, eltelt még pár perc, mire valóban elkezdtünk nyomulni kifelé.
Miután nagy nehezen bezártam mögötte a kaput (nem a kaput volt nehéz bezárni, hanem őt kituszkolni), még ténfergett az utcán, mindent megszemlélt, amit eddig is már ezerszer, láthatóan beszélt is magában, de ez semmi, a szomszédom épp jött haza, azt elkapta és hosszan társalogtak. Aztán egyszercsak eltűnt.
Azt hiszem, látjuk még egymást. Nem is tudom, örüljek-e vagy sem, de hogy ezt a nőt nem fogom sokáig bírni idegekkel, az biztos.