Szerintem az élet

Engedve a közakarat nyomásának (melybe magamat is beleszámítom) megpróbálok írni is valamit a vasárnapi kirándulásról, főképp azért, hogy ezek a csilivili képek ne villogjanak már itt, amikor megnyitja valaki az oldalt. Engem is zavarnak, de ennyi képet nem akartam egymás alá rakni, mert akkor kilométeres lesz a poszt.
Tehát Máriabesnyő és Gödöllő nem volt egyértelműen pozitív élmény. Máriabesnyő, amely közigazgatásilag már Gödöllőhöz tartozik, de jó messze van a várostól, se nem falu, se nem villanegyed, olyan semmilyen. A kegyhely közvetlen környezete és maga a templom is nagyon szép, egészen különleges például, hogy kívülről ugyan nem látszik, de tulajdonképpen két templom van egy épületben. Az úgynevezett alsó templom zárva van, csak előre bejelentett csoportoknak mutatják meg, én is csak az üvegajtón keresztül tudtam bekukucskálni, de a látvány megérte, gyönyörű, boltozatos helyiség van odabent. A nagyobbik, felső templomot használják, melynek a belső tere szintén nagyon szép, élénk színűek a mennyezeti freskók és az egész helyiséget betölti a színes üvegablakokon beáradó napfény.
Viszont a hely hangulata egyáltalán nem volt zarándokhelyhez illő, csak olyan szokványos vasárnapi. A helybéli emberek jöttek-mentek, csak úgy, mint bármelyik vasárnap szokták és a kijárathoz a mise után szinte azonnal odaállt két, láthatóan a templomhoz tartozó személy és csak azt várták, hogy mindenki távozzon és bezárhassák az ajtókat. Persze, nyilván nem tudják megoldani a folyamatos őrzést, őrizetlenül pedig nem akarják hagyni a helyet, dehát ettől aztán épp a lényegét veszíti el az egész. Lehet, hogy hétköznap másként van ez, talán olyankor előre bejelentett zarándokcsoportok jönnek, akiket kísérnek, vezetnek, szervezetten mutatnak meg nekik minden látnivalót, dehát zarándok vasárnap is betévedhet, akkor pedig nézheti a csukott ajtókat.

Aztán ha már ott voltam, bementem Gödöllőre is. Régen jártam ott többször is, de ahogy akkor sem, most sem gyakorolt rám különösebb hatást. A kastély környéke és belseje is tele volt németül beszélő turistákkal, a homlokzaton hatalmas Sissi-plakát lógott, az előcsarnokhoz tartozó kávézó-cukrászda is kizárólag német hangoskodástól zengett, úgyhogy hamar kifelé vettem az irányt (no meg a négyszáz forintnál kezdődő sütik sem vonzottak különösebben). A Szabadság téri HÉV-állomáson is külföldi csoport nyüzsgött, a piros lámpánál álló kocsisorban két autó épp abban a pillanatban törte össze kicsit egymást (álló helyzetből! ehhez is kell tehetség!), a téren álló Mária-oszlopot körbejártam és körbefotóztam, járkáltam kicsit a környéken és arra gondoltam, hogy na, itt sem szeretnék lakni, aztán visszamentem a vasútállomásra és hazajöttem.

Útközben pedig szomorúan konstatáltam, mennyire lepusztult minden a vasút mentén. A régi lakóhelyemen gurult keresztül a vonat, tudom, milyen volt az a környék régen, most pedig látom, hogy mi lett belőle. Nem volt vidám látvány.