Szerintem az élet

Aszongyák a hírekben, hogy tovább halogatják a vasutassztrájk újraindítását. Hát halogassák is jó erősen egész addig, hogy felejtsék is el szépen, mert baromira elegem van már abból, hogy ha meghallom ezt a szót, pánikszerűen elkezdem gyűjteni a fejemben, hogy mit tudnék egy nekifutásra elintézni Pesten, hátha holnap már nem tudok sehova menni és itt dekkolhatok a fővárostól negyven kilométerre addig, amíg a tisztelt szakszervezet meg nem kegyelmez. Mert engem ugye lehet korlátozni szabad mozgásomban, hát ki vagyok én, hogy csak úgy gondolok egyet és akármikor meg akarom váltani az egyébként rohadt drága jegyemet, sőt fel is akarok szállni a vonatra és szemét módon elvárom, hogy elvigyen oda, ahova akarom?!
Az viszont reményt keltő, hogy amint olvasom, "a vasúti szolgálati helyeken a sztrájkolók és nem sztrájkolók között mélyülnek az ellentétek, nő a feszültség, jó emberi kapcsolatok romlanak meg, és néhol már-már a tettlegességig fajulnak az indulatok". Csak így tovább, most az egyszer örülök, hogy ők se tudnak összetartani. Hátha a normálisak győznek.
Megyek is, mert ma még jön a vonat, elintézem Pesten azt is, amit nem akartam, hátha aztán már nem lehet.