Szerintem az élet

Az idén már nem fogok úgy járni, mint tavaly ilyentájban, amikor a Nagyhét hétfőjén ébredtem rá, hogy mindjárt itt az ünnep. Sehol egy húsvéti lap, elmenni nemigen tudtam, egyébként is eléggé össze voltam zavarodva az egész élettől úgy, ahogy volt, dühösen legyintettem magamban, hogy na és? Az idén kivételesen nem küldünk lapokat, ki fogja bírni mindenki, különben is grrrr, pfuhhh, meg minden! De azért ha puffogtam, ha nem, mindenképp rossz érzés volt. A lelki ráhangolódásról már nem is szólva, mert az aztán végképp nem volt sehol.
Most halmozom az élményeket. Vasárnap nagyböjti konferenciabeszédet hallgattam egy volt professzoromtól, aki mindig nagy fej volt, most is az, nem hiába maradtunk ott annak idején rendszeresen még azon az előadásán is, amit csak úgy "műsoron kívül" tartott, dupla terjedelemben, pedig mindig előrebocsátotta, hogy nem kötelező kivárni a végét, mégse lépett le szinte senki, hanem kitartottunk a végsőkig. Most is ugyanazt éreztem, ahogy ültem az Egyetemi templom kényelmetlen padjában, hogy elülnék itt estig is és szinte érzékeltem magam körül a régi évfolyamtársakat és azt a régen volt feszült csendet ott a szeminárium emeleti hatos termében.
Tegnap pedig elmentem régi hazámba, ahol a költözés óta, kilenc éve nem jártam. Két szomszéd család is hívott vendégségbe és ugyan eléggé féltem, hogy megráz a látogatás, végül nem úgy lett. Bár amikor Ligeten leszálltam a buszról, elfogott a gyengeség, de szerencsére abban a pillanatban megláttam egy ismerőst, aki felém intett, beszélgettünk pár percet és helyrejöttem. Aztán körülnéztem, minden a régi volt és elindultam gyalog az azóta született kamaraszínház felé, hogy mindenek előtt megnézzem gyerekkori barátném kiállítását. Majdnem nem engedtek be, de aztán mégis, kedvesek voltak és csendben végigjártam a színházterem előtti folyosó falára függesztett képeket, miközben odabent a gyerekek harsányan szórakoztak Csizmás Kandúr kalandjain. Persze megint emlékek tolultak elő, hogyne, hiszen ott voltak H. Erzsi Szanyban festett képei, az édesapja két portréja, meg a jól ismert csendéletek, melyekből egyet én is őrzök még régről, születésnapi ajándékként kaptam tőle legalább negyven évvel ezelőtt. Édesapját még én is rajzoltam annak idején (szénnel, mert a festéshez sose volt tehetségem), amikor együtt jártunk a helyi rajzkörbe és éppen H. bácsi volt a modellünk. Szanyban pedig nagyszülei éltek, akiknél a nyári vakációk egy részét töltötte és onnan irogatta nekem a leveleket, úgyhogy különleges élmény volt látni a képek sarkában a firkákat: Szany 1965 ... Szany 1966.
Erzsi útja végül nem a festészet felé vezetett, mert elsőre nem került be a főiskolára, aztán pedig jött a szerelem, házasság és sorban öt gyerek. Ma már 13 unokája van, de az ötvenedik születésnapjára a családtól festőkészletet kapott azzal a szelíd, kollektív rábeszéléssel körítve, hogy most már aztán de azonnal, de feltétlenül tessék újrakezdeni! És ő újrakezdte. Azt mondja, hogy természetesen nem ugyanúgy fest, mint negyven évvel ezelőtt, épp ezért, amikor a kiállítás gondolata felmerült az ismeretségi körében, abban maradtak, hogy főleg régi képeket vesz elő. Így aztán amit én ott tegnap láttam, az valóban a múlt, az az idő, amit együtt éltünk át annak idején. Nagyon jó érzés volt látni, hogy végül semmi nem maradt ki az életéből - munka, család, gyerekek, unokák és most megint itt van a művészet is, több évtizedes szünet és kitérő után mégiscsak visszakanyarodott ide.
Aztán végiggyalogoltam "hazáig", sok ház nagyon megváltozott és ami különösen feltűnt, hogy milyen sok lett a befalazott, betáblázott, vagy eleve magas téglafalból épített kerítés. Felénk azelőtt ez nem volt szokás. A kapukon kaputelefonok, a homlokzatokon riasztók. A mi régi házunk is valami embermagasságú, fehér színű betonszerűséggel van körülkerítve.
A szomszéd utcában ráköszöntem M-néra, aki a palántákat kezelgette földig hajolva, aztán legalább félórát beszélgettünk a kerítés mellett. Az út másik felén a hatalmas gyár ugyanolyan, a vaskerítést azóta se festették le, csak éppen az a tábla hiányzik a bejárat mellől, amin akkoriban sokat szórakoztunk. Ugyanis az történt akkor régen, hogy egyszercsak megszüntették a kapu előtti zebrát és a gyár kerítésére feltettek egy táblát ezzel a felirattal: Gyalogátkelőhely megszűnt. A következő napon valaki vastag filccel ezt írta alá: Akkor hol mennyek át? Ez a nagy klasszikus dialógus ott díszelgett éveken keresztül a táblán, de ma már a tábla sincs sehol.
Egy szó, mint száz, jó kis nap volt. Hasznos, lélekfrissítő, megismétlendő.

Ma pedig húsvéti lapokat nyomtattam. Mindjárt indulok a faluba, feladom őket. És próbálom elhessegetni a fájdalmat amiatt, hogy milyen vészesen fogynak a nevek a képzeletbeli listán. A nevek fogynak, a Húsvét pedig közeleg, ez az élet rendje.