Szerintem az élet

Elnéztem ma az embereket és régi rossz szokásom szerint elgondolkodtam: aki hosszú szövet télikabátban, prémszegélyes kapucnis dzsekiben, pufikabátban szuszog, meg bundabéléses velúrcsizmában slattyog, vajon annak egyiknek sincs otthon se rádiója, se tévéje, hogy nem hallotta, hány fok van mostanság? Szerintem ugyan ebben a téli szezonban eddig sem volt ezekre szükség, de rendben van, tudom, nem egyforma a hőérzetünk és attól, hogy én egész télen félcipőben jártam, másnak még nyugodtan fázhat a lába. No de most azért már csak észrevenni, hogy tizenvalahány fok van és reggel sincs fagy, nem?
Különben pedig megint volt szerencsém a szupervonattal utazni haza, sőt, már azt is tudom, melyik járatot kell megcélozni annak, aki azzal akar jönni (a jövőben hozzám látogatókat majd szívesen felvilágosítom ezügyben). Állítólag négyóránként jár, legalábbis a Déliből, de engem jobban érdekelne, hogy reggel melyikre szálljak, hogy ővele mehessek, mert az lenne az igazi. Visszafelé ugyanis alig voltunk egy páran, odafelé viszont nagyon tudnám értékelni, ha a tömeg ellenére kulturált módon esetleg le is tudnék ülni, ráadásul olyan ülésre, amilyet a négyes-ötös csigolyám is szeret. Legközelebb a fél nyolcas vonattal fogok próbálkozni, hátha szerencsém lesz.
Ma egyébként a háromnegyed kilencessel mentem (volna) be a nagyvárosba, vártam, vártam, mígnem a hangszóróból olyasmi szózat hallatszott, hogy a vonat előreláthatólag 30 percet késik. És a hang mondta tovább a szokásos szöveget: "... a késésért szíves türelmüket és megértésüket kérjük". Ekkor ért az állomás elé M. A., aki igen kommunikatív egyéniség, ennek megfelelően - bár egyedül jött, tehát elvileg senkihez sem beszélhetett volna, mégis megszólalt: "Persze, szíves türelmüket, meg elnézést ... nem nézem el, nem értem meg!" Annyira jót nevettem, ahogy trappolt be a váróterembe, közben barátságos arckifejezéssel puffogott és ismételgette: "... nem nézem el, nem értem meg!"
Hát ez az, nem nézzük el, nem értjük meg, de kit érdekel? A MÁV-ot biztosan nem.