Szerintem az élet

Szombat ide, hideg oda, nyakamba vettem ma szűkebb pátriámat és bebumliztam a metropoliszba. Kultúrigényemet kielégítendő, antikváriumban is voltam és megállapítottam, hogy ez még mindig szimpatikus környezet, csend is van, ami manapság ritka még a könyvesboltokban is, sajnos. Például a Kódex könyváruházban, ahová munkás éveim alatt gyakran járogattam, rettentően zavart, hogy az eladók úgy süvöltöttek keresztül mindenféle dumájukkal, teljes hangerővel a fejünk fölött, mintha ott sem lettünk volna, állandóan lárma volt, folyton egymást szapulták - persze csak azt, aki éppen távozott a színről, de mi, vevők pontosan átláthattuk a konfliktusokat, pedig semmi közünk nem volt hozzá. Tehát a bolt mindennek kinézett, csak a kultúra és művelődés csarnokának nem, pedig hát ... Egyébként sem szerettem a Kódexet, mert az üzlet legbelső fakkjában mindig egy köpenyes fickó ácsorgott árgus szemekkel körbetekingélve, a hülye is látta, hogy azt figyeli, nem lopunk-e. Na mármost, minden alkalommal gondolatban kikértem magamnak, hogy rólam (és a többi vásárlóról) alapból ilyesmit feltételezzenek és attól kezdve, hogy megpillantottam a pasast, már nem is tudtam nyugodtan nézelődni. Úgyhogy egy idő után azt vettem észre magamon, hogy inkább nem is megyek be a boltba, ha olyan témájú könyvre lenne szükségem, ami abban a beszögellésben van elhelyezve.
De ma az antikváriumban nyugalom volt, békebeli csend volt, az eladók segítőkészek voltak, kulturáltak voltak és valahogy minket, potenciális vevőket is összekapcsolt egy láthatatlan, de érezhető áramkör. A pénztáros szóba elegyedett velem, elmondta, hogy állítólag a nyáron megszüntetik a Rádió kórusát (meg is ijedtem egy pillanatra, de nem, nem a gyerekkórust!), ekkor óhatatlanul elfilozofálgattunk pár percig a kultúra szükségességéről és a valódi értékek devalválódásáról, aztán közben fizettem és mint ismerősök váltunk el a végén. Eszembe jutott, hogy ifjú koromban ugyanilyen hangulatúak voltak a könyvesboltok és hogy mennyire szerettem volna például a Gorkij könyvesboltban dolgozni (emlékszik rá még valaki? a bölcsészkar mögött volt a Váci utcában), csak mert az volt az egyetlen idegen nyelvű könyveket tartó bolt. Igaz, volt még egy idegen nyelvű antikvárium is nem messze onnan, de nekem a Gorkij volt az etalon.

Mi volt ma még? Voltak pillanatok, mondatok, képek. Amikor egy pici lány reggel a vonaton egyszercsak, nem tudni miféle feelingnek engedelmeskedve elkezdte énekelni a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, aztán amikor Kelenföldön elhaladtam két, vehemensen tárgyaló idősebb férfi mellett és az egyik épp azt mondta: "... na de te tehetsz róla, az rajtad múlott, hogy annak idején nem disszidáltunk a p...ába, pedig mehettünk volna, b...meg!" - meg amikor a pesti ferences templomban ma is megláttam a bejárattól balra eső leghátsó sorban ugyanazt a bácsit, akit évek óta mindig ott látok, bármilyen időpontban és bármikor, mise alatt, vagy csak úgy, közbeeső időben lépek be - talán az egész napját ott tölti évek hosszú sora óta és csak aludni jár haza? Nem tudom.
És azon is elgondolkodom, vajon hazaért-e már az a fiatalember, aki a kelendföldi pályaudvar aluljárójában egy pici babát tologatott egy összecsukható babakocsiban, amikor én leértem. Kicsit furcsán tartotta magát, valahogy merev volt a nyaka és kissé húzta az egyik lábát is, lehet, hogy valami balesete volt korábban. Mellette a padon két nagy szatyor, a földön pedig egy görgős koffer állt, nyilvánvaló volt, hogy nincs egyedül, mert ennyi cuccal nem jöhetett volna odáig. Egy idő múlva meg is érkezett egy gömbölyded fiatalasszony, hamburgerszerző akciójáról mesélt, adott egyet a fiúnak, ettek. Közben a nő beszélt, beszélt, egyszer azt mondta: "Nagyon fogsz ám hiányozni ..." - és megsimítva a fiú fejét, puszit nyomott az arcára. Ekkor kezdtem találgatni, kik lehetnek ők egymásnak? Aztán az asszony szóban megtervezte a majdani vonatra szállás akcióját, hogyan viszi fel a csomagokat, a kocsit, és legvégül hogyan adja majd fel neki a fiú a kisgyereket - ebből kiderült, hogy csak ő utazik a picivel. Még a lelkére kötötte, hogy aludjon, ő pedig majd csak öt óra körül fogja felhívni, amikor hazaér. Alighanem testvérek lehettek, házastársak semmiképp, de a folytatást már soha nem tudom meg, mert bejött a vonatom, ők pedig még maradtak a hideg, barátságtalan aluljáróban. Mostanra pedig már biztosan hiányoznak egymásnak.

Ilyenek voltak. Most pedig a baloldali szomszéd, S. próbálja javítani a kocsiját sűrű káromkodások közepette, a zörgés az ablak nélküli tömör falon is áthallatszik, annyira élvezem, hogy csak na. Nem mondhatni, hogy ingerszegény napom van, az biztos.