Szerintem az élet

Mindig szerettem a TV-taxit nézni a királyi tévén, de újabban sorozatosan olyan téma kerül terítékre, ami nem érdekel. Pedig ez eddig nagyon jó kis műsor volt, hol komoly, hol mulatságos, de a véletlenszerűen beülő emberek megnyilatkozásait általában megérte meghallgatni. És a közben mutatott képek, az aláfestő zenék, meg ahogy összevágták az utcai látványt az emberi pillanatokkal, ezeket mind igen ügyesen oldották meg. Olyan kevés jó műsor van összességében is ezen a három földi adón, hát tessenek már visszatérni a tévétaxiban a kellemesebb és szórakoztatóbb témákra, léccilécci, szerkesztő bácsik-nénik!

Ma kissé kiakasztottak a patikában. Mindig is tetűlassan dolgoznak, meg a naaaagy vidéki családias légkörben időnként elbeszélgetnek pár mondat erejéig a kuncsafttal, akit persze ismernek, tegeződnek, hogy van a mama, meg a Józsi lába, satöbbi, eközben pedig mindegy, mennyien várnak még a sorukra, na de ma megoldhatatlan feladat elé állította őket egy néni, aki valami Vichy-terméket akart vásárolni egészségkártyával. Lehet-e kiadni, nem lehet-e kiadni, ment a duma vég nélkül. Néni hajtogatta, hogy a lánya máskor is vett, itt vette, erre a kártyára vette, hölgy a pult mögött ismételgette, hogy július elsejétől ezt megszigorították, most már nem lehet rá kiadni - eddig még nem lett volna semmi baj, vita van, majdcsak lezajlik. Igenám, csakhogy erre már a másik pult mögötti hölgy is átlibbent a térfélre (mellesleg eme másik pultnál álltam én és még valaki mögöttem, tehát a mi hölgyünknek igazán lett volna saját munkája is), valamint a hátsó helyiségből kijött a harmadik kolléganőjük és előszedvén a rendeletet, afölött összedugván buksijukat ettől kezdve hárman tárgyalták a kérdést. Néni időnként közbekottyantotta eddigi érveit, az idő pedig telt, csak telt, és egyiküknek se jutott eszébe, hogy mellesleg a mások idejével játszadoznak. A francba, hát miért nem tudja eldönteni az, akihez éppen tartozik a vitás vevő, hogy kiadhatja-e azt a vackot vagy sem? Ha nem képes önálló döntésre, akkor ne álljon oda. Egyébként pedig felolvasták többször is hangosan a rendelet szövegét, amelyben benne volt, hogy kozmetikumokra nem lehet elfogadni azt a kártyát. A Vichy-cuccok pedig kozmetikumok. Ettől kezdve nincs miről vitázni, nem? De ők csak tovább és tovább ragozták és blablabla - aztán végre az egyik kimondta a bűvös mondatot a néninek irányozva, hogy nem adhatják ki. Csak közben legalább tíz perc telt el. Az ilyentől a falnak tudnék menni. (Azt már nem is kérdem, miért árulják patikában a többezer forintos kozmetikumokat, amikor azok egyáltalán nem odavalók, ráadásul legtöbb helyen külön kulcsos vitrinekben tartják őket, ami még bonyolítja is a kiszolgálást - tudom, tudom, ezeken van haszon, na persze).
De a vevők se piskóták azért. Mert mindehhez az épületes műsorhoz hozzátett egy lapáttal a mögöttem álló nő, akinek egyszercsak megszólalt a mobilja és ahelyett, hogy belenyögte volna - lehetőleg halkan - hogy majd visszahívlak, vagy hívjál később, nem, ő teljes nyugalommal és teljes hangerővel elkezdett beszélgetni hitelügyletről, papírokról, kitöltésről, aláírástól, tud-e odamenni, nem tud-e odamenni, mindezt folyamatosan mondta, mondta ott a patika közepén. Még akkor is mondta, amikor a néni már kiment és ő került sorra, úgy fizetett, hogy a füléhez a telefont szorította, beszélt, a patikusnő pedig mintegy súgva, hogy ne zavarja (a bunkót!), szinte zavarban tátogta oda neki a fizetendő összeget. Megáll az eszem, komolyan. Én nem tudom, de azelőtt, nem is olyan régen, a patikákban volt egy felirat, mely szerint itt felelősségteljes munka folyik, sziveskedjenek csendet tartani, vagy valami hasonló. Hogy miért nincs kint az ajtón egy félméteres mobilt ábrázoló piktogram piros iksszel áthúzva, azt nem is értem. Bár szerintem a piktogram az ilyen tahóknak nem lenne elég, még egy automata ökölnek is ki kellene pattannia belőle és jól orrbavágni az illetőt. Azt talán észrevenné.