Szerintem az élet

Ó, a Balaton, régi nyarakon ...

Ma meló volt ezerrel, mert nálunk holnap lesz a lomtalanítás, úgyhogy az utolsó pillanatot kaptam el, hogy felszámoljam a sufnit. És felszámoltam, ezzel párhuzamosan pedig ki is dőltem.

Viszont tegnap nem volt meló, tegnap Balaton volt. De nagyon. Zamárdi felső és Zamárdi, valamint a látvány szintjén szemben Tihany, Füred és a többiek.
Tömény nosztalgia volt a gyerekkor iránt. Zamárdi felsőn évekig nyaraltunk, hol vadidegenek házát vettük ki, hol összeismerkedtünk szomszéd, őslakos nénivel, akinél aztán a következő nyáron laktunk, hol pedig - és leggyakrabban ez történt - egy régi baráti családdal együtt töltöttünk el két-három hetet, előbb az ő fáskamraszerű, kátránypapírral szigetelt bódéjukban, majd pár év múlva az ő építés alatt álló házuk egyik szobájában. Tehát Zamárdi felső nekem úgy hozzátartozott tizenéves korom hangulatához, mint az álmodozások, a bőgések, a meghatározhatatlan és érthetetlen hirtelen hangulatváltások - a serdülőkorom télen Rákosligeten zajlott, nyáron meg Zamárdi felsőn.
Az a beépítetlen, gazos terület, amin akkoriban átgázoltunk, hogy a szemközti Sellő étteremből áthozzuk az ebédet, szóval azt a területet ma Jegenye térnek hívják, félig beépítették, a Sellő étteremnek pedig híre-hamva sincs, azt se tudtam kitalálni, vajon melyik ház helyén lehetett. Az utcáknak egész más már a nevük, ezért csak sejtem, hogy a Dessewffy utca lehetett annak idején a Zalka Máté utca, de nem vagyok biztos benne, meg aztán úgy láttam, a parttal párhuzamos utcák eggyel többen vannak, vagyis feltölthettek pár méternyit a tóból és oda is került egy utca. Így aztán hiába tudom, hogy mi a legelső utcában laktunk és onnan a partig már csak fű volt és nádas, ma már ugyanaz az utca jóval beljebb esik.

Ott a nagy fa mögött valahol lehetett az a bizonyos bódé, ahol legelőször nyaraltunk (a bódéról pedig itt van az eredeti fotó valamikor az ötvenes évek végéről):

Hozzá kell tennem, hogy abban a fatákolmányban, melyben örökös kátrányszag volt a tetőborítás miatt, nemcsak mi laktunk, hanem a másik helyiségben H. bácsiék fia és ifjú felesége, valamint a párhónapos kislányuk, aki éppen igen sírós korszakát élte, különösen éjszaka. Zajos nyaralás volt. A konyhai élet természetesen az udvaron zajlott (látszik is az előtérben egy konyhahasztal, na ott), az asszonyok petrofóron főztek (tudja-e valaki, mi a szösz az?) és az egyéb kényelmi és higiéniai feltételek is minimálszinten leledzettek. De ezt a világért sem panaszként említem, mert ritka kellemes időket töltöttünk ott mindezen nomád körülmények ellenére is.
Aztán egy-két évvel később H. néni húgáék vettek egy telket kissé beljebb ugyanabban az utcában és építkezni kezdtek. Amint lakható lett a ház, az egyik szobát a hozzá tartozó terasszal együtt kiadták nekünk valami minimális, baráti áron. Ettől kezdve néhány évben ott nyaraltunk, valamikor a hatvanas évek közepén szakadt meg ez a sorozat.
H-ék házát egyáltalán nem is tudtam felfedezni, pedig addig mentem, míg csak el nem fogyott alólam az utca. Még csak hasonlót sem láttam, valószínűleg teljesen átépíthették.

Térjünk át más nyarakra ott Zamárdi felsőn: ez itt lent szinte biztos, hogy Balassa néni régi háza felújítva. Balassa néni majdnem 90 éves volt akkoriban és állította, hogy jó egészségben megért magas korát a hetenként vett forró fürdőnek köszönheti, hiába bizonygatták neki, hogy ez nem tesz jót a vérkeringésének. A Balatonban viszont, bármilyen hihetetlen, soha életében nem fürdött. Tőle hallottam életemben először arról, milyen légicsaták dúltak a háború idején a tó fölött.

