Szerintem az élet

Megyek Új-Zélandra lakni. Ott legalább nem böködik a vesémet, ha sorban állok a postán vagy akárhol (mintha legalábbis attól hamarabb kerülne sorra valaki). És a hazai szokásokon az sem változtat, hogy újabban például a gyógyszertárakban kitettek középre egy kis állványfélét, amire ráírták, hogy Itt várakozzon, vagy hasonlót (hogy ne másszanak az emberek az éppen vásárló nyakára). Láttam már olyat, hogy az állványocska mögött ott várakoztak az illemtudóbbak, aztán bejött valaki és készakarva vagy sem, kikerülte őket, majd pedig magától értetődően beállt az épp vásárló kuncsaft mögé. Persze kitört a lázadás, nesze neked kulturált, csendes patikai légkör!
És nem tudom, megfigyeltétek-e, de például az orvosi rendelők várójában mindig akad legalább egy páciens, aki bejön, végigrohan a sorban ücsörgők közt és meg sem áll a rendelőajtóig. Ott pedig feltűnő figyelemmel elolvas mindent, ami az ajtóra, falra, hirdetőtáblára írva vagyon, fontoskodó arccal toporog, illeg-billeg, mint egy tojógalamb, a hülye is látja, hogy arra számít, a legközelebbi ajtónyitáskor mintegy észrevétlenül behömpölyöghet majd a rendelőbe. Mert ő siet, mert ő csak ezért-azért-amazért jött - meg egyáltalán, mert ő egész más kategória, mint ez a sok szerencsétlen szabálytisztelő, élhetetlen hülye, aki már egy-másfél órája itt dekkol. Jaj, de nagyon szoktam ilyenkor drukkolni, hogy ugyan nyíljon már ki jó nagy lendülettel az ajtó és vágja pofán ezt a piszok alakot!
Ugye nem meglepő, amit mondok: az ajtó sose szokott ilyenkor kinyílni és nem vágja pofán. Mert nincs igazság a földön.