Elvittem két régi képecskét a képkeretezőhöz. Ovális fekete fakeretbe foglalt fekete anyagon valami gobelin-féle technikával kivarrva két alak: az egyik egy hölgy, a másik egy fiatalember, mindketten legalább 150-200 évvel ezelőtti divatba öltöztetve. A keretük cirádáiból jó nagy részek töredeztek le az idők viharában, kijavítani lehetetlen, gondoltam hát, hogy egy-egy sima keretet még megérdemelnek. Annál is inkább, mivel mindkettőt a szüleim kapták hatvan éve nászajándékul egy barátjuktól, ilyesmit nem dob ki az ember lánya és ne heverjenek már tovább egy doboz fenekén, mint eddig.
Mester úr igen gondterhelt lett, amikor meglátta a két objektumot, sőt némi fejcsóválást is megengedett magának. El nem tudtam képzelni, mi baja, aztán kérdésemre kibökte, hogy nincs ilyen keret, azaz az ovális keretek másképpen oválisak, mint ez itt. Hmm, mondtam, no és ha - bizonyos tűréshatáron belül, persze - kicsit a keret formájához igazítaná a szövet széleit, már amennyire nem sérti a figurákat?
Hmm, mondta ő is és gondolkodóba esett, de a fejcsóválást csak nem akarta abbahagyni. Aztán egy polc mélyéről előhalászott egy színes mintalapot, melyen, ahogy láttam, a beszerezhető ovális keretek fotói sorakoztak színnel, mérettel, adatokkal. Na ugye, gondoltam, mégis van remény, csak kicsit böködni kellett a szaki szakértelmét. Centizett, csóvált, megint centizett, megint csóvált és amikor végre talált egy olyat, amit csak kétoldalt kellett volna lekerekíteni, akkor azt hittem, nyertünk. De nem, mert a mester újra kézbe vette a képeket, forgatta, nézegette és kijelentette, hogy nem tudja, mi lesz, ha szétszedi, nem szakad-e el ez a régi anyag? Tudja mit? - mondtam - majd én szétszedem, akkor kiderül, elszakadt-e, aztán ha nem, visszahozom. Hát - mondta ő - tessék megpróbálni, de én nem akarok kárt tenni, nem merek hozzányúlni.
Pfff ... és én még azt hittem, minek szedjem szét, majd a szakember szépen szétkapja, szakszerűen, ugyebár, aztán üveg, keret, némi ragasztás, némi szegecselés és kész, meg lesz csinálva, ugyancsak szakszerűen. Hát nem lesz.
Azt már nem mondtam neki, hogy ha én mesterember lennék, akkor ha valaki behoz elém egy munkába veendő darabot, istenuccse nem úgy néznék a darabra, hogy hogyan úszhatnám meg ezt a melót. Valamint azt se mondanám a kedves kuncsaftnak, hogy esetleg próbálja meg másnál (mert ezt is mondta az úriember), hanem foggal-körömmel ragaszkodnék a munkához, már csak szakmai büszkeségből is, magam miatt is, hogy képes vagyok-e rá, meg tudom-e javítani/csinálni/szerelni, és mellesleg a kuncsaftnak is meg akarnám mutatni, hogy igen, meg tudom csinálni, bízzon bennem, kész lesz, szép lesz, rendben lesz. Nem csóválnám a fejem, nem ciccegnék, nem próbálnék szabadulni, hanem megoldanám.
Mondjuk, lehet, hogy nem a huszonegyedik században lennék ilyen mesterember. Hanem az ántivilágban. A huszonegyedik századra pedig kihalnék.
Mester úr igen gondterhelt lett, amikor meglátta a két objektumot, sőt némi fejcsóválást is megengedett magának. El nem tudtam képzelni, mi baja, aztán kérdésemre kibökte, hogy nincs ilyen keret, azaz az ovális keretek másképpen oválisak, mint ez itt. Hmm, mondtam, no és ha - bizonyos tűréshatáron belül, persze - kicsit a keret formájához igazítaná a szövet széleit, már amennyire nem sérti a figurákat?
Hmm, mondta ő is és gondolkodóba esett, de a fejcsóválást csak nem akarta abbahagyni. Aztán egy polc mélyéről előhalászott egy színes mintalapot, melyen, ahogy láttam, a beszerezhető ovális keretek fotói sorakoztak színnel, mérettel, adatokkal. Na ugye, gondoltam, mégis van remény, csak kicsit böködni kellett a szaki szakértelmét. Centizett, csóvált, megint centizett, megint csóvált és amikor végre talált egy olyat, amit csak kétoldalt kellett volna lekerekíteni, akkor azt hittem, nyertünk. De nem, mert a mester újra kézbe vette a képeket, forgatta, nézegette és kijelentette, hogy nem tudja, mi lesz, ha szétszedi, nem szakad-e el ez a régi anyag? Tudja mit? - mondtam - majd én szétszedem, akkor kiderül, elszakadt-e, aztán ha nem, visszahozom. Hát - mondta ő - tessék megpróbálni, de én nem akarok kárt tenni, nem merek hozzányúlni.
Pfff ... és én még azt hittem, minek szedjem szét, majd a szakember szépen szétkapja, szakszerűen, ugyebár, aztán üveg, keret, némi ragasztás, némi szegecselés és kész, meg lesz csinálva, ugyancsak szakszerűen. Hát nem lesz.
Azt már nem mondtam neki, hogy ha én mesterember lennék, akkor ha valaki behoz elém egy munkába veendő darabot, istenuccse nem úgy néznék a darabra, hogy hogyan úszhatnám meg ezt a melót. Valamint azt se mondanám a kedves kuncsaftnak, hogy esetleg próbálja meg másnál (mert ezt is mondta az úriember), hanem foggal-körömmel ragaszkodnék a munkához, már csak szakmai büszkeségből is, magam miatt is, hogy képes vagyok-e rá, meg tudom-e javítani/csinálni/szerelni, és mellesleg a kuncsaftnak is meg akarnám mutatni, hogy igen, meg tudom csinálni, bízzon bennem, kész lesz, szép lesz, rendben lesz. Nem csóválnám a fejem, nem ciccegnék, nem próbálnék szabadulni, hanem megoldanám.
Mondjuk, lehet, hogy nem a huszonegyedik században lennék ilyen mesterember. Hanem az ántivilágban. A huszonegyedik századra pedig kihalnék.
3 megjegyzés:
Nekem nem lenne bizalmam a történtek után ebben a mesterben. Biztosan akad Nála jobb is a közelben, aki örömmel bekeretezi a bekereteznivalót!
A közelben biztos nincs, de majd beviszem Pestre. :)
Micsoda vitamindús óra!
Megjegyzés küldése