A szobában, melyet nekünk adott ki, két valódi régi, gyönyörű sárgaréz ágy állt. Emlékszem, elég rossz időt fogtunk ki az alatt a két hét alatt, napokig esett az eső, amikor kirándulni sem lehetett. Rejtvényt fejtettünk, olvastunk, kártyáztunk, de ez azért több napon keresztül nem volt valami szórakoztató, tekintve, hogy nem ezért jöttünk a Balatonra. Már nem tudom, hogyan jutottunk el unalmunkban addig, hogy a rézágyak matracai alá néztünk, de megérte, mert ott igazi kincseket találtunk: századeleji elsárgult, szó szerint békebeli újságokat, bennük rettentően szórakoztató hirdetésekkel. Ilyesmi stílben íródtak ezek, hogy "esedezem, adjon életjelt magáról ama kisasszony, kivel a múlt vasárnap a Galamb utcában volt szerencsém találkozni és pár pillantást váltani", voltak az újságokban korabeli reklámok is, például kebeldúsító csodakenőcs és hasonlók, úgyhogy remekül mulattunk. Mindaddig, míg tán az időjárási frontoktól megzavarodva vagy miért, de meg nem jelentek a szobánkban tömegesen a darazsak. Mint kiderült, a régi ház födémén lévő folytonossági hiányokat kihasználva törekedtek lefelé a padlásról, hát, mit mondjak, nem örültünk, de különféle irtó technikákkal (na nem Chemotox, hol volt az még akkor ... maximum mézes vízzel telt üveg, stb.) végül győztünk. Úgyhogy nekem Balassa néni emléke azóta is mindig darazsakkal (jobb esetben csak a rézágy képével) társul.
A ház eleje ugyanilyen volt, de a kaputól a házig szőlőkordonok sorakoztak. Azt hiszem, a környéken ez az egyetlen ház, amire ma is rá lehet ismerni.
(Jobbra pedig egy akkori bakfis mereng az élet nagy kérdései felett.)

Ez itt jobbra O-ék háza, jól látszik, hogy a ház mögött szinte rögtön a nádas és a víz kezdődik. O-ék Pesten laktak a Lumumba utcában (a mai Róna utca) és rendszeresen kiadták ezt a nyaralót, többek közt nekünk is. Hogy csak egyszer vagy többször is nyaraltunk náluk, arra már nem emlékszem, de arra élesen, hogy a ház előtt a kertben néhány kerti törpe állott, melyekre azt a használati utasítást kaptuk, hogy ha eső, zivatar jön, eme dísztárgyakat feltétlenül szíveskedjünk betenni a ház mögött lévő garázsba (a garázs egyébként O. úr oldalkocsis motorja számára épült, a jármű látható a képen is). Tehát mint szófogadó bérlők, mi bizony minden vihar közeledtére fejvesztve menekítettük a fertelmesen randa törpéket és miközben a festett műtárgyakkal a kezünkben rohangáltunk az előkert és a garázs közt, hahotázva röhögtünk és a figurákat egymás közt csak törpikéknek emlegettük.
Na mármost, a baloldali kép vagy O-ék háza, vagy nem. A kerítésen benyúlva nagy nehezen kattogtattam pár képet különféle szögből, de az igazat megvallva, nem vagyok benne biztos, hogy jó helyen. Az utca valószínűleg ugyanaz, az üres térségtől való távolság is nagyjából megfelel, a ház láthatóan régi, de ha ez ugyanaz a ház, akkor kissé átépítették - nem félköríves a terasz alaprajza és nincs kirakva azokkal a terméskövekkel sem, de a teraszon látható bejáratok is és a zsalugáteres ablakok is stimmelnek. Még név is volt a kapun, meg a név alatt még valami, nem figyeltem, hogy telefonszám-e vagy lakcím és csak miután továbbmentem, vetődött fel bennem, hogy felírhattam volna az adatokat, de aztán legyintettem: mit mondhatnék K. Károlynak így ismeretlenül? Hogy itt vagyok én, egy maholnap hatvanéves őrült tyúk, aki kergeti a saját gyerekkorát és ugyan mondaná már meg, kitől vette ő vagy valakije azt a házat? Meg se értené. Úgyhogy a rejtély már rejtély marad.
Abból az időből élénken emlékszem még egy meghatározott napokon megjelenő árusra, aki a triciklijére szerelt tartóból mézespuszedlit árult különféle ízekben, kimérve, pár forintért. Kerekezett végig az utcákon és talán csengetett is, mert valahonnan csak meg kellett tudnia az üdülőközönségnek, hogy érdemes kitódulni, de bizony kitódultunk és vettük a zacskóba mért puszedlit.
(A jobboldali képen egyébként O-né ül Apu és az én társaságomban - vagy Anyu fotózott tehát, vagy O. úr, már nem tudom, de nyilván látogatóba jöttek le Pestről.)

Az üdülőtelepi kápolna már nem Zamárdi felsőn van, hanem majdnem Zamárdi központjában, de legalábbis ahhoz nagyon közel. A formájára emlékeztem, meg arra, hogy a kertjében rengeteg pad volt, hogy az épületből kiszoruló hívek leülhessenek odakint. Belső tere nagyon kicsi, nyolc sor szék fér be mindössze, a berendezése nagyon egyszerű, de szép. Oltárkép nincs, de a szentély hátsó falán középen beépített színes üvegablak megfelel oltárképnek.
A kerti lócák pedig valószínűleg még a negyvenvalahány évvel ezelőttiek.

A kápolna falán márványtábla ezzel a felirattal:

"Ezen kápolnát felszentelte Dr. Rott Nándor veszprémi megyéspüspök 1929. aug. 29-én, alapította és az építkezéshez szükséges összeget gyűjtötte Dr. Purebl Győző Székesfővárosi tanácsnok, tervezte és az építkezést ellenőrizte Körmendy Nándor műépítész, építette Bittmann László építési vállalkozó"

(folyt. köv.)