Szerintem az élet

Nem is Szekszárd, nem is Kalocsa, hanem Mór volt tegnap a program. Ott jártam ugyanis. A busz szépen megkerülte a Vértest a déli oldalán, olyan gyönyörűséges faluneveket látni arrafelé, mint Isztimér, Bodmér, Bodajk, Csókakő, Söréd, Vértesboglár, Csákberény előtt pedig olyan dombok közt halad az út, melyekre a mai fiúk-lányok kövekből rakták ki a szerelmi vallomásokat, szívekbe írt neveket, amiket elődeik régen fatörzsekre, padokra, falakra szoktak volt vésni.

Mór így első látásra igazi kisváros, van benne minden, ami egy városhoz kell, rengeteg iskola, hivatalok, üzletek, vendéglők, kórház és áruházak, de ha a centrumból csak öt lépést is teszel egy mellékutcába, máris régi házak közt találod magad, ahol a bádogos, meg a fodrász és a suszter is bezár délben és csak kettőkor-háromkor nyit ki, a kapukban asszonyok és csitri lányok trécselnek, nyugalom van és madárcsicsergés, pedig csak néhány méter választ el az autózúgásos főtértől. Dombok mindenütt, nincs mértani pontossággal szerkesztett alaprajz, a girbegurba utcákat az élet és az idő szerkesztette, ahol kell, ott fordulnak emelkedőre.

Ez itt az úgynevezett Kistemplom, a másik képen pedig egy igazi kisvárosi utca:

Ilyen szépséges utcatáblák vannak mindenütt:

Bennük ott a múlt is, meg a jelen is, mert a kapucinus templom előtti teret hívták Stefánia sétatérnek is valamikor, a Táncsics utca pedig tényleg a Kálváriadombra megy fel ma is. A német elnevezéseknek pedig szintén történelmi oka van: a török uralom után német népességgel települt be a helység.
Itt kezdődik a Táncsics utca, a másik képen pedig a régi községháza épülete:

És hogy miért éppen Mór? Elmesélem azt is.
Anyukám a harmincas években járt a Tóth Kálmán utcai polgári leányiskolába, ahol a hittantanára bizonyos Dobos Benvenut kapucinus atya volt, ők csak úgy hívták: "a Páter".
Ez a kép egy kiránduláson készült (a baloldali fehér matrózblúzos Anyu, a Pátertől jobbra pedig keresztanyám):

Ez pedig a végzős osztályképük:

A Pátert nagyon szerették, annyira, hogy állítólag még a más vallásúak is szívesen jártak az óráira, mentek velük együtt lelkigyakorlatra, misére. 1947-ben, amikor anyuék az esküvőjükre készültek, őt hívták meg eskető papnak, úgyhogy végül valóban úgy is történt, lelevelezték, kiutazott hozzájuk Rákoshegyre és ő adta őket össze. Aztán amikor a rendeket szétzavarták, a Páter a budai Fő utcai rendházból a kevésbé frekventált Mórra került, ahol ugyan a világ szeme előtt eredeti civil szakmájában dolgozott, gyógyszerészként, de eközben titokban a helybéli többi kapucinus szerzetessel közösségben éltek.
A nyolcvanas években Anyu levelet írt az akkori móri plébánosnak és érdeklődött a Páter felől, így tudtuk meg, hogy az atya időközben meghalt és Móron van eltemetve.
Anyu később is sokat emlegette a Pátert, az utolsó évben különösen gyakran álmodott vele, álmaiban a Páter mindig mosolygott, kedvesen beszélt hozzá és általában ugyanazt mondta, hogy "Ilonka, legyen nyugodt, én imádkozom magáért". Amikor reggelenként ezt mesélte, én persze hittem is, nem is, nem tudtam megítélni, mennyi ebből a valóság és mennyi a fantázia szüleménye, de végül is miért ne álmodhatott volna vele ilyen sokszor, mit tudjuk mi, az embernek élete végéhez közelítve mi lesz az igazán fontos, mi foglal el nagyobb helyet a lelkében és az hogyan jelenik meg egy olyan módosult tudatállapotban, mint amilyen az álom? Az utolsó hónapokban is időnként tervezgette, hogy majd ha jó idő lesz, elhívja Imrét, egy barátunkat, aki majd elvisz bennünket kocsival Mórra, hogy legalább a Páter sírját láthassa. Erre már tényleg nem volt semmi reális esély, képtelenség volt, már autóba beülni sem tudott volna, lépcsőre fellépni vagy gyalogolni meg végképp nem, de ráhagytam, mindig végighallgattam és nem vitatkoztam vele.
Most aztán elmentem Mórra, végigmentem a Táncsics utcán, ami a Kálváriadombon lévő temetőig vezet és megkerestem a Páter sírját. Nem találtam. Illetve ... ez így nem is igaz: ott vannak egy helyen a Móron elhunyt kapucinusok sírjai, vaskerítéssel körülkerítve, közvetlenül a temetőkápolna mellett. De a három nagy sírkő és a legújabban odatemetettek fakeresztjei kivételével a többi kőtábla annyira kopott, hogy alig vagy egyáltalán nem lehet leolvasni semmit róluk. Látszik, hogy régebben minden sírjelző egyforma volt: tömzsi csonkagúla alakú kőtömb, tetejébe egyszerű fekete vaskereszt illesztve, a kőtömb oldalára pedig kis kőtábla csavarozva az illető nevével és születési-halálozási évével. Némelyik táblán két név is van, de a véseteket annyira lecsiszolta az idő, hogy vagy teljesen eltűntek, vagy csak nehezen fedezhető fel az értelmük. Próbálkoztam mindennel, tapogattam, beárnyékoltam a táblácskákat, hátha úgy a mélyedések láthatóvá válnak, még makróztam is a fényképezővel, hogy majd itthon képszerkesztővel megpróbálok trükközni, de hiába. Hosszú időt töltöttem ott, végül mégis maradt vagy öt sír, amelyikről semmit sem tudtam kideríteni. Álltam elkeseredve ott a napsütésben a Kálváriadomb tetején és hirtelen felötlött bennem: no de most tényleg, hát fontos ez? Fontos, hogy melyik párcentis terület az? Számít valamit, hogy pontosan melyik kőtömb alatt nyugszik Dobos Benvenut, a Páter?
Valahol köztük van, vagy itt ...

... vagy ott a hátsó sorban:

És ha a látogató megfordul, éppen a kapucinus templomot látja, amint az egyik domb tetején magasra emelkedik a város felett:

Ez pedig szintén a kapucinus templom közelről